– 

Csak negatívat ne!

A pozitív pszichológia – mint irányzat – körülbelül két évtizede jelent meg, és azóta is töretlenül hódít. Alapelve, hogy ha életünkben a pozitívra és legjobb tulajdonságainkra figyelünk, akkor egy sokkal kellemesebb lét válik lehetségessé. Egyértelműen felüdülés a korábbi betegségfókuszú szemléletekkel szemben, melyek mind azt vizsgálták, milyen fájdalmas múltbeli hiányok vannak a jelen problémái mögött...

A világ gyors, mindenre van megoldás, instant módon megy a fájdalomcsillapítás is. Amint egy szemernyi rossz érzés keletkezik bennünk, máris találunk valamit, amivel csökkenteni lehet. Csakhogy vannak olyan örök, emberi alapérzések, melyek nem zajlanak le gyorsabban attól, hogy nagyobb sebességű internetünk van, és nem szűnnek meg létezni akkor sem, ha kényelmesebb autót vezetünk. Modern kori terápiás tapasztalat, hogy a ma élő emberek egyik legnagyobb problémája: elviselni a rosszat.

Nem tudunk mit kezdeni a ténnyel, hogy van, amit nem lehet megváltoztatni, csak „elfogadni és elfájni”.

„Elfájni”? De hát az rengeteg energia, idő és türelem! Rettegünk tőle. Megpróbálunk hát inkább elfutni előle. Átfogalmazzuk. Másra gondolunk. Nem veszünk róla tudomást. Elfelejtjük. A „felejtéssel” és a vele együtt járó elfojtással azonban egy probléma van csak: még soha senkinek nem sikerült 100 százalékosan. Az emberi psziché mindig emlékszik, és gyógyulni akar. Akkor is, ha meg kell kerülnie minket.

Az elnyomás ára

A hosszú idő óta tartó, csak a pozitív dolgokra figyelésnek (és vele együtt a negatív kizárásának) hatalmas ára van. Általában ilyenkor jönnek a megmagyarázhatatlan betegségek, melyekben a test fáj, de a lélek üzen – legtöbbször ordító szimbólumokkal a tünetekben. Egy abszolút nem várt helyzetben egyszer csak ott a pánikroham a buszon, amelynek legritkább esetben a tömegközlekedés az okozója. Megjelenik a generalizált szorongás és depresszió is, hogy emlékeztessenek minket a korábbi veszteségeinkre, melyek elől évek óta futunk.

És ilyenkor maradnak legjobban egyedül az érintettek, hiszen ha még magamnak be is látom, hogy baj van, hogyan osszam ezt meg másokkal egy olyan korban, ahol nem „divat” a rossz érzés és a szomorúság?

A félelem, hogy nem leszek jó tagja a csoportnak, ahova tartozom, evolúciósan a miénk; a valahova tartozás minden szempontból a túlélés záloga.

A közösségi média által uralt világban, ahol egy perc alatt több ezer kép tanúskodik arról, mások milyen „boldogok”, nagyon nehéz azt felvállalni, hogy igen, nem vagyok jól, és lehet, hogy egy ideig még nem is leszek.

A megoldás kezdete

Bár a terápiás segítségkérésben óriási változások mutatkoznak az elmúlt pár évben, az a tévhit, hogy az ember elmegy a pszichológushoz néhány alkalommal, és ő majd gyorsan „beletölti” a boldogságot, továbbra is tartja magát. A rossz és a jó hír is ugyanaz: a hosszú távon is sikeres terápiás folyamatban nem ez történik; a pszichológus nem oldja meg a problémáinkat, hanem lejön velünk a mélyükre. Elbírja a fájdalmunkat, és megtart benne minket.

Az igazi feldolgozás során először meg kell találni a szavakat, amelyekkel beszélni lehet arról, ami a legjobban fáj. Ha megvannak a szavaink, akkor tudjuk csak elhelyezni az adott negatív történést az életünk forgatókönyvében.

De ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni azzal, mi is történt velünk valójában, egy dologra mindenképp szükség van: elfogadni az életet olyannak, amilyen – bármilyen legyen is az. Nem másképp fogalmazni, átszínezni, igazolni, racionalizálni, hanem elfogadni. Elengedni az igazságos világba vetett hitünket, mellyel nap mint nap nyugtatgatjuk magunkat a híradót nézve: „a rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek.” Elfogadni azt, hogy a veszteség az élet része, mely előbb vagy utóbb mindenkivel megtörténik, nem zárható ki azzal, hogy nem gondolunk rá.

A veszteség – bármilyen nemű is – talán a legközösebb élményünk, ám az, ahogy reagálunk rá, a sajátunk.

Ezzel tudunk felelősséget vállalni és aktívan tenni azért, hogy valóban jó legyen ez az élet.

 Rácmolnár Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Max4e Photo