-

Csörög a telefon. A férjem felveszi. A konyhából hallom, ahogy mondja „aha, sajnálom"... és bontja a vonalat.

– Mi történt?

– Meghalt Hédi édesapja.

– Nem az édesapja volt, hanem a nevelőapja. Nem szerettem az öreget, tudod – mondom.

Érzem, ahogy elpirulok. Ökölbe szorul a kezem, ha rágondolok és elönt az undor. Egy pillanatra elszégyellem magam, amiatt hogy ennyire elragadtak az indulatok, és némi részvétet érzek. Majd újra felfordul a gyomrom, és akkor jön a megkönnyebbülés. Nem kell többé találkoznunk. Nincs több gyomorgörccsel várt családi esemény. Nem kell arra figyelnem, hogy zárt ruhát vegyek fel. Kerüljek minden szemkontaktust. Térjek ki az üdvözlő és a búcsúzó puszilkodás elől. Talán akkor megúszom, hogy hozzám érjen és undorító szavakat sziszegjen a fülembe.

Pár óra múlva Hédi egy családi képet posztol. Emlékezzünk Zoli papára, aki 2016. szeptember 2-án itt hagyott minket. A képen mosolygó család, gyerekek, unokák és Zoli papa. Napbarnított nyugdíjas vakítóan fehér műfogsorral. Újra émelyegni kezdek. Eszembe jut a szorítása, a savanyú öregemberszaggal keveredő fullasztó arcszesz. Az izzadt, borostás arca.

Az egész az eljegyzésen kezdődött. Hédi és Tomi kollégák a helyi nyomdában. A karácsonyi lánykérést egy kora tavaszi családi ebéddel koronáztuk meg. Mindenki szépen felöltözött, és mosolyogva mentünk az étterembe. Zoli papa már messziről vigyorgott, de ennek nem tulajdonítottam különös jelentőséget. Gyors bemutatkozás. Gratuláltunk az ifjú párnak, ebédeltünk, dumáltunk. Kimentem a mosdóba, és hallottam, hogy csukódik mögöttem az ajtó. Zoli papa volt.

– Igazán kedvemre való asszonyka vagy. Csak lehetnél kicsit kedvesebb – és már tolta is hozzám félárbócon meredező hímtagját.

– Azonnal engedjen ki, vén szatír vagy sikítok!

– Sikítasz? Jajj, ne legyél már ennyire ijedős!

– En-ged-jen ki! – üvöltöttem.

– Jól van, na... Menjél.

Próbáltam elfelejteni a történteket. Gőzerővel készültünk az esküvőre. Lement a szertartás. Vacsora után rázendített a szintetizátoros. Egymást követték a gépi dobalapra ültetett slágerek. A család táncolt. Mindenki boldog volt. A gyerekemmel és az öcsémmel beszélgettem, amikor éreztem, hogy valaki megragad, és ráncigálni kezd. Izzadt a keze, és olcsó fröccsszag áradt a szájából.

– Gyere, gyere ne kéresd már magad!

– Köszönöm, nem szeretnék táncolni. Engedje el a derekamat!  – A következő pillanatban belemarkolt a fenekembe és húzott magához.

– Ha elmegy a férjed, szerzek egy szobát, és jól megbaszlak. Addig menj csak!

Gábort néhány nappal korábban operálták. A fájdalmak ellenére is vállalta, hogy eljön az esküvőre az öccse kedvéért. Este tizenegykor órakor elbúcsúzott a családtól, és hazament a gyerekkel és apukámmal. Innentől az udvaron és a mosdóban bujkáltam. Megígértem az anyósomnak, hogy még maradunk kicsit.

Zoli papa újra elkap.

– Jajj, itt vagy? Kerestelek. Úgyis megbaszlak.

Simogatja az arcom. A mellemhez akar érni.

– Két percig bírná, vén fasz, és elvinné a szíve! – üvöltöm, és rohanok. A cipőm sarka kopog a hotel fényes kőpadlóján. A dédi mellé ülök. Szorosan. Beszélgetni kell, gyorsan valami vidám témát. Zoli papa széles vigyorral jön.

– Még találkozunk!

Lassan telik az idő. Szerencsére dédi jó mesélő, eltereli a gondolataimat. Éjjel kettőkor búcsú nélkül távozom.

Másnap megemlítettem a férjemnek, hogy részegen inzultált a menyasszony apja. Azt mondta, biztos félreértettem valamit.

Egyébként is mindent felfújok. Fő a családi béke. Felejtsem el. Az elfojtás nagyon megy ebben a családban. A békesség kedvéért szőnyeg alá kell söpörni minden problémát. Az idő mindent megold.

Telnek a hónapok. Hédi és Zoli gyereket várnak. Mi leszünk a keresztszülők. Majd egy éven belül még egy baba születik. Oda is minket hívnak. A keresztelő után egy helyi étteremben gyűlik össze a család. A férjemmel, a fiammal és a dédivel ülünk egy asztalnál. Velünk szemben a két keresztgyerek etetőszékben. Bőszen maszatolják a tortát. Elmegyek kezet mosni. Zoli papa utánam jön.

– Igyál csak! Mindent én fizetek. Hátha kedvesebb leszel hozzám!

Ebben a pillanatban odalép Zoli papa felesége.

– Jajj,  papa, hagyd már!

Ezzel el is volt rendezve.

Búcsúzkodás, puszilkodás. Zoli papát kihagyom. Otthon újra felhozom a témát. Gábor szerint „azt a pár találkozót ki kell bírnom".

A társadalom derűsen nézi a Zoli papákat. „Vén kecske is megnyalná a sót" – mondják. A családi nyugalom kedvéért elnézik az „incselkedést". „Csak viccel az öreg! Nem gondolja komolyan! Egyébként se tudna veled mit kezdeni!" Az ellenkezésem csak olaj volt a tűzre, még jobban felizgult. Tudta, hogy nem rendezek balhét családi körben. Élete végéig bízott abban, hogy egyszer sikerrel jár.

A tested a tiéd, a döntés is a tiéd. Nincs az a családi béke, ami megér annyit, hogy a Zoli, Pityu, Jani és Sanyi papák erőszakoskodásának teret adjunk.

Még akkor sem, ha idős, beteges személyről van szó. Nem kell nézni, hogy végigdolgozta az életét. Saját két gyermeke mellett második felesége két gyermekének is szakmát adott a kezébe. Házat, nyaralót épített. Unokákat lovagoltat a térdén. De az erőszak az akkor is ERŐSZAK.

Zoli papa 67 éves volt. Meghalt. Elhamvasztották. Nem szorít többet sarokba. Egy urnában várja, hogy szétszórják a réten és fű, fa, virág nőjön belőle...

Annie