–

A színésznő nem vette le a napszemüvegét, amikor belépett a kávézóba, csak picit lejjebb tolta a fél arcát eltakaró keretet az orrán, hogy jobban lásson a félhomályban. A délelőtti próba után sétált egy darabon a körúton, nem volt értelme taxiba ülni pár száz méter miatt. A január megtréfálta a várost, tűzött odakint a nap a tegnapi hóvihar után.

Hunyorogva nézte az arcokat – kellett volna már réges-rég egy másik szemüveg, egy dioptriás, de úgy érezte, attól ellustulna a szeme, megadná magát az enyészetnek, mint a melle, ami már évekkel ezelőtt cserben hagyta, vagy a feneke, amely úgy látta a tükörben, már nem kislányosan apró és formás, mint volt évtizedeken át, hanem öregasszonyosan csapott, dacára a Pilates-gyakorlatoknak, amelyeket mindennap elvégez, kivéve, ha kiújul a lumbágója.

Rossz passzban volt. És rossz korban. Júliát már réges-rég vidéken sem játszhatott, hiába tartotta jól magát – legfeljebb valami alternatív társulat különösen formabontó előadásában lett volna rá esélye grimaszképpen – a dadához viszont nem volt kedve, humora és súlya sem: az a fajta volt, akiről leeszik a kilókat az évek, nem raktárnak használják a testét.

De a haja megmaradt. Ette, mondjuk, az articsókát, azt mondta a fodrásza, „azt kell enni a hajra”, de valójában az anyjának volt hálás, annak volt ilyen sörénye, azt örökölte.     

A lányt, akivel találkozója volt a kávéházban, még sosem látta. Nem szokott ismeretleneknek randevút adni, de a színházi titkár szólt, hogy a kislány nagyon elszánt, ugyanakkor kedves és tisztelettudó, már többször is telefonált, a szakdolgozatát írja a színésznő pályafutásából, és interjút szeretne készíteni hozzá.

Ez tetszett a színésznőnek, de leginkább az érdekelte, mit mondtak róla a kollégák – azt is állította a titkár, hogy több régi partnere (és szeretője) megszólal majd a dolgozatban. Ki akarta deríteni, mit meséltek, hátha szükséges némiképp – vagy határozottan finomítani az emlékeken.  

De a lányt nem találta, hiába ment közelebb az asztalokhoz. Már majdnem leült egy üres asztalhoz, amikor hátulról valaki megérintette.

Kanárisárga kötött sál, bölcsészkabát, hatalmas zöld szemek, semmi smink, Koncz Zsuzsa-haj a hetvenes évekből. Hátralépett egyet, hogy jobban megnézze magának. De a lány utánanyúlt, bizalmaskodón közel nyomult, megfogta a karját, beszélt az arcába, mosolygott, csacsogott, magyarázott, nem hagyott időt a megtorpanásra. A következő pillanatban már a pici, eldugott galérián ültek, kettesben, és várták a teát.

A színésznő fél füllel hallgatta csak a lányt – az iskoláról mesélt túl hosszan és részletesen, ahol épp végzős, és ahová a dolgozata készül – fájt a feje, elő is vette a csatos erszényből a bogyóit. Kikészítette az olvasószemüvegét is, hátha szükség lesz rá, de nem vette föl, amikor kibogarászott egy üzenetet, ami a férjétől jött. Azt írta, dolga van, de a kutyát levitte, levest hagyott, este találkoznak, délután nem lesz odahaza.

Oké, pötyögte vissza lassan, nem látta jól a betűket.

Aztán intett a lánynak, hogy térjen a tárgyra, kezdjék el az interjút. Nincs sok ideje, hétkor előadás, előtte hazaugrik mindig aludni egyet.

– Mire kíváncsi? – koccantotta a csészét a kistányérhoz.

– A pesti évekre – válaszolta a lány izgatottan. – Úgy értem, a régebbi pesti évekre. Az Ausztria előttiekre. Miért ment el? Olyan szép szerepei voltak. Kint meg…

– Kint is jó volt. Szerencsét próbáltam. Maguk is szoktak, fiatalok, mennek, megnézik milyen máshol…

– De olyan hirtelen távozott. Pedig épp beindult a karrierje itthon…

– Magánéleti okok is közrejátszottak a döntésemben, de erről nem mondok többet. Következő kérdés?

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett egy magas, elegáns, szép arcú, idősebb férfi. Levette a kalapját, és tanácstalanul nézegetett körbe, mint az imént a színésznő. Aki most némán, döbbenten szemlélte férje toporgását az ajtóban. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor a férfi leült egy üres asztalhoz. A galériára nem nézett, nem vette észre a két nőt odafent.

Ekkor a fiatal lány valami olyat mondott, amitől a színésznővel megfordult a világ.

– Engem vár!

– Hogy mondta?

– Engem vár az a férfi, aki az imént jött. A maga férje. Szerelmes belém.

– Micsoda? Maga megőrült? Mit képzel? – A színésznő felpattant a székről, és kezdte összekapkodni a cuccait az asztalról, de a lány megragadta a kezét, és azt mondta: – Állj! Szeretnék mondani valamit. Nem tartom fel soká, mehet a férjéhez, még azt is megígérem, hogy eltűnök az életükből utána.

– Nem tárgyalok magával! Maga átvert, és nyilván elmebeteg.

A lány nem szólt erre semmit, csak átnyújtott egy cetlit. Három szó állt rajta kék tintával. Holnap. Háromkor. Várom. És az aláírás. De anélkül is felismerte a színésznő a férje kézírását.

Visszacsúszott a székre, amelyen azelőtt ült, hogy majdnem elrohant, és farkasszemet nézett a lánnyal, akivel a férjének valamiféle viszonya volt. Hogy pontosan milyen, az nem derült ki a levélből, azt viszont gyanította, nem olyan, ami neki tetszene.

– Mit akar? – kérdezte rekedten a lánytól.

– Semmit. A férjétől sem, nyugi. Csak bolondoztam vele kicsit.

– Bolondozott?! Nem szégyelli magát?

– Kellene?

– Tudta, hogy házas ember, nem? Persze hogy tudta! Azért szedte föl, mert az én férjem? Ugye, azért? Beteg!

– Igen, maga miatt kezdtem ki vele. Eléggé megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy a legcukibb előadó az egyetemen a maga férje. De igazából nincs ebben semmi különös, mindig is ezt a típust kedvelte, a sármos okoskákat, nem? 

– Mit meg nem enged magának, elképesztő! Elmegyek!

– Menjen, de akkor viszem a férjét.

– Azt hiszi, képes lenne rá?

– Azt.

– Ribanc!

– Anyám is ezt mondta magáról szó szerint, gondolom.

– Az anyja?

– Az anyám. Nem, nem ismeri, sosem találkoztak. Bár képen biztos látta, amikor feljárt a lakásunkba, hogy az apámmal legyen.

A színésznőnek tátva maradt a szája. A tenyere, amin támaszkodott, az asztal lapjához forrt. A lány arcát fürkészte, kereste rajta az ismerős vonásokat, valami jelet, amiből rájöhetne, kik a szülei, de leginkább: ki az apja.

Volt pár tippje, de nem mindegyik mellé tudott arcot tenni hirtelen.

A lány aztán kibökött egy nevet. Amely nem is volt a tippjei közt. Eltelt vagy huszonöt év azóta, hogy utoljára látta azt a férfit. Talán nem is találkoztak azután, hogy szakítottak.

Nem is számított! Egy másik számított akkoriban, aki szabad volt, csak éppen nem akart az övé lenni. Próbálta féltékennyé tenni. De a barátnőjét vette el, őt szerette. Majdnem belepusztult. Ausztriába szerződött. Azt hitte mindenki, nagyzási hóbortból, kalandvágyból. Fenéket! Belehalt volna, ha látja a boldogságukat. Egy társulatban játszottak mind a hárman. Évekbe telt így is, mire túltette magát rajtuk. Akkor hazajött. És elölről kezdett mindent. Ebben nagy rutinja volt.

– Nem volt komoly… – ennyit tudott kipréselni magából. Meg valami olyasmit is, hogy sajnálja.

És akkor a lány erre azt felelte, hogy ő is, mert az anyja elvált az apjától, amikor megtudta, hogy szerelmes. Nem érdekelte, hogy már külföldön él a színésznő, és véget ért a viszony. Úgy döntött, nem akar így élni, ezzel az emberrel, és ezzel a szerelemmel illetve anélkül a szerelem nélkül. Aztán már úgy általában nem akart élni, fájt mindene, a bőre, a húsa, a csontjai. Amikor meghalt, már nem nagyon volt olyan testrésze, amely korábban nővé tette, és amelyet a férje szeretett, amíg el nem kezdte egy másik test hasonló részeit is szeretni.  

Persze lehet, hogy semmi köze a betegségnek a magányhoz – valami ilyesmit magyarázott még a lány. Meg hogy tudja, a genetika is számít, a hajlam, és, ugye, volt a Csernobil is, ki tudja, lehet, hogy nem abba halt bele az anyja, amiről az imént állította a színésznő, hogy nem is volt komoly.

Aztán már nem mondott mást. Csak furán mosolygott, gyürködte a szalvétát a terítőn, majd intett, valami olyasmit mutatott a kezével, hogy nem számít.

Aztán kapta a kabátját, és már ott sem volt.

A színésznő ült tovább a galérián, markolta az asztal szélét, mintha fel akarná húzni magát ültéből. Alatta a férje az óráját leste épp háttal őneki. A kiszaladóra egy pillantást sem vetett, így nem ismerhette fel benne a lányt, akit várt. Legalább pontos lenne, ha már szívességet kér, gondolta, és megfogadta, hogy utoljára vállalt témavezetést az egyetemen.              

 Kurucz Adrienn   

      A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images