Amikor összeházasodtunk a férjemmel, nagy mellénnyel nyilatkoztam, hogy naná, hogy jóban meg rosszban, egészségben és betegségben, és elítéltem azokat, akik a bajban feladják, elhagyják egymást. Hogy én mennyire naiv voltam! Mit sem tudtam arról, hogy az élet váratlan viszontagságai bizony próbára teszik még a legszebb, legszerelmesebb, kapcsolatokat is. Fiatalon, tele erővel, egészséggel, lelkesedéssel persze könnyen mondogat ilyeneket az ember.

Az esküvőnk után egy évig még nem próbálkoztunk a gyerekvállalással, viszont sokat beszélgettünk róla. „Neked milyen nevek tetszenek? Te hogy rendeznéd be a gyerekszobát? Mit tartasz fontosnak a gyereknevelésben?” – tettük fel a kérdéseket egymásnak. Jó érzés volt az ilyenforma ismerkedés. Ez az időszak volt a ráhangolódás. Ismeretlen talajra léptünk, fokról-fokra tapasztalgattuk meg önmagunkat és egymást, mint készülődő szülőket. Izgalmas volt és nagyon élveztük.

Sohasem felejtem el, amikor egy év múlva, az osztályom érettségi bankettje után hazafelé sétálva úgy éreztem, lezártam valamit, és készen állok elkezdeni egy újat. A hazaút elég időt adott arra, hogy eldöntsük: belevágunk. Úgy éreztem magam, mint amikor az esküvőnk napján túlestünk a szertartáson, megittam az első „hivatalos” pohár italt, és óriási kő esett le a szívemről, hogy nem történt semmi baj, minden a legnagyobb rendben zajlott, most már minden formában összetartozunk. Az első hónapokban szinte észrevétlenül tekertük tovább a naptár lapjait. Körülbelül fél év után kezdett alábbhagyni a lelkesedés, és a feltétel nélküli pozitív hozzáállás. Egyre többször bicsaklott meg a hangom, amikor a mosdóból kifelé jövet a szemébe néztem és azt suttogtam: „Megjött.”

Aztán eltelt egy év, nem estem teherbe, és kértem, nézzünk utána, minden rendben van-e.

Először egyedül akartam menni, úgy éreztem, ez az én feladatom. Hiába mondogatta, hogy eljön velem, megvár, makacsul ragaszkodtam hozzá: nem kell kíséret.

Nem erőltette, de reggel úgy búcsúztunk el, hívjam, ha mégis meggondolom magam. Nem hívtam, pedig kellett volna. A nőgyógyász viselkedése nagyon megrázott, számoltam visszafelé a megállókat, az utcasarkokat, nem akartam mások előtt sírni, a lépcsőházban azonban már megteltek a szemeim könnyekkel, amelyek a küszöbön átlépve végigömlöttek az arcomon.

Ő már otthon várt, átölelt, levette a cipőm, felakasztotta a kabátom és leültetett a kanapéra. Akkor úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül a problémával. Javasolta, hogy keressünk másik orvost, aki megértőbb, türelmesebb, hozzáértőbb és szimpatikusabb. Találtunk. Hozzá már minden alkalommal elkísért, várt, izgult. Megtanulta, mikor melyik gyógyszert kell beszednem, virrasztott velem, mert néha nagyon nehezen tudtam elaludni a mellékhatások miatt.

Aztán eljött a fordulópont, az ő kivizsgálása. Tudtam, hogy nagyon kellemetlen lesz, valahogy a férfiaknak ez rosszabbul esik, de nem szólt egy szót sem, mosolygott, viccelődött. Természetesnek vette, hogy őt is meg kell vizsgálni. Aztán néhány nappal később megkaptuk az eredményt: minden a legnagyobb rendben. Egyszerre voltam boldog és szomorú. Örültem, hogy semmi baja, de tudtam, akkor csak én lehetek a hunyó.

Néhány napig őrölt ez belülről, aztán kiszakadt minden. Alig vártam, hogy olyan helyzet adódjon, amiből vitát robbanthatok ki. Valami semmiség volt az egész, de ahogy ez lenni szokott, mutálódott, fejlődött, nőtt, és a végén már ott tartottam, hogy kiabáltam vele: „Mondj már valamit, mondd el, hogy neked mennyire fáj!” Csendben annyit mondott: „Nagyon fáj! Szomorú vagyok, hogy nem sikerül. Dühös is, legszívesebben szétszakítanám a világot! És alig bírom elviselni, hogy nem vehetem át a vizsgálataid fájdalmát, kellemetlenségét!” Lecsillapodtam és azt kérdeztem: „Tudod ezt még így vállalni? Megérteném, ha nem. Fájna, de megérteném. Nem tudok ígérni semmit.” Rám nézett és határozottan azt mondta:

„Hülye vagy? Sohasem hagynálak el!” Közben értetlenül figyelt. Honnan vettem azt, hogy majd itt hagy, ha valami nem sikerül elsőre-másodikra-századikra, és lelép.

„Ez a mi problémánk! Nem a tiéd vagy az enyém, hanem mindkettőnké!”

Most már nem ítélkezem. Tudom, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyek próbára teszik a „legleglegebb” kapcsolatot is. Nem ítélem el azokat, akik ilyen (és ehhez hasonló) helyzetben úgy döntenek, szétválnak. Nem jobbak vagy rosszabbak, mint mi. A mi  kapcsolatunkat szorosabbá tette a meddőség. És ezt talán már csak egy kisemberke tudná még jobban összekötni.

 Kiss Dóri

A wmn.hu szerzője, Szalánczi Krisztina, klinikai szakpszichológus néhány héttel ezelőtt írt arról, hogy milyen pszichés okok állhatnak a meddőség mögött. Figyelem, nem állnak, hanem állHATnak. Érdekes cikk, olvasd el itt.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/lassedesignen