Kezdem azzal, hogy akaratom ellenére fejben mindent lezongoráztam. Elterveztem, lejátszottam, megkaptam és csalódtam, rövidtávon, hosszútávon éltem meg, hogy együtt vagy külön, gyerekekkel, mindenhogy és sehogy. Fejben kigondoltam, majd hány hónap telik el, mire a titkos légyottokból valós randevúk lehetnek, hány hónap, mire a gyerekeknek bemutatom, előre berezeltem a tapasztaltaktól, a lányok érzelmeitől, a volt férjemtől, és akkor fejben inkább nem mutattam be, hanem csak húzódott, és akkor ő megunta, mert nem egy fantomlény, és mert fejben szeretett, sőt szeretett volna szeretni.

Aztán fejben azt is elképzeltem, hogy már az első találkozáskor kipattan a szikra, izzani kezd a levegő, hazakísér. Rendet raktam, virágot vettem, gondosan ügyeltem, hogy a lányok cuccai hol és hogy legyenek, hogy látatlanban jó benyomást keltsenek rá, sosem hordom, mégis az előszobába tettem a piros magassarkúmat, hogy lássa, nő is vagyok, nem csak kergemarha, vettem sört, és bort is, mert nem ismerem, nem tudom, mit iszik. Behűtöttem. És egész nap vártam.

Nem mondom,

várom egy hete, hónapja, isten tudja, mennyi ideje, és őt, de persze bárkit, az érzést, a férfit, a lehetőséget, a hangot, egy mosolyt, hogy valaki alaposan megnézze a seggem, és hogy rám várjon egy asztalnál,

RÁM, amíg én a budiban méregetem magam a  tükör előtt. Vártam úgy is, hogy nem is kifejezetten tetszik.  Képről nem. Mondhatni nem tudok olyat felsorolni, ami azonnal megfogott volna, azon kívül, hogy kitartóan írogatott, visszaolvasva nem is badarságokat, na meg, hogy nem egy könyvelő az önkormányzaton, hanem zenész. Színes kívül-belül. De leginkább az tetszett benne, hogy ír. Hogy nekem ír. Hozzám szól.

Tegnap délelőtt visszaolvastam a levelezésünket, ami 2014. novemberében kezdődött. Ő kedves volt és érdeklődő, ám bátortalan. Én agresszív voltam a magas lóról. Tényleg. Tökéletes leképezése a néhány levélváltásunk annak, amiben éltem: bizonygató bizonytalanság, magány, harag, önvédelem. Nem tudott mit kezdeni vele. Szelíd volt, egy darabig. Aztán rámbaszta a laptopot. Eltűnt. Ezen én jól megsértődtem. És aztán az egész újraindult, és aztán már szelídebb voltam én is, és akkor végre eljött a tegnap.

Fejben való előkészületeim mellett azért persze a testemet is rendbehoztam, kicsit nevetségesnek is éreztem az igyekezetet, ugyan már - gondoltam, persze, majd az első randin az ágyban kötünk ki. Aztán mégis eluralkodott a remény (és a hiány), és a romantikus mégis, miért ne lehetne érzés. Szóval frissen, üdén indultam útnak.

Késtem (szándékosan) kb 3 percet. Nem volt ott. Baromi gyorsan rendeltem magamnak egy sört, és leültem, és

azonnal éreztem, hogy atyaég, mit csinálok én itt, a lábam nem a lábam, az összefont karom  nem az enyém, a gondolataimat n em tudom kontrollálni, és rettegek, hogy miféle őrület ül a tekintetemben.

Megjött. Bocsánatot kért. Alaposan, élénken, lelkesen, vidáman nézett meg magának. Benne ragadt a szememben. jó sokáig. Amit én álltam egy darabig, aztán jött a zavar. A hablaty. A fellengzős humor. A szelídség és kivárás helyett. Ő vodká t, én  sört ittam. És beszélgetésbe melegedtünk. Furcsán és okosan gondolkodik, világlátott, színes személyiség, van humora (kicsit kevésbé érdes mint az enyém), izgalmas a tekintete és ahogy  azzal néz, alacsony (nálam azért magasabb), pici pocak, 45 éves, jó illatú, tetszik a keze. Én meg tinilány voltam. Pillogtam, mosolyogtam, berúgtam egy sörtől, és amikor a világmegváltó nagy gondolatok és eszmecsere után kilyukadtunk a magánéletnél, elvesztem. Összeomlottam.

Az első randin a házasságom kudarcáról beszélgetni nem túl felemelő. Amikor egy kíváncsi, érett férfi szelíden faggat, és a saját életed kérdéseire nem tudod a választ, amikor azt kérdezi tőled egy ember, akit aznap ágyba akartál vinni, hogy miért vagy dühös, miért vagy tele félelemmel, miért vagy tele kérdéssel, miért nem bízol magadban, miért nem szereted magad - akkor legszívesebben asztalt borítanál, vagy zokogva könyörögnél az öleléséért.

Ittunk. Aztán valahogy csönd lett. Azt mondta, menjünk innen. Mondtam, jó.

Azt mondta, hazakísér. Mondtam, jó. Hazakísért. Tétován megálltunk a kapunál. Még nem is egészen a kapunál. Ő állt meg. Tétován mondtam, feljöhetne egy italra. És ő határozottan mondta, most nem, köszöni, mert a holnap és a bla-bla. Én határozottan mondtam, persze, rendben, oké, k ö szi, hát akkor jóéjt. És érintés nélkül elváltunk.

Forgolódtam egész éjjel. És nem azért, mert életem szerelme tegnap megtorpant a kapuban, hanem azért, mert rájöttem,  fél-illegalitásban vagyok magammal is, vagyok a jelennel és a jövővel. Házas vagyok. De nem érzem magam annak. Nem vagyok házas, de annak érzem magam. Nem szeretem a  papíron-férjem. De nem tudok szabadulni tőle. És rájöttem arra is, hogy

elfelejtettem, ki vagyok, hogy ÉN, egyedül, csakis én ki vagyok, és elfelejtettem szelídnek lenni, nőnek lenni, elfelejtettem csábítani, megnyerni valakit, vagy várni, csak kivárni, elfelejtettem játszani.

Igen, elfelejtettem játszani.

Válaszokért, azonnali válaszokért ordítok, még ha meg sem szólalok, akkor is. Nincs visszacsatolás. Nincs jel. Nincs igen és nincs nem. Nincs semmi. Múlt van. És a jelennel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, már nem tudom, mi bennem a jó és mi bennem a más, nem tudom, ez kell-e, kellhet-e valakinek. Nem akarom ezt az érzést, mert nem bírom elviselni, hogy az kattogjon folyton vissza, hogy egyedül, csakis egyedül a férjem tudott úgy szeretni, annak szeretni, aki vagyok.

Hadd szeressek egy kicsit. Végre mást.

Szerintem nem fog hívni.

(hajnalban persze  írtam neki az ágy széléről , hogy kösz a kávét. Mert  ugyanis kávézni indultunk...)

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/mark higgins