Sándor, akinek bocsánatot kell kérnie, az nem te vagy!

–

Ki az a Zsolti bácsi?!

Véletlenül sem szeretnék részévé válni annak a cirkuszi mutatványsorozatnak, amit az utóbbi napokban produkál az online nyilvánosság egy része, és igazság szerint, ha párat hátrébb lépegetek, B. Sándor esete tökéletesen ráhúzható arra, ahogy ma Magyarországon (sőt, akár világszinten) az áldozatokkal bánunk rendszer- és társadalmi szinten is. És a helyzet az, hogy vérfagyasztóan állunk.

Mert hiába Sándor és más áldozatok csodálatra méltó bátorsága, elszánt tennivágyása – ezt mindenképp szükséges kiemelni –, úgy tűnik, akik ezeket az anyagokat a nyilvánosság számára készítették, maguk sem értik vagy tanulták az újságíró szakmát, ezért mintha nem is beszélték volna át felelősen ezekkel a fiatalokkal a szereplésük kereteit, súlyát, várható rövid és hosszú távú következményeit. 

Jelen pillanatban az ország egy része árgus szemekkel figyeli az igazságszolgáltatást. A rendszerváltást követő eufória felfokozottságával követelik az emberek, hogy levessük magunkról „a következmények nélküli ország” címkéjét. Kérdés, hogy milyen áron…

Néhányan úgy vélték, hogy belefér, ha fognak egy – a rendszer által cserbenhagyott, kihasznált és bántalmazott – fiatalt, és kiteszik arccal, névvel a farkasok elé, vigye csak koronatanúként a vállán az állítólag a legmagasabb politikai körökig érő Zsolti bácsi-ügyet. Hangzatos, kattintásvadász címek, felvezetők ígérik, hogy ezek a videók mindent felforgatnak majd.

Hogy konkrétan kik voltak, akik ezt ilyen vagy olyan okokból jó ötletnek gondolták, nem tudjuk. De azt igen, hogy valós szakmai és emberi szempontok nem nagyon merülhettek fel. Ugyanis a két (különböző, hiteles sajtóorgánumnak nem nevezhető oldalra publikált) videó, ami Sándor arcával, nevével és rengeteg intim és szörnyű részlettel kikerült a világhálóra, minden jóérzésű ember számára gyomorforgató, és nem csak az elhangzott borzalmak miatt.

(Mivel ez az egész történet egy még általánosabb probléma része, nem a konkrét szereplőkön lesz a fókusz, ezen felül nem is szeretnék forgalmat terelni ezekre a tartalmakra, így nem helyezek el neveket, linkeket ebben a szövegben.) 

Vissza a traumához, ha kell, ha nem

Kezdjük ott, hogy eleve áldozatoknak nem lenne szabad újra és újra kiállni, sebeket csontig feltépni, kockázatot vállalni ahhoz, hogy a bűnös kiléte lelepleződjön. Egy ideális világban erre nem is lenne szükség. De nyilván tudom, milyen messze vagyunk mi ettől.

Olyan messze, hogy Sándor esetében látszólag fel sem merült, hogy egy áldozattal nem beszélhet akárki.

Egy ilyen beszélgetéshez nem elég együttérezni. Nem elég jót akarni. És nem, az sem elég, ha az egészet azzal legitimizáljuk, hogy nem egyedi sorstragédiáról van szó, hanem gyakorlatilag rendszerszintű bűncselekményről.

Sándorral két videó készült (sőt, négy hónapja arc nélkül egy párt számára egy harmadik is, kronológiailag elsőként), két külön platformra, az elsőben egyedül ül szemben a kérdezővel, a másodikban az ügyvédjével a jobbján.

Az első videóban – ami egy kormánypárthoz köthető oldalra került ki – Sándorral részletesen elmeséltetik élete bántalmazásait, majd amikor a felhájpolt, beharangozott Zsolti bácsi esetéhez érnek, az interjút lekeverik, és a kérdező bejelenti: ők már tudják, ki ez a titokzatos ragadozó politikus, és Sándor a felvétel után megy is feljelentést tenni, de amíg ez nem történik meg, addig nem tehetik publikussá a beszélgetés további részeit. 

A második – teljesen más, egy óellenzékkel kapcsolatba hozható oldalon – videó felvezetőjében arcátlan módon elhangzik, hogy bár mindenki pusmog és sejti, ki lehet a tettes, és sokan már nem hiszik, hogy valami is ki fog derülni, de ennek a videónak a végére biztos, hogy… hogy elhisszük majd, hogy igenis történik majd valami. Ennyi.

Namármost kezdjük ott, hogy ha már mindenáron létrejön egy ilyen beszélgetés, akkor az a minimum, hogy megteremtjük a feltételeit annak, hogy az áldozat biztos kezekben érezhesse magát. Az egy dolog, hogy semmi szükség nem volt a nevére, az arcára, és arra végképp nem, hogy megtudjuk, hány állásból tartja el magát.

De nyilván így eladhatóbb, kelendőbb a sztori.

Magyarázkodhat itt bárki, hogy ezzel a további lehetséges áldozatokat akarták bátorítani, de ezek a videók legfeljebb elrettentő példának jók. Pontosan arról mutatnak riasztóan reális képet, milyen érzéketlenség kíséri a szexuálisan bántalmazottak beszámolóit.

Nem mondhatod el senkinek, elmondtad hát mindenkinek

És itt érkeztünk meg az egyik legfontosabb ponthoz, miszerint áldozatokkal beszélni a bántalmazásuk történetéről egy külön szakma. Nem csinálhatja akárki. Nem lehet akárhogy kérdezni, és pláne kommentálni. Ehhez alázat, magas szintű empátiás készség és komoly tudás kell. Bocsánat: kell! Felkiáltójel!

Mert egy felkészült és szakképzett kriminálpszichológus vagy akár egy témában jártas és tapasztalt újságíró biztosan nem magyaráztatja el egy áldozattal, miben más a sötétben, késsel kikényszerített nemi erőszak ahhoz képest, ha mondjuk ismerős a bántalmazó. Egész biztosan nem motyog olyanokat, hogy sokaknak nehéz kicsit elképzelni, hogy lehet egy fiút megerőszakolni.

Szeretném leszögezni, hogy a kérdezők empátiáját nem vitatnám. Azt gondolom, arról mindenképp tanúbizonyságot tettek, hogy együtt éreznek a fiúval, ez végig látszik az arcukon, hallható a hangjukon és a megfogalmazásaikon is. Próbálkoznak, de hiába, és akaratukon kívül minden pillanatban ártanak Sándornak, ugyanis sajnos ez a próbálkozás egy bizonyos szakmai tapasztalat és tudás hiányában csak többet árt, mint használ. 

Azon túl, hogy elejétől a végéig a szívünk szakad meg és aggódunk Sándorért, még azon is izgulhatunk, hogy a kérdezők elbírják-e ezt a gigantikus felelősséget a vállukon. Hát, nem bírják.

Nagyot bukfencezett a gyomrom akkor is, amikor az egyik, szexuális bántalmazásról szóló történetet követően Sándortól megkérdezték, mit érzett utána.

Hogyan?! Mégis mit lehet mondani egy ilyen kérdésre? Ossza meg a világgal az érzést, amit talán soha életében nem fog tudni megfogalmazni? Pont azt az érzést tudná verbalizálni kamerák és lámpák kereszttüzében, ami létezése talán legijesztőbb meghasonulása volt?

A trauma pillanatában a tudatunk megpróbálja megvédeni önmagát, lehasítva a történteket, és elteszi épp olyan messzire, hogy az ember képes legyen túlélni. Akivel valaha történt bármilyen jellegű szexuális erőszak, az tudja, milyen az a másodperc, amikor leesik a kegyetlen tantusz, hogy birtokba vettek. Nincs ráhatásod a történésekre, te most másé vagy, és rendelkeznek fölötted. És többé soha nem leszel ugyanolyan. Az újjászületés, amit senkinek nem lenne szabad átélnie, amikor megváltozik az identitásod, az önmagadhoz és a világhoz fűződő viszonyod még akkor is, ha mindezzel nem is vagy akkor tisztában.

Sándor számára ez az élet velejárója volt, hiszen kiskora óta bántalmazták. Az ő világában ezek a dolgok megtörténhetnek, és valószínűleg kőkemény terápiás és önismereti munka vár még rá, hogy ezeket a dolgokat helyre tehesse. Neki, mint minden áldozatnak, már ez is bőven elég feladat egy életre. De Sándorra küldetést bíztak. Hiába hagyta cserben őt a rendszer már babakora óta, most mégis rá lett pakolva a felelősség, hogy bocsássa közkézre a szekrényt, amiből végre dőlhetnek a csontvázak. És azzal együtt, hogy én is tudni akarom, kik azok az állítólagos nagy fejesek, akik a rendszer gondjára bízott gyerekeket beteg célokra használtak, mégis itt azt mondanám: állj.

Mert a rendszerváltás: felelősség

Biztos, hogy ezt a fantasztikus, felemelő és példátlan rendszerváltást úgy akarjuk kezdeni, hogy újra traumatizáljuk az áldozatokat? Hogy a szakmai és emberi szempontokat mellőzve, érdekek mentén használunk ügyeket? Nem pont ez az, ami ellen behúztuk az ikszet április 12-én?

Sándor azóta visszavonulót fújt.

Tegnap sűrű bocsánatkérések közepette arról posztolt, hogy képtelen az ügyet tovább vinni a vállán.

Nem bírja a gyűlöletcunamit, aminek a kereszttüzébe került és nem hiszi (!) hogy elég bizonyítéka lenne ahhoz, hogy végigvigye a jogi folyamatot.

Bocsánatot kér mindenkitől, aki bízott az erejében. Azt kéri, ne haragudjunk rá.

Hogy juthattunk el idáig? Hogy még ő kérjen bocsánatot akárkitől? Egyáltalán hogy merülhet fel az, hogy ő bárkinek is tartozik akármivel? Miért nem azok az oldalak és emberek kérnek bocsánatot, akik ebbe belehajszolták? Miért nem vigyáztak rá jobban?

Bármilyen fontos munkát is végez a politikai influenszer, aki gyűjtést szervezett Sándor támogatására, valójában egy súlyosan traumatizált áldozatra tolták át a következményeit annak, hogy arccal, névvel és nem garantáltan betartható ígéretekkel nyomták tele az internetet.

Sándor a második videó végén arról beszél, hogy szeretne majd új életet kezdeni, zenélni, megemlíti, hogy jelentkezett egy tehetségkutatóba, mert az a nagy álma, hogy énekes lehessen. Amikor ezt mondta, legszívesebben átnyúltam volna érte a képernyőn keresztül, hogy édes jó istenem, már csak az hiányzik neked, hogy te legyél a tehetségkutatókban kötelező szomorú szereplő, akinek a tragikus története keretezi és mondjuk ki, színesíti a szereplését.

Elképzeltem, ahogy a lépegető token áldozatként végigszáguld a műsoron – ami sokaknak még mindig kiugrási lehetőség vagy legalábbis annak az ígérete –, talán meg is nyeri, hogy aztán szigorú szerződések által gúzsba kötve kötelezően végighaknizza az ország dödöllefesztiváljait, majd végül kizsigerelve, elhasználva a média egy ponton azt mondja, kösz, ebben ennyi volt, majd hívunk, ha hernyót kell enni valami túlélőshow-ban. 

A visszalépésről szóló kommunikációjában Sándor azt is megírja, hogy végül a műsorba való jelentkezéséről is lemondott, mert nem szeretné, ha bárki azt hinné, csak a története miatt került be. Folyamatos védekező állásban van, és sokan nyilván azt hiszik, biztos azért, mert megfenyegették. És ez lehet, sőt, valószínűleg így is történt, de ne felejtsük el, hogy a bántalmazottak, pláne azok, akiket nem vesz körbe támogató és értő környezet, nem vagy csak nagyon nehezen tudnak kilépni a bántalmazott szerepkörből. Ez egy olyan szerep, amiben mindig védekezni kell, ami folyton attól tart, mikor bántják majd megint. És Sándor joggal fél.

Sándor, te ne haragudj!

Eszembe jutott Az óceánjáró zongorista legendája című filmből az a jelenet, amikor Novecento, a főszereplő életében először megpróbál leszállni a hajóról, amin az egész addigi életét töltötte. És nem tudja megtenni az utolsó lépést. Körülnéz a kikötőben, látja a várost, és egyszerűen képtelen lépni.

Azt mondja, a zongora billentyűinek van eleje, vége. De a városnak nincs vége és végtelen zongorán nem tud játszani.

Sándor is valahol az utolsó lépcsőfoknál járhat, előtte a végtelen zongora. De ő nem tudta meghozni a döntést, mögötte tömegek állnak sorban, lökdösik, rángatják, döntsön már, menjen már, haladjon!

Ő pedig egyelőre nem tudni, hogy beleesik a vízbe vagy megüti magát a lépcsőn, de az internet népe, a bántalmazói és még ki tudja, hányan figyelik árgus szemekkel, mi lesz ennek a vége.

A rombolás már megtörtént, és sajnos innentől kezdve bármi megtörténhet. Mondanám, hogy jobb nem belegondolni, de talán mégis kellene.

Ő hiába szeretne megszabadulni az áldozatszereptől és végre értelmet találni ebben a keserves életben, de mindenféle, hétköznapi ember számára láthatatlan erők hatására még nehezebben teheti ezt meg. Mert egyelőre ott van a világhálón mindaz, amit kitapostak belőle.

És bár ő most abban a hitben van, hogy mindenkit cserbenhagyott, úgy érzem, mindennél fontosabb itt és most leszögezni, hogy nem tartozik nekünk az égvilágon semmivel, nemhogy bocsánatkéréssel, ez a bátor fiatalember.

Annak kell bocsánatért esedeznie, aki őt valaha használta, akár a testét, akár a jóhiszeműségét és segítő szándékát.

Mert arra nincs mentség, semmilyen körülmények között, semmilyen rendszerben. Nem és kész. 

Szabó Anna Eszter