Az egy dolog, hogy egy filmes újságírónak illik ismernie a friss tehetségeket, követnie a fejlődésüket, és képben lennie az újabb generációk trendjeit, ízlését, témáit illetően. De szerintem most, a pandémia során – amikor majdnem mindenkinek megtépázódott az idegrendszere – egyre többen értették meg, miért is klassz műfaj a rövidfilm. Sokaktól hallottam, hogy már alig bírnak koncentrálni egy egész estés filmre (pláne nem egy nagyregényre), és a rövidebb, kompakt élményeket tudják csak befogadni. A május 27-én kezdődő Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon (amit kilencedik alkalommal rendeznek meg a Toldi moziban) pont erre lesz lehetőség: maximum harmincperces alkotásokban (de olykor csak másfél vagy öt percben) szembesülni a minket körülvevő valósággal a fiatalok szemüvegén keresztül.

És hogy mennyire megéri befizetni egy-egy blokkra – amiben persze a csiszolatlan gyémánttól a beérkezett kísérleti filmesen keresztül a tétova próbálkozásig minden akad –, arra mutatok pár példát.

Bár a fesztivál nemzetközi mezőnnyel büszkélkedhet, én most maradnék a magyar alkotásoknál, hátha megtaláljuk közte azt, ami a következő Oscar-díjasunkat rejti.

1. Valahogy így

Sipos Bence (nem is annyira) rövid filmje csupa olyan élethelyzetet gyűjtött össze, amiben az emberek kínosan ügyetlenül viselkednek. Egy rettenetesen elbénázott lánykéréssel indul, egy érzéketlen nyugdíjazással folytatódik, majd jön egy szánalmasan gyáván bejelentett válás, és a többi… Sok-sok szituáció, amiben mindenki esetlen, érzéketlen vagy faragatlan, és ami így, egyben megmutatja, milyen rettenetesen rosszul állunk az emberi kommunikáció terén. Ma kinevetjük és a fejünket csóváljuk a régi illemkódexeket, de mi jött a helyükbe? Semmi. Nem tanulunk meg nagy pillanatokat teremteni, nem tanulunk meg kiállni magunkért – úgy, hogy közben a másikban se okozzunk kárt –, nem tudjuk megfogalmazni az érzéseinket, és rossz mintákat követünk, azt is bénán. Eleinte még kuncogunk rajta, de egyre szomorúbb ezt a sok kellemetlen helyzetet végignézni, mert a konklúzió egyértelmű: a kultúránk tragikus állapotban van. Mert hát, mi a kultúra valójában? Az emberi viszonyaink és a környezetünk ápolása, pallérozása. Úgy tűnik, valami nagyon rég félrement. 

2. Csendes környék

Zoomoljunk be a nagy képből egy egészen szűk közegbe: egy apa-fia kapcsolatba. Az apa (Újlaky Dénes) már eléggé megroggyant egészségileg, de mentálisan még tartja magát, és ragaszkodik az egykori szerepéhez: a macsó családfőhöz, aki kizárólag parancsolgatni tud, és akinek csak elvárásai vannak. A fiú (Váradi Gergely) halk szavú, alázatos, befelé forduló.

Segít az apjának, mert látja a hanyatló testet, és megesik rajta a szíve, de magáról semmit nem árul el. Továbbjátssza azt a szerepet, ami egy ilyen apa mellett neki gyerekként juthatott: az engedelmes utódot.

Véletlenül derül ki, milyen titkot rejteget, mi az a hatalmas szakadék, ami őket elválasztja egymástól, bár… ha a fiún múlna, már nem titkolná tovább a melegségét. De egy ilyen apánál nincs esélye. Egy ilyen apa nem engedheti meg, hogy ki legyen mondva a dolog. Még akkor sem, amikor már ő van kiszolgáltatva a fiának, és ő lehetne hálás, amiért van kire támaszkodnia. Varga Gábor filmje finom, érzékeny és profi munka két nagyszerű színészi alakítással, amiről EZ a korábbi cikkünk jutott eszembe. Mert sajnos egyáltalán nem egyedi eset.

3. Digicica

Sajnos rövidfilmek között elég ritka a vígjáték, vagy akár csak a humor jelenléte – pedig igény volna rá itt is. A Digicica éppen ezért tetszett, és mert a csattanója mögött bőven van tartalom és mélység is. Első pillantásra olyan, mint egy reklámfilm: egy csillivilli villában járunk, ahol a tűsarkúba, makulátlan, feszülő ruhába öltözött menedzsernő folytat fontos megbeszélést a fülesen keresztül (Osvárt Andrea hibátlan játékában). Közben a kisfiát is próbálja lefoglalni, aki – mint kiderül – egy virtuális cicával szórakozik, amíg a készülék le nem merül. Minden mértanilag kiszámított és pontosan kidolgozott ebben a filmben, így egész könnyen elmerülünk a helyzetben, megfigyelve minden kis nüanszát. Talán ezért jött számomra váratlanul a befejező fordulat, ami elég éles kritikát fogalmaz meg az „eljövendő szép új világunkkal” szemben. Amikor a csavar ennyire elgondolkodtató és elszomorító (miközben van benne játékosság és pimaszság is), akkor valamit nagyon tud a rendező, úgyhogy jegyezzük meg a nevét: Fülöp Péter.

4. Budapest, zárt város

Egy magyar srác egy angol fiút vezet végig a pesti éjszakában, persze még a Covid előtti időkben, amikor a város tele volt izgalommal és élettel, és közben szövődik köztük valami. Hány ilyen történt itt azokban az időkben, amikor angol fiatalok lepték el a Király utcát és a hosteleket, és péntek esténként lépni sem lehetett a romkocsmák környékén? (Vajon visszatér ez valaha? Vagy mind csak emlék marad?) Nemhogy ciki volt akkor kelet-európainak lenni, de semmi nem volt menőbb, mert a mi világunk még a maga keszekuszaságában, lepukkantságában is szexi volt. És persze azért is ez a benyomása az embernek, mert a film főszereplője, Katona Péter Dániel született mozisztár: olyan, mint Ben Whishaw (az egyik kedvenc színészem) csak picit szabályosabb, vonzóbb változatban. És a kamerát is annyira érzi, hogy már csak miatta is taps jár Konkol Máté rendezőnek, meg persze az egész generációs életérzésért.    

5. Branka 

A legkeményebbet a végére hagytam, mert ez a film már nem a jelenünket, hanem a múltat firtatja, méghozzá annak egy elhallgatott, eltussolt szegletét. Újvidéken járunk, a volt Jugoszlávia szétesése idején, a háború kezdetén.

Egy császármetszést nézünk végig premier plánban (nem semmi kezdés), hogy aztán a kórházi szülészet kulisszái mögé pillantsunk be egy újonnan érkezett nővér alakján keresztül.

Branka tiszta és jószándékú lány, de egyre több gyanús jelet vesz észre maga körül, amiket nem hagyhat szó nélkül: félrediagnosztizált terhességet, hamis indokkal végrehajtott műtétet, ellopott csecsemőt. A film úgy ránt be pár perc alatt, hogy a már a közepén remegjünk az igazságtalanságtól és a kegyetlenség láttán, és szinte követeljük magunkban, hogy Branka tegyen valamit – ez pedig a két történetmesélő, K. Kovács Ákos és Oláh Tamás érdeme, akik ezek után simán nekivághatnánk egy nagyjátékfilmnek, annyira értik és érzik, hogy ebből a megrázó valós eseményből (vagy inkább eseményfüzérből, ami kísértetiesen hasonlít az ír apácák rémtetteihez) hogyan kell átélhető, hatásos filmet készíteni. Mert nem maradhat tovább titokban, sem pedig következmények nélkül. És van, hogy egy filmnek kell hozzásegíteni a társadalmat a múlt széleskörű feltárásához – hát, ezért (is) érdemes moziba járni.  


Gyárfás Dorka