Jane Goodall egészen közelről – Új film az élő legenda életéről

–

Arra, amikor a vásznon visszaidézték a gyermekkorát, ahogy egy fára mászva olvasott könyveket, vagy álmodozott arról, hogy felnőve a dzsungelben fog az állatok közt élni. Vagy ahogy a film felidézte különleges viszonyát az édesanyjával, aki arra tanította, hogy nő létére akármi lehet belőle, amiről csak álmodik, ha elég keményen dolgozik érte. És amikor az édesanyja kiment hozzá az őserdőbe, hogy segítse kutatói munkáját, amikor a szükség úgy hozta.

Vagy ahogy egészen intim és megrendítően őszinte felvételek peregtek arról, ahogyan Goodall lassan, szinte észrevétlenül szerelembe esett a National Geographic fotósával, Hugo van Lawickkal (akit a „nyakára küldtek”, és aki eleinte Jane idegeire ment, mert ő egyáltalán nem vágyott senki társaságára az ő személyes paradicsomában, pláne nem egy maximalista férfiéra). Látjuk a felvételeken, ahogyan a férfi a lencsén keresztül szerelembe esik ezzel az egyedülállóan eltökélt nővel, majd ahogyan később mar egységben, házaspárkánt folytatják a megkezdett munkát.

Bensőséges felvételek idézik fel, ahogy – a csimpánzok világát alaposan megfigyelő és dokumentáló, de a saját családi életét tudatosan soha nem tervező – Jane számára szinte meglepetésként megfogant és megszületett kisfia Grub, aki a gyermekkora első éveit felváltva a Tanzán esőerdőben, illetve az afrikai sztyeppéken töltötte. És ahogyan anyaként ráébred, hogy a saját gyermekét képtelen úgy figyelemmel követni, mint az állatvilágot – hiába tervezte el eredendően –, mert érzelmileg képtelen eltávolodni a saját fiától. Ahogyan megéli az anyaszerepet, ami aztán visszahat a munkájára is, mert sokkal jobban megérti a csimpánzmamák anyai ösztöneit és az abból fakadó viselkedésüket.

A mozi sötétjében Jane azonban akkor érzékenyült el láthatóan leginkább, amikor a filmvásznon feltűntek azok a csimpánzok, akik eleinte nem fogadták el, majd akiknek ő adott nevet, és a viselkedésükkel is ő kezdett el behatóan foglalkozni először.

Ez a diploma nélkül a dzsungelbe érkező, majd menet közben „véletlenül” PhD-t szerző törékeny nő. A Jane ugyanis elsősorban Goodall munkájához fűződő szerelmet örökíti meg, felhasználva a Natinal Geographic több mint 100 órányi, soha nem látott felvételét.

Látjuk a fiatal Jane-t az 1960-as évektől kezdve, ahogyan végtelen türelemmel igyekszik közeledni a természethez, mígnem egyszer csak a természet közelít már hozzá. A csimpánzok közel engedik magukhoz, és ezáltal a világ soha nem látott ismeretekhez jut az állatvilágról – és az emberiségről. 

A szemünk láttára rajzolódik ki az, ahogy az állatvilág felé elkötelezett, alázatos és hihetetlenül türelmes fiatal nőből – a természettel való együttélés során – elhivatott állatvédő és emberjogi harcos lesz. Ahogy a tapasztalatain keresztül a személyisége alapvetően átformálódik.

Kérdésemre válaszolva a vetítés után felidézte:

„Amikor hosszú-hosszú órákat töltöttem az esőerdőben, ráébredtem, hogy minden mindennel összefügg. Emlékszem, egy napon ott ültem magamban, és egy a csodálatos szúnyog szállt a térdemre. Olyan mesés színei voltak, amilyet még életemben nem láttam. Abban a pillanatban, ahogy magadban megállapítod, hogy ez egy szúnyog, már el is veszít egy kicsit ebből a csodából. Így megtanultam, hogy egyszerűen csak átadjam magam, és megfigyeljem ezt a különleges teremtményt, ami része ennek az összefüggő világnak. Ez a felismerés tette az esőerdőben töltött éveket igazán spirituális élménnyé.”

A filmben azt is látjuk, hogyan jut Jane idővel arra a döntésre, hogy a teljes izolációt és a számára földi paradicsomot jelentő esőerdőt hátrahagyja. Élete második felét azzal töltötte, hogy – évi 300 napot utazva – az állat-és növényvilág megvédéséért és emberjogi harcosként kampányolt. 

Kirajzolódik egy igazi élő legenda, aki a maga halk szavú céltudatosságával, alázatos hozzáállásával olyan eredményeket ért el, melyekkel egyrészt megváltoztatta az emberiség önmagáról formált képét, másrészt árnyalta az állatvilághoz való gőgös, felsőbbrendű hozzáállásunkat.

Neki köszönhetjük azt, hogy ma már tudjuk, nem csak mi, emberek vagyunk képesek érzésekre, tárgyak használatára, vagy épp a gyászra, hanem az állatok is.

Ráadásul ez a kicsi, törékeny, de a mai napig is erős és okos asszony humorral vette a világ felől érkező kritikát. Ahogy lepergett róla, amikor megkérdőjelezték, hogy hitelt kell adni egy képzetlen fiatal lány – még oly alapos – megfigyeléseinek.

Vagy amikor már nem lehetett lesöpörni a kutatási eredményeit a tudomány asztaláról, tőle volt hangos a világsajtó, és elkezdtek cikkezni arról, hogy „a sikereit a hosszú combjainak köszönheti”.

Ő pedig meglátta a publicitásban a lehetőséget, és ahelyett, hogy vérig sértődött volna, – függetlenítette magát a külvilág zajától  – a hírverés hátán újabb és újabb forrásokat szerzett, hogy a további munkáját megfinanszírozza.

A csimpánzok és élőhelyük védelmére létrehozta a Jane Goodall Intézetet és Gombéban tanulókat fogadott, akikkel együtt kutatta tovább az élővilágot.

A Jane-t nézve egy olyan embert látunk, aki egyszeri és megismételhetetlen, és aki olyan pozitív nyomot hagyott már életében ezen a bolygón, amilyet csak nagyon kevés társa.

És ez a kőkemény, csodálatos teremtmény minden megmozdulásával, kifogyhatatlan energiával arra törekszik, hogy emlékeztesse az emberiséget arra, hogy mindannyian hatással vagyunk a bolygónkra.

Minden döntésünkkel: mit eszünk, milyen ruhát vásárolunk, mennyire etikusan élünk, nyomot hagyunk a Földön. És a mi feladatunk megőrizni a jövő generációnak is ezt a planétát.

A Jane más, mint a Goodallról eddig született filmek, mert – ahogy ő maga fogalmazott – ez az egyetlen film, amelyet nézve úgy érzem, hogy én is ott vagyok. Visszavisz oda, a dzsungel mélyébe, az életem legszebb időszakába.”

A BAFTA-díjra jelölt Jane a NatGeo műsorán április elsején, 18 órakor lesz látható.

Maga a tény, hogy ez a film megszületett, egy kisebb csoda, ugyanis Jane eleinte hallani sem akart arról, hogy újabb mozi készüljön az életéről. Emiatt aztán a munkakapcsolata a rendező Brett Morgannel is viharosan indult. Végül mindketten az után bólintottak rá az ötletre, hogy kölcsönösen azt ígértek nekik: övék lesz a végső vágás joga (végül a rendezőé lett). Jane-t az is motiválta, hogy a film, és annak kapcsán a megjelenések újabb támogatást jelenthetnek a Jane Goodall Intézetnek. A 150 órányi nyersanyagból Morgen vágta meg a film alapját, majd ehhez forgattak egy interjút Goodall-lal három napon át, amelynek a végén az élménytől megrendült rendező könnyekig meghatódott. „Jane »sírós kisfiúnak« nevezett, és átnyújtott egy csomag zsebkendőt” – idézte fel. Az alkotópáros azonban a közös munka végére egészen közeli barátságba került, és most együtt népszerűsítik a különleges dokumentumfilmet.

A vetítés előtt Goodall egyetlen dolgot kért a közönségtől, hogy koncentráljunk a dzsungel hangjaira a felvételeken, mert – az erdőirtások miatt – ezek a hangok többé nem léteznek.

Kégl Ágnes

 

A kiemelt kép forrása: Jane Goodall hivatalos Facebook-oldala

A többi képet Kégl Ágnes készítette a londoni filmbemutatón

2015 júniusában főszerkesztőnk vezette azt a beszélgetést, melyen Jane Goodall szerepelt. Ezután írta ezt a cikket: 

Menj, csináld, higgy benne! – 13+1 dolog, amit Jane Goodalltól tanultam

Egy másik budapesti előadásáról pedig Mészöly Ágnes írt egy beszámolót:

A remény magvai – dr. Jane Goodall előadása Budapesten