Amikor azt mondják, „nincs szívhang”, az egy életre megváltoztat – beszélgetés Sevcsik M. Annával és Czakó Zsófival

–

Filákovity Radojka/WMN: Azt mondják, a veszteség egy idő után belesimul az ember életébe, helyet talál benne. De az emlékezésnek mikor és hol van a helye a ti mindennapjaitokban?

Czakó Zsófia: Ha erre gondolok, elszégyellem magam. Nekem ugyanis nincs semmiféle rituálém, és ha őszinte akarok lenni, mostanában keveset gondolok az elvesztett babámra. Miközben az is igaz, hogy ő mindig itt van velem.

Sevcsik M. Anna: Szerintem meg ezen a téren nincs kevés vagy sok, jó vagy rossz – nincs norma, amihez igazodni kellene. Mindenkiből más jön, mindenkinek más esik jól. Nekem fontos, hogy teret adjak az emlékezésnek, az évfordulókhoz közeledve már sokat gondolok rájuk, az adott napon pedig biztos, hogy elvonulok, és megengedek egy kis énidőt magamnak, amit gondolatban a három babánkkal töltök.

És igen, ebben benne van, hogy ilyenkor megengedem magamnak a nehéz érzéseket is: a dühöt, a szomorúságot.

A családom ezt tudja, és maximálisan tiszteletben tartja, így megkapom tőlük is a teret az emlékezésre.

F.R./WMN: Bárhogy szépítjük a dolgot: ez az élmény sok tekintetben átformál. Benneteket hogyan alakított?

Cz. Zs.: A legerősebb megélésem az, hogy amellett, hogy a sorstársakban új emberi kötelékekre leltem, akaratlanul el is távolított másoktól.

S. M. A.: Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, amin keresztülmész, hogy meddig gyászolsz vagy hogy nagyon megváltoztál – ezért fordulhat elő, hogy a babád elvesztése mellett még egy csomó mindenkit elveszítesz, aki korábban esetleg az életed fontos, szerves része volt. Nehezen dolgoztam fel, amikor valaki hátat fordított, de az is igaz, hogy más kapcsolódások viszont rengeteget adtak és adnak nap mint nap. Van ugyanis egy láthatatlan érzelmi kötelék, ami összeköt minket a perinatális veszteségben. És az is igaz, hogy ez az élmény átformál.

Én rengeteget tanultam abból, amit a három babánk adott. Megfontoltabb lettem, megtanultam, hogy a szavaknak mekkora súlyuk van. És érzelmesebbé is váltam, sokkal könnyebben mutatom ki a szeretetem, gyorsabban elérzékenyülök.

De amit talán sokan nem tudnak, vagy inkább nem látnak azok közül, akik nem érintettek perinatális veszteségben, hogy hiába van ott a szivárványbabád, esetemben kettő is, az a fájdalom, ami az elvesztett babák által keletkezik, mindig veled marad. Amikor azt mondják, hogy „nincs szívhang”, vagy hogy „nem fejlődik”, vagy azzal hívnak fel, hogy „sajnos nagyon-nagyon beteg”, az egy életre megváltoztat.

F. R./WMN: Zsófi, Milanovich Domi kollégám készített veled egy interjút a WMN-re még a Szívhang megjelenésekor, amiben azt a kérdést tetted fel, vajon valós-e a gyász, ha olyasvalakit gyászolsz, aki nem is volt még. Sokat küzdöttél ezzel az érzéssel?

Cz. Zs.: Nagyon! És erre sokszor a környezet is ráerősített. Azóta is egy pillanat alatt vissza tudok csöppenni abba a kiszolgáltatott állapotba, amiben akkor voltam, amikor megpróbáltam magyarázni valakinek, hogy mi történt, de éreztem, hogy nem érti, nem megy át az üzenet.

„Á, hát ez még nem volt ott, ne gondolj rá” – hangzott el ilyenkor. De vajon hogyan kell nem gondolni rá?

Engem maga a kórházi procedúra is traumatizált. Úgy éreztem, mintha erőszak ért volna, és amikor például erről meséltem, emlékszem, néhányan legyintettek: „Jaj, hát ez azért nagyon erős túlzás.”

Az én valós történetem részben szerepel csak a regényben. Az első „kaparás” – mennyire kegyetlen ez a kifejezés – ugyanis, mint nem sokkal később kiderült, sikertelen volt. Miután hazaküldtek a kórházból, másnapra belázasodtam. Mivel rettegtem visszamenni ugyanabba az intézménybe, így éjszaka útnak indultunk egy másik kórházba. Ott hangzott el a műtőorvostól a könyvben is megjelenő mondat: „Nem egy leányálom magát kaparni.”

Miután innen is kiengedtek, harmadjára is belázasodtam, így megint visszakerültem a kórházba. Ekkor azonban már nem műtöttek, mint kiderült, „csak” kismedence-gyulladásom lett a két kaparástól. Olyan erős fizikai fájdalmat éreztem – folyamatosan görcsölt a méhem –, ami miatt nem volt érkezésem foglalkozni egy ideig azzal, hogy engem milyen veszteség is ért valójában. Illetve kaptam a nyakamba egy súlyos diagnózist is, egy skarlátbetűt, amit rám véstek: meddő. És ez egy nagyon súlyos szó, nehéz teher.

F. R./WMN: Változik egy idő után a narratíva, ahogyan az ember a történetét meséli?

S. M. A.:

Vannak helyzetek az ember életében, amikről azt gondolja, vele sosem történhetnek meg. Aztán mégis megtörténnek. Megkapod a pofonokat, amikről azt hitted egész addigi életedben, hogy téged majd elkerülnek. És egy idő után nemcsak felállni vagy kénytelen, hanem azt is megérted, mi volt a pofonok hátterében, mi volt a céljuk. 

A mi történetünkbe három átsuhanó babát írtak, akik mindhárman a várandósság más-más szakaszában és másképp mentek el. Nekem abban változott a narratíva, hogy megtanultam egy kicsit máshogyan kommunikálni a kislányunk elengedésével kapcsolatban, akiről a várandósságom 13. hetében derült ki, hogy gyógyíthatatlan Edwards-szindrómában érintett (az ezzel az élettel összeegyeztethetetlen rendellenességgel diagnosztizált magzatok 50 százaléka már a méhen belül életét veszti, és a világra jött babáknál is szintén 50 százalék az esély arra, hogy egy hétnél tovább életben maradnak. Annáék végül a kényszerű terheségmegszakítás mellett döntöttek – a szerk.).

Sokáig nehezen találtam szavakat a történtekre vele kapcsolatban, hiszen végső soron nem elvetéltem, hanem egy döntés történt részünkről a férjemmel. Egy olyan döntés, ami egy életre elkísér. Voltak, akik később azt mondták, önzők voltunk, hogy a könnyebb utat választottuk azzal, hogy nem hagytuk, hogy minden a maga útján történjen. Ebben a helyzetben viszont nincs könnyebb út vagy jó döntés, csak a veszteség és annak végtelen fájdalma.

A történtekre pedig a szavakat is nehezen találja az ember. Sokáig nem tudtam, hogyan fogalmazzak, ha róla beszélek, hiszen végső soron nem elvetéltem. Aztán egy idő után rátaláltam a számomra megfelelő szóra, így jó ideje már azt mondom: elengedtük a kislányunkat.

Tudom, hogy sokan támadják ezt a kifejezést, és olyan is van, aki az átsuhanó baba kifejezést nem érzi a magáénak, de ez is mutatja, hogy mennyire egyedi minden gyászfolyamat. És az embernek magának kell megtalálnia benne a saját szavait és azt, ami segítséget jelent számára, és amit a környezetének is jó lenne tiszteletben tartania.

F. R./WMN: Ahogy te is mondod, nagyon fontos kérdés, hogy a környezetnek sikerül-e a megfelelő módon kommunikálnia, miközben a gyászban kíséri a szülőpárt. Az ember akár egy életen át is cipelheti magában a mérgező mondatokat, amiket a legkiszolgáltatottabb állapotában kapott. Nektek volt olyan, ami bevésődött?

Cz. Zs.:

„Örülj neki, hogy nem úgy jártál, mint X. Y., aki nyolc hónaposan vesztette el a gyerekét” – erősen megmaradt bennem ez a bagatellizáló mondat. De azt, hogy mennyire ment mélyre, fel kellett ismernem. Miután ez megtörtént, előhozakodtam vele az illetőnek, és megkértem, hogy ne mondja többet, mert ezáltal megint gyengének érzem magam, és olyannak, aki ráadásul jogtalanul szenved, hiszen másnak sokkal rosszabb.

Az együttérző hallgatás sokszor tényleg annyival többet ér! Ahogy azt már korábban is említettem, a mai napig elő tud fordulni, hogy egy-egy mondattól visszacsöppenek a korábbi kilátástalanságba. Emiatt sokat szorongtam, azt hittem, megrekedtem a gyászban. Hatalmas mérföldkő volt, amikor a pszichológusom azt mondta: attól még lehetek jobban, hogy sírok a velem történtek miatt.

S. M. A: A kényszerű terhességmegszakítást végző orvos azt mondta a műtőben: „Ha most itt sírni fog, kiküldöm.” Én, a mintapáciens pedig eleresztettem egy mosolyt felé. Utólag döbbentem rá, hogy mi is történt akkor pontosan. De azt is fontos megjegyezni, hogy egy-egy támogató, empatikus gesztus viszont mennyit tud segíteni az úton. Például, amikor az anesztes megfogta a kezemet, mielőtt elaltatott volna, vagy amikor a műtős fiú letörölte egy zsebkendővel a könnyeimet, miközben a műtőasztalon feküdtem.

Cz. Zs.:

Ebben a kiszolgáltatott helyzetben olyanná válik az ember, mint egy kicsi gyerek az óvodában, nem? Szeretné, hogy megtartsák, és szeretné magát biztonságban érezni.

Az első kórházi tartózkodásomkor az „abortuszos szobába”, vagy ahogy még ott nevezték, a „C szobába” (cigány – a szerk.) kerültem. Szörnyű, milyen bánásmódban részesültek ott a nők – hozzájuk képest engem kitüntetettként kezeltek. De azt is értem valahol, hogy az egészségügyi dolgozók naponta látják el ezeket az eseteket, és az a mondat például, hogy „magát nem leányálom kaparni”, az adott orvos szakmai meglátása. Mert én ott tényleg hús voltam csupán – bármennyire nehéz volt is elfogadni. Ahogy eleve azt is nehéz volt, hogy a testem nem működik. Számomra ez elképesztő sokk volt, hiszen előtte még egy csontom sem tört soha.

F. R./WMN: A következő várandósságot hogyan hangolta át nálatok a veszteség?

S. M. A: Korábban az a típus voltam, aki szinte egy csettintésre várandós tudott lenni. A kislányunk után azonban sokáig nem érkezett a szivárványtesó.

Emlékszem, mennyiszer mondtam: odaadnék minden sikert, amit az Élet.Érzés Egyesülettel elértem, ha őt ringathatnám. És aztán végül bekopogtatott Mórci. De bármennyire boldog ilyenkor az ember, az öröm mellett a lelkiismeret-furdalás is megjelenik azzal a babával szemben, aki nem érkezhetett meg – erről viszont soha senki sem beszél.

Cz. Zs.: Most az jutott eszembe, mennyire abszurd volt, ahogy kiderült a várandósságom Mirkóval. Egy hétfői napon műtöttek volna adenomiózissal, a menzeszem viszont késett. Aggódtam, hogy ha esetleg hétvégén vagy hétfőn jön meg, vajon úgy is megműtenek-e, ezért még pénteken írtam egy üzenetet a doktornőmnek, aki azt javasolta, csináljak egy terhességi tesztet, és ha negatív, felírja a késleltetőt. Mivel nagyon erőteljesen belém sulykolták, hogy semmi esélyem természetes úton teherbe esni, majdnem azt hazudtam a doktornőnek, hogy megcsináltam a tesztet. Szörnyű ebbe belegondolni! Egyértelmű volt ugyanis a kórelőzményem fényében, hogy nem lehetek várandós. De végül megcsináltam. 

F. R./WMN: És pozitív lett…

Cz. Zs.: Két nagyon halvány csík jelent meg, én pedig ideges lettem. Nem hittem el, hogy várandós lennék, csak azt láttam az egészben, hogy késni fog a műtétem, és így később kezdhetünk csak bele a lombikprogramba is. De tényleg terhes voltam. Viszont mivel gyerekfej nagyságú adenomiózisom volt – amit ugye, a pozitív teszt tükrében már nem tudtak megműteni –, félő volt, hogy nem fogom tudni a várandósság végéig kihordani Mirkót.

A tetejében még véreztem is. Ami ironikusan akkor jelentkezett először, amikor kiderült, hogy megnyertem az irodalmi ösztöndíjpályázatot a Szívhang megírására. Azt hittem, elvetélek, de szerencsére nem így történt. Onnantól kezdve viszont megvolt az orvosi csapatom, én pedig tudtam, hogy az életemet is rájuk bíznám. Minden kontrollra izgulva érkeztem, mert nagyon ritka az olyan beteg, aki ekkora adenomiózissal természetes úton esett volna teherbe. De valahogy mégis így lett, és Mirkót is végig tudtam hordani.

S. M. A.: Az érkezni akaró gyermek, ugye, ahogy sokan mondják…

Cz. Zs.:

Igen, de közben meg azt is utáltam, amikor ezt mondták. Mert az előző is jönni akart. És akkor egyszer megkérdezte valaki: mit szabad egyáltalán mondani? Semmit! Nem kell semmit mondani. Annál több nem kell, ha meghallgat és mellettem van.

A várandósságom első három hónapja kritikus volt, végig rettegtem a vérzés miatt – pisilni is minden alkalommal úgy mentem, hogy félve húztam le a bugyim, van-e benne vér.

S. M. A.:

Aki egyszer már elvetélt, az ettől fog rettegni még a 39. hétben is.

Onnantól fogva, hogy volt egy vetélésem, én is végigrettegtem a terhességeimet a szivárványbabákkal. Két babát a várandósság kezdeti szakaszában veszítettünk el, az elején ezért féltem, később pedig attól szorongtam, hogy mi lesz a genetikán. És a mai napig rossz érzéssel tölt el – még ha érthető is –, ha valaki a 12. heti genetikai vizsgálatot azzal azonosítja csupán, hogy majd akkor derül ki, kisfiút vagy kislányt várnak-e. Nem, nem ez derül ki akkor – vagyis nem ez a legfontosabb, amire fény derülhet, hanem az, hogy egészséges-e a magzat.

Cz. Zs.: Én is így, teljesen tudatlanul mentem az első vizsgálatra, amin aztán az derült ki, hogy nincs szívhang. Van ebben a veszteségben egy időszámítás előtti és utáni állapot. Ugyanolyan már sosem leszel.

S. M. A.: Ami például abban is megmutatkozik, hogy hiába mosolygunk, a fájdalom onnantól fogva mindig ott lesz a szemünkben. 

F. R./WMN: És igaz ez az apákra is, akiknek a gyászáról viszont kevés szó esik.

Cz. Zs.: (Anna felé fordul) Amikor kértél tőlem tavaly pár mondatot október 15-re, az átsuhanó babák világnapjára, miután megírtam, átküldtem Marcinak (Gerlóczy Márton író, Zsófi férje – a szerk.), hogy olvassa el, jó-e.

(Zsófi ezt írta: „Lassan óvodába mész, és engem összezavar, hogy egyre kevesebbet gondolok rád, mert nem vagy itt. Amikor eszembe jutsz, olyan erősen fáj a hiányod, mint amikor három évvel ezelőtt megtudtam, hogy soha nem leszel óvodás.” – A szerk.)

Nem válaszolt, és amikor rákérdeztem, mi az oka, azt mondta: teljesen letaglózta ez a pár sor, mert addig bele sem gondolt, hogy már óvodás lenne a gyerekünk.

Eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hogy vajon mi lehet az a nyelv, aminek segítségével a másik be tud vonódni. Be kell-e vonni egyáltalán a saját gyászunkba vagy hagyjuk inkább, hogy a maga ritmusában menjen, tegye meg a maga mérföldköveit, hogy majd egyszer elérkezzen hozzánk? 

S. M. A.: Soha nem felejtem el, hogy amikor a kislányunkkal való várandósság során már közvetlenül a műtét előtt, a kórház folyosóján búcsúzkodtunk Dáviddal (Anna férje – a szerk.), azt kérdezte: „De biztos ne menjünk el még egy vizsgálatra?”

A férfiak már a neveltetésük miatt is sokkal nehezebben engednek teret a fájdalmuknak, a gyászuknak, és amikor eszembe jut ez a jelenet, azon gondolkodom, mi fájdalmat cipelhet a férjem úgy, hogy azóta sem adta ki magából úgy igazán.

Cz. Zs.: Érdekes, mert amikor szóba kerül a gyász, akkor mindig elszégyellem magam. Nagyon rövid ideig voltam várandós, hat napig. És bár van, akinek már ekkorra is kialakulhat a kötődése a magzattal, de van, akinek viszont csak az önmagával való kapcsolata az, amire a veszteség hatást gyakorol, aminek vonatkozásában ezt az eseményt el tudja helyezni az életében. Amikor én erre a várandósságra visszagondolva sírok, akkor magammal kapcsolatban sírok. Magamat gyászolom. Arra gondolok, hogy velem mik történtek, miben változtam, és mit tanultam. Arra, ahogy ott fekszem a „C szobában”, és azt mondogatjuk egymásnak a lányokkal, hogy lesz még élet ezen is túl. 

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Filákovity Radojka