–

Milanovich Domi/WMN: Legutóbb az első könyved, a Nagypénteken nem illik kertészkedni kapcsán beszélgettünk, és ez volt az egyik utolsó mondatod: „Úgy érzem, az én sztorim sok esetben a megfelelés lesz, csak valamilyen más környezetben fog játszódni.” Mennyire vált be ez a jóslat?  

Czakó Zsófia: A Szívhangnak nem a fő témája ugyan, de erősen benne van a megfelelési kényszer. Ez annyira a sajátom, hogy maximum realizálni, megfogni tudom, de eltolni magamtól nem – ezzel élek. Ráadásul a regény elbeszélője, aki én vagyok, sokszor kerül a kórházban gyerekszerepbe, és többek között azért is igyekszik jó benyomást tenni az orvosokra, nővérekre, hogy megkaphassa a megfelelő bánásmódot. Ebből a szempontból van ebben némi manipuláció. Amikor észrevettem, milyen gyakran jelenik meg ez a téma a szövegben, direkt ki is hegyeztem. Létrehoztam Edit néni mitikus alakját, egy kitalált szereplőt, aki mindig azt sulykolta a tanítványainak, ne essenek teherbe tizennyolc éves koruk előtt. De arról semmit sem mondott, mennyi minden lehet még azután, hogy megjelent a teszten a két csík. 

M. D./WMN: A könyv egy vetélésnek a története (és még sok minden másnak is), és a saját élményeiden alapul. Azt is lehet tudni, hogy várandós voltál, veszélyeztetett terhes, amikor elkezdtél intenzívebben dolgozni a szövegen. Milyen érzések kavarogtak benned?

C. ZS.: Amikor két éve történt velem a vetélés, biztos voltam benne, hogy ezt egyedül nem tudom feldolgozni. Bár előtte soha nem jártam pszichológushoz, nagyon gyorsan segítséget kértem. Egy fantasztikus szakemberrel skype-oltam öt hónapon keresztül. Nem is értem, mi történt pontosan, de rengeteget segített nekem. Ez alatt az időszak alatt hihetetlenül intenzív álmaim voltak. Egyszer azt álmodtam, hogy a küretet végző orvos tol engem egy kerekesszékben. Nagyon szép tájon haladunk keresztül: gyönyörű domboldal, jobbra erdő, balra óceán, süt a nap. Beszélgetünk, ő megsimogatja az arcomat, majdnem olyan, mintha egy anyuka lenne. Aztán odaérünk egy szakadékhoz, mutogatja, mi merre van, és hirtelen, egyik pillanatról a másikra, átváltozik az arca: ördögi lesz, szarvai nőnek, és elkezdi lelökdösni a kocsit a szakadék felé.

És ez az álom annyira furcsa volt, olyan erősen hatott rám, hogy elkezdtem leírni. Tudtam, hogy ez segíteni fog, mert az előző könyvem is egyfajta önsegítésként kezdődött. Ezt persze néha kihívás elmondani, mert ettől messze áll a szépirodalom, és én szépirodalmat akartam írni.  

M. D./WMN: Hogyan lesz egy traumából szépirodalom? 

C. ZS.: Azt hiszem, az az egyik fő technikám, hogy nagyon sokat írok egyszerre, aztán hónapokig félreteszem. Ez történt tavaly nyáron is. Akkor nyertem el a MasterCard Alkotótárs ösztöndíját, ami pont társadalmi problémákkal foglalkozott. Nagyon jól hatott rám, hogy bíztak a szövegemben, az anyagi támogatás pedig lehetővé tette, hogy csak ezzel foglalkozzam. Akkor voltam hathetes veszélyeztetett terhes, kis vérzéssel egyébként, ami nagyon félelmetes volt. Szóval egész nyáron feküdnöm kellett. Ez volt az az időszak, amikor mindenki kiszabadult a Covid után/közben, én meg nagyon beszorultam: úgyhogy írtam. És az írás átsegített azon, hogy félek, mert számomra a kórházi részek amennyire tragikusak, annyira szórakoztatók is. Én nagyon szeretem az ottani szereplőket, imádom Fridát, Évikét, és Brigit, úgyhogy jól szórakoztam a társaságukban.  

Miután véget ért a veszélyeztetett szakasz, és azt mondták, kicsit járkálhatok, egy ideig teljesen el is felejtettem, miket írtam. Aztán visszatértem a szöveghez, kidobáltam belőle dolgokat, hozzáírtam részeket, illetve kitaláltam új karaktereket, például Ilus nénit, aki a faluban mondja meg a tutit, vagy Katinkát, aki fővárosi nőként igyekszik mindent megtenni azért, hogy teherbe essen. A regény alapvetően három helyszínen játszódik. Egy borsodi kórház nőgyógyászati osztályán, ahol a folyosón csak „C”, azaz cigány szobaként emlegetik az egyik hatágyas kórtermet a dolgozók, mert ott főleg nehéz sorsú roma lányok és nők fordulnak meg. Másrészt egy faluban, ahol a helyiek büszkén hangoztatják, „náluk nincsenek cigányok”, illetve egy budapesti közegben a teljes kiőrlésű kenyérrel meg a kókusztejjel. E között a három világ között pedig – ha néha van is átjárás – alapvetően hatalmas szakadék tátong.  

M. D./WMN: Mint az álmodban. Nyilván nem foglak a terápiád részleteiről faggatni, de az érdekelne, hogy azok a belátások, amelyeket a folyamat közben szereztél, hogyan hatottak az írói tevékenységedre. Volt a szövegeidhez is hozzáadott értéke a pszichológussal való munkának?

C. ZS.:

 Amikor elkezdtem a terápiát, egyáltalán nem tudtam beszélni a vetélésről. Szégyelltem, és kudarcként éltem meg, miközben az agyammal tudtam, hogy erről senki sem tehet: se én, se a magzat.

Közben az is bennem volt, azért is szerettem volna írni róla, mert azt éreztem, nem kaptam elég figyelmet és együttérzést a tágabb környezetemtől. Sokan azt javasolták, lapozzak, lépjek tovább, legalábbis a közléseik alapján ez volt az érzésem. De nekem ez nem ment olyan gyorsan, és szerintem nagyon sok nőnek meg férfinak sem megy. Nehéz úgy gyászolni, hogy akit gyászolsz, még ott sem volt. Olyan, mintha nem lenne veszteséged, de mégis van. Visszamész a munkahelyedre a küret után, és rossz megmondani, miért voltál betegszabadságon, mi volt a bajod. És akkor inkább azt mondod, lázas voltál. Szóval ha nem dolgoztam volna fel az élményeimet egy pszichológussal, nem is mertem volna írni róluk.

M. D./WMN: A könyvben rengeteg tanáccsal árasztják el a főszereplőt. Nekem – minden jószándék ellenére – néha ez is a „lapozz, lépj tovább”-mentalitáshoz kapcsolódik, mintha a másik problémáját rövidre lehetne zárni annyival, hogy akkor javaslunk neki valami praktikát, amitől elmúlik a gondja. Ahelyett, hogy figyelnénk rá, meghallgatnánk, egy kicsit ott lennénk vele a fájdalmában. Talán a férj, Lajos, az egyetlen karakter, aki nem ad tanácsot, csak jelen van. 

C. ZS.: Látod? Ez egyébként vicces, mert mióta gyerekem született, még több tanácsot kapok. Múltkor is jött szembe velem valaki, és kérdezte, hogy „Zsófi, adhatok egy tanácsot?” Én meg majdnem mondtam neki, hogy „légyszi, nagyon vágyom rá”. De viccet félretéve, néha jól jöttek a tanácsok. Máskor persze eléggé idegesítettek, de már tudom, hogy ezeket fel fogom használni. Küldök is róluk magamnak emlékeztető e-mailt. Persze erre az egészre rá is erősítettem a könyvben: a valóságból merítettem, aztán eltúloztam, drámaibbá tettem. Bár a kórházi jelenetek önmagukban is épp eléggé drámaiak voltak, úgyhogy ott kis változtatással azt írtam le, amit ténylegesen megtapasztaltam. 

M. D./WMN: A „drámai” szó azért is eszembe jutott, mert olyan volt, mintha a C szobát rögtön színpadon látnám. Egy kis térről van szó, ahol gyorsan váltják egymást a szereplők, pörögnek az események. A Covid miatt nem jöhetnek látogatók, így talán még inkább bennreked, és sűrűvé válik a feszültség. Ugyanakkor, amit nagyon értékeltem, hogy az ott megforduló, nehéz sorsú, többségében roma nőkből egyáltalán nem csináltál „látványosságot”. Törekedtél erre?

C. ZS.: Nagyon féltem, hogy mi lesz ennek a könyvnek a megítélése, hogy egyáltalán le merjem-e írni azt a szót, hogy cigány. Annak, amit mondasz, szerintem egyébként nem annyira az írói fogásokhoz, inkább a személyiségemhez van köze. Meg ahhoz, hogy ezeket a karaktereket alapvetően nem kitaláltam. A tizenhárom évesen abortuszon átesett Zsanett, a négygyerekes Frida, akinek a házába nincs bevezetve a víz és a villany, vagy Brigi, aki folyton azt mondogatja, „Gyöngyösön minden jobb volt”, mind létező karakterek. Úgy írtam meg, ahogy láttam őket. Fontos volt nekem, hogy ez a szöveg ne csak rólam szóljon.  

Az öregségtől még messze vagyunk, de már vannak tőlünk sokkal fiatalabb felnőttek – A korosodással ismerkedő Y generációról

WMN Life – 2022. július 9. – SzAE

 

Ugyanakkor én nem tudok máshogy írni, mint személyes tapasztalatból. Nem tudok kitalálni történeteket, mert annak a szövegnek nem lesz lelke. Csak azt tudom hitelesen ábrázolni, ami engem érint. És én tényleg úgy éreztem magam ott és akkor, mint egy színpadon.

Én voltam a fehér bőrű, szőke hajú, kivételezett nő, aki korábban sosem tapasztalt meg hasonló környezetet. Hiába vesztettem el a kontrollt a testem felett, hiába csúsztam vissza gyerekszerepbe, akkor is fölényben voltam a többiekhez képest. Hozzám jött oda először az orvos, tőlem kérdezte meg a nővér, ebédeltem-e már. 

M. D./WMN: Tudom, hogy a könyv nem olyan régen, június elején jelent meg. Kaptál esetleg visszajelzést roma emberektől? 

C. ZS.: Képzeld, észrevettem, hogy a hozzánk közeli falvakban, Szomolyán és Sályon, működik a SzívHang Társulat, amelynek tagjai helyi roma nők, egy kemény fizikai munkát végző közmunkabrigád tagjai, akik művészeti csoportot hoztak létre színházi szakemberek, pszichológusok segítségével. A saját történeteikből állítanak össze darabokat, 2017-ben az Éljen soká Regina!, 2022-ben pedig a Megeshetne másképpen címűt. Én utóbbit láttam, amely egy nőgyógyászati osztály folyosóján játszódik, és a romák, illetve a kórházi dolgozók között kialakuló konfliktusokról szól, a szülések köré építve. Hihetetlen jó darab volt, mindenkinek ajánlom, nézze meg, ha teheti. Amikor láttam, hogy posztolták ezt a programot a szomolyai Facebook-csoportban, rá is írtam az illetőre, akiről kiderült, hogy az egyik szereplője is a darabnak. Sokat beszélgettünk online, és amikor elmentem megnézni az előadást, vittem neki egyet a könyvemből. Borzalmasan izgultam, mert nekem az ő visszajelzésük a legfontosabb. Azt írta nemrég, hogy a regény felénél jár, ott van a kórteremben, „mindenkinek a természetét látja”, és „olyan érdekes az egész”. Úgyhogy nagyon örülök. 

M. D./WMN: És mi a helyzet azokkal, akikkel egy faluban élsz? Ebből is szokott galiba lenni a kortárs irodalomban. 

C. ZS.:

 Amikor sétálok egy nénivel, a többiek néha megkérdezik: „anyagot gyűjtesz?”. Nagyon figyelek, hogy ne így legyen. Engem amúgy is a közösségek, a különböző világok közötti hídépítés érdekel, nem az árokásás. Úgyhogy próbálok szelíd hangot megütni a szövegeimben. Ez is biztos segít abban, hogy pozitívan viszonyuljanak hozzám.

Van, akit az érdekel, ki lehet a regényben szereplő Ilus néni. De Ilus nénit több emberből gyúrtam össze, sokat változtattam is rajta, tehát nem valós személy. Direkt olyan nevet is választottam neki, amilyen nevű asszonyt nem ismerek. Szóba sem jöhetett, hogy Marika, Teri vagy Erzsi legyen. De egy-egy mondatot, gesztust persze a helyiektől veszek át, felírom őket, és később tudom használni. Ugyanez van a fővárosi ismerőseimmel. Magára ismerhet, aki fát szokott ültetni, vagy az, aki egyszer azt mondta nekem, ne hívjam a micsodát micsodának, hanem hívjam puncinak. Valószínűleg jó humora van a környezetemnek, eddig mindenki jól vette ezeket a dolgokat. 

M. D./WMN: Tudsz-e olyan nőkről, akik hasonló dolgokon mentek keresztül, mint te, és rá tudtak csatlakozni a történetre?

C. ZS.: Eleinte féltem attól, hogy majd nem akarnak erről olvasni az emberek. Aki maga is elvetélt, azért nem, mert fáj neki, hiába gyakori. Ha meg valakinek nincs ilyen tapasztalata, esetleg attól fél, hogy véletlenül bevonzza, ha olvas róla. Eddig jók a tapasztalatok, és remélem, hogy inkább pozitív, humoros a szöveg, semmint tragikus vagy nyomasztó. A dedikálásra már két fiatal nő is jött, aki azt mondta, azért vette meg a könyvet, mert érintett. Múltkor egy posztban is bejelöltek, ahol a szerző a saját tapasztalatait írta meg. Örülök, ha minél többen beszélnek ezekről a témákról – ez nagyon fontos. Ugyanakkor azt is érzem – legalábbis egyelőre –, hogy nem akarok ennek az ügynek az élharcosa lenni: „az elvetélt írónő, aki ezzel turnézik”. Én egy szépirodalmi művet akartam létrehozni, és ezzel egy kicsit magamban is lezárni, ami történt. 

  

M. D./WMN: Sokan mondják, hogy egy második könyvet nehezebb megírni, mint egy első kötetet. Mit gondolsz, miben fejlődtél, és mit szeretnél megvalósítani a jövőben?

C. ZS.:

Én nagyon szerencsés ember vagyok, mert nem tekintek magamra íróként. Inkább olvasó vagyok, ha már definiálnom kell magam.

De van emellett polgári munkám, meg is kell élni valamiből. Marci (Gerlóczy Márton, Zsófi férje – a szerk.) figyelmeztetett, hogy nehéz második könyvet írni, de biztatott is, hogy meg fogom tudni ugrani. Meg persze kreatív szerkesztőként is sokat segített. Az egyik célom az, hogy a munka ezen szakaszában is még önállóbb legyek. De ezt leszámítva nincsenek olyan elvárásaim magammal, hogy én egy felívelő írói karriert hozzak létre. Nincs rajtam stressz, hogy megfeleljek egy olyan közegnek, amit nem annyira ismerek, ezért sokkal szabadabban is tudok mozogni benne. Szeretnék majd új könyvet írni, de most, hogy megszületett a kisfiunk, erre egy-két évig nem hiszem, hogy sort fogok keríteni. 

Milanovich Domi

Képek: D. Tóth Kriszta /WMN