Átsuhanó babák: A mesék segíthetnek együtt gyógyulni a pároknak

–

A gyász olyan, akár az ujjlenyomat, nagyon egyedi mindenkinél. Többszörösen igaz ez a perinatális gyászra, amelynek mély tabusítása miatt a veszteségben érintett szülők kezében kevesebb a kapaszkodó: nincsenek rituálék a búcsúra, még szavak is alig, amikkel kifejezhető lenne a fájdalom.

És bár egy kisbaba elvesztésének tragédiája egyszerre érinti a szülőpár mindkét tagját, sok esetben nagyon eltérő folyamatokon mehetnek keresztül, ami a kapcsolatukra is kihat. 

Hogyan gyászol az apa és hogyan gyászol az anya?

„Nem egyezünk a gyászban, de talán az egyik legfontosabb kiindulópont épp az, hogy elfogadjuk: ez teljesen normális” – kezdi Sevcsik M. Anna az Élet. Érzés Egyesület életre hívója és vezetője, aki maga is három babát veszített el. 

Hiába érintettek ugyanis a gyászfolyamatban mindketten, számos tényező befolyásolja, mit élnek meg a pár különböző tagjai. A fizikai aspektusok mellett – egy nő máshogy kapcsolódik a várandóssághoz, hiszen testileg is érintett a folyamatban –, személyiségbeli, társadalmi és persze szocializációs okok is közrejátszanak, amik sok esetben komoly kommunikációs félreértéseket szülhetnek a pár tagjai között. 

Fontos tényező például az, hogy vajon a felnövés során a férfit engedte-e a környezete, hogy megélje a nehéz érzéseit. Szabadon kifejezhette azokat: sírhatott, dühönghetett? A válasz a legtöbb esetben (és családban) a társadalmi sztereotípiák, berendezkedés, illetve szocializáció miatt nemleges, ez pedig megjelenik a gyászban is, és sok esetben komoly félreértést okozhat a pár tagjai között („Miért nem sírsz, hát neked nem is fáj?”)

„Miközben a férj támogató jelenléte a gyászban az anya számára óriási segítség. A kőszikla szerep azonban – amit a társadalom elvár a férfiaktól – egy idő után megnehezítheti azt, hogy az érintett apa közel kerüljön a saját érzéseihez, az érzelmei megéléséhez. Ez elakadást is okozhat a gyászfeldolgozásban” – hangsúlyozza Serfőző Anikó pszichológus, perinatális szaktanácsadó, metamorphoses meseterapeuta.

Buti Veronika pszichológus, perinatális szaktanácsadó szerint azonban azt is fontos tudatosítani, hogy a két nem különböző tagjaira más megküzdési módok jellemzőek. „Míg a férfiak alapvetően a problémafókuszú megküzdési módokat alkalmazzák, addig a nőknél inkább az érzelmi fókusz dominál ebben a kérdésben. Így miközben a nőknek már az segít, ha beszélhetnek az érzéseikről, a férfiak többsége inkább cselekvő módba vált át – ez a különbözőség pedig képes kommunikációs zárlatot is okozni, és azt az érzetet keltheti az anyában, mintha a férje már továbblépett volna. Holott szó sincs erről” – fejti ki. 

Min múlik, hogy erős kapocs válik a veszteségből vagy épp ellenkezőleg, szétválaszt?

A tartós kommunikációs zárlat akár párkapcsolati eltávolodáshoz, legrosszabb esetben váláshoz is vezethet. Annak feloldása azonban a korábbiaknál jobban megerősítheti a kapcsolatot.

Egy közös nyelv, kommunikációs csatorna létrehozása a pár tagjai között Buti Veronika szerint fontos lehet ahhoz, hogy a gyászfeldolgozás útján – ki-ki a maga tempójában ugyan, de – együtt tudjanak végig menni, illetve abban is, hogy rajtuk keresztül a tágabb családban sem övezze tabu a veszteséget. 

Ez persze nem könnyű, tekintve, hogy még a veszteségre is nehezen találjuk a szavakat. Kezdjük azzal, hogyan fogalmazunk: a babánkat vesztettük el, egy magzatot vagy egy embriót? Itt Serfőző Anikó szerint előkerül az is, mit gondolnak a pár tagjai valójában a várandósságról, illetve arról, mikor kezdődik maga az élet – és ez nagyon eltérő is lehet.  

Kommunikációs csatornát nyitni egymás között azonban a szakértők szerint bármikor és bárhogyan lehet, az első felé vezető lépés pedig minden esetben a másik érzelmeinek, érzelmi állapotának elfogadása, validálása. 

„Nagyban kell alkalmazkodni a másikhoz, de ezt a közös nyelvet igenis meg lehet találni. Még ha nehéz is, az egymás iránti szeretet és kötődés az, ami át tud segíteni a holtpontokon” – mondja érintettként Sevcsik M. Anna.  

Ehhez a közös kommunikációs csatorna megteremtéséhez szeretnének többek közt kapaszkodókat adni a népmese gyógyító erején keresztül az Elviselni az elviselhetetlent című terápiás foglalkozáson, illetve támogatócsoportban.  

Így segíthetnek a mesék a perinatális gyászfeldolgozásban 

Az egyszeri foglalkozás során a szakemberek egy népmesét hívnak segítségül, ami a mese nyelvezetén keresztül eszközöket nyújt arra, hogy a saját veszteségtörténet egyéni és párkapcsolati szinten is mesélhetővé váljon.

A mese szereplőin, az élőszavas mesemondáson és a mesei képeken keresztül Serfőző Anikó tájékoztatása szerint a résztvevőknek lehetőségük nyílik arra, hogy érzéseket hívjanak elő, és azokat szavakba öntsék. Így is kialakulhat az a már sokat emlegetett közös nyelv, közös kommunikációs csatorna. 

„A mesék képeken, szimbólumokon, elvont nyelvezeten keresztül beszélnek nagyon fontos élethelyzetekről, az emberi élet fordulópontjairól, így a perinatális történésekről, veszteségekről is – ezeknek vannak tipikus mintázatai. Sok mesében meg lehet találni ezeket a mintázatokat, legyen szó akár teremtéstörténetről, újjászületés-történetről, akár arról, ha az ember életében bekövetkezett hirtelen egyensúlyvesztés jelenik meg a mesében. Ilyen esetben a mese kapaszkodókat, új eszközöket is nyújt a megbomlott egyensúly visszaállítására” – mondja Serfőző Anikó, aki szerint ilyen formában reményt is adnak a mesék.  

„A mese szereplőiben önmagunkra ismerhetünk, és miközben mintát mutatnak arra, hogy egy mesei térben a jó befejezés hogyan történhet meg, a »minden jó, ha a vége jó« kifejezés magába sűrítheti azt is, hogy egy feldolgozott perinatális veszteség idővel nagyon sokat hozhat, akár poszttraumás növekedést – nemcsak egyéni szinten egy következő várandósságon keresztül, hanem a párkapcsolat számára is” – teszi hozzá.  

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Ponomariova_Maria

Filákovity Radojka