–

Farkas Edina Lina/WMN: Magyarországon is tilos a testi fenyítés minden formája, mégis sorra jelennek meg hírek olyan esetekről, amikor a pedagógusok nevelési célzattal fizikai erőszakot alkalmaznak. Ön szerint mi ennek a fő oka?

Herczog Mária: Az ok leginkább abban keresendő, hogy ugyan a gyermekvédelmi törvény egyértelműen tiltja a testi fenyítés minden formáját – ideértve a megalázó bánásmód különböző módozatait is –, ugyanakkor a jogszabály 2005. január 1-i bevezetését követően sem a szakemberek, sem a szülők, sem a szakemberek nem kaptak semmiféle információt a tényről és a bevezetés okairól. Ahogy azokról a lehetséges erőszakmentes kommunikációs, nevelési, fegyelmezési, büntetési technikákról, módszerekről sem, amelyek kiválthatják, és a gyerek igazi szükségleteinek megfelelőek.

F. E. L./WMN: A jogszabály szerint mi tartozik a fizikai bántalmazás körébe?

H. M: Fizikai bántalmazásnak tekintendő a szándékosan vagy gondatlanul elkövetett erőszak is, ami a gyermeknek fizikai sérülést, maradandó károsodást okoz vagy a halálához vezet, és  bántalmazói magatartás lehet az ütés, verés, pofozás, csípés vagy rázás is. Fontos megemlíteni, hogy a 2005- ös változáshoz nem a büntető törvénykönyvet módosították, hanem a gyermekvédelmi törvény módosításaként került szabályozásra, ez pedig azért fontos, mert az az alaptézisünk, hogy nem büntetni kell a szülőket vagy a gyerekekkel dolgozó szakembereket, akik bántják a gyerekeket – nem szisztematikus  bántalmazásra, erőszakra gondolok, hanem eseti helyzetekre –, hanem arra kell törekedni, hogy kapjanak olyan segítséget, továbbképzést, ahol megtanulhatnak alternatív technikákat, illetve a saját feszültségeiket, frusztrációikat kezelni, és amely során megértik, miért elfogadhatatlan és káros testi fenyítés, verbális agresszió, megalázás.

F. E. L./WMN: Miért fontos, hogy a szülőket/pedagógusokat/nevelőket tréningekkel, programokkal érzékenyítsék a témában?

H. M: Mert a legtöbb esetben a testi fenyítés egy becsípődött technika, amelyet sok felnőtt is megtapasztalt gyerekkorában, így akaratlanul ismétli a saját tapasztalatait, más eszköz híján ezt alkalmazza bizonyos helyzetekben, akkor is, ha érzi, tudja, milyen sok fájdalmat okozott ez neki magának. Ezeket a rossz mechanizmusokat át lehet kódolni, csak eddig egyik kormány sem vállalta magára a feladatot, hogy kellő pénzt és erőforrást ráfordítva megismertesse a szülőkkel, gyerekekkel, szakemberekkel az erőszakmentes kommunikációt és a konfliktuskezelés különböző módszereit, a törvényi kötelezettség ellenére. Igazi változások akkor történnének, ha a gyerekeket már óvodás koruktól kezdve arra tanítanák, hogy mondhatnak nemet, hogy beszélhetnek arról, ha valami kellemetlen számukra. Ha már gyerekkorukban megtanulják, hogy kiállhatnak magukért, akkor nagy eséllyel döntésképes, felelősségteljes felnőttek válhatnak belőlük. Azonban a jelenlegi közhangulat, amelyet a gyűlölet és a félelemkeltés határoz meg, nem olyan klíma, amelyben az erőszakmentes kommunikáció és konfliktuskezeléssel kapcsolatos törekvések központi segítségre vagy társadalmi támogatásra számíthatnának.

Egy olyan társadalomban, ahol a nők, gyerekek bántalmazása elfogadott, a döntéshozók elzárkóznak a vitától és a megfelelő intézkedésektől, nem ítélik el a soraikban előforduló erőszakot, ott sejthető, hogy nagy bajok vannak az oktatás, gyermekvédelem terén is.

F. E. L./WMN: Ha az államnak nincs ilyen irányú szerepvállalása, akkor a feladat a civil szervezetekre marad?

H. M: Igen, de ahogy a kutatások nagy része, úgy a civil szervezetek munkája is főleg a családon belüli erőszakra koncentrál, míg az érzelmi, fizikai bántalmazásra szinte semennyi figyelem sem irányul. A szexuális erőszakkal szembeni elutasítás ugyan egyértelmű, de itt sincs esély az érdemi segítségnyújtásra, megelőzésre. Pedig a helyzet annyira tragikus itthon, hogy még mindig belefutunk olyan bírói ítéletekbe, amikor súlyos lelki és fizikai abúzusokat legitimálnak az ítélethozók. Még ma is hivatkoznak a házi fegyelmezési jogra, ami ellentmond a teljes tilalom törvényi megfogalmazásának, de olyan büntetőbíróval is találkoztam, aki úgy véli, hogy a testi fenyítés teljes tilalma őrá nem vonatkozik, mert azt nem a büntető törvénykönyv tartalmazza, és nem ért egyet a zéró toleranciával. Ez sajnálatosan visszaköszön sok jogalkalmazó gyakorlatában is.

F. E. L./WMN: Tehát van egy jogszabályunk, amelyet gyakran még a gyermekvédelem és az igazságszolgáltatás rendszerének tagjai is figyelmen kívül hagynak?

H. M: Ez így van, és valahol érthető is, hiszen a szakemberek nem kaptak ezzel kapcsolatban sem módszertani levelet, sem felkészítő tréninget, mint ahogy azt sem vizsgálja senki, hogyan születhetnek olyan ítéletek, amelyek ellentmondanak a hazai jogszabályoknak és nemzetközi kötelezettségeknek. Ez történik, ha egy jogszabályt úgy vezetnek be, hogy a szakma, a civilek kiharcolják, és ez a nemzetközi kötelezettség is, de nincs mögötte valódi politikai szándék arra, hogy érvényesítsék is, illetve, hogy megfelelő forrásokat biztosíthassanak a megfelelő gyakorlati alkalmazásra. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy sok szakember számára az érzelmi, szóbeli bántalmazás felismerése, illetve elfogadása bántalmazási formaként nehézséget okoz, nemegyszer ők is alkalmazzák, és nem tudják, milyen súlyos károkat okoznak ezzel.

Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy „belőled sem lesz semmi, apád is ilyen lusta volt, mint te” vagy „rosszcsont vagy, csak gondokat okozol”, legalább olyan káros, mint egy pofon, ha nem is látszik azonnal.

F. E. L./WMN: A gyerekjogokról is kevés az általános ismeret. Legalábbis erre mutatnak azok a hírek, amelyek pedagógusi túlkapásokról szólnak.

H. M: A pedagógusok és – úgy egyáltalán – a felnőttek egy jelentős része úgy gondolja, hogy a gyerekjogok felülírják az ő lehetőségeiket, eszköztelenné teszik őket, és nem látják, nem értik, hogy ha a gyerek méltóságát tiszteletben tartják, ha ők is respektálják a gyerek jogait, akkor a gyerek is tisztelni fogja őket. A gyerekeknek biztosított véleményformálási, részvételi jog és annak figyelembevétele egyáltalán nincs benne a közgondolkodásban, a kultúránkban, ez pedig összefügg azzal, hogy a felnőttek közül sem gondolják úgy sokan, hogy élhetnek az elméletileg garantált jogaikkal.

F. E. L./WMN: A tapasztalatok azt is mutatják, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer nem megfelelően látja el a feladatát. Több tragikus eset is bizonyítja, hogy súlyos zavarok mutatkoznak a rendszerben, és sok eset csak későn, vagy egyáltalán nem kerül a szakemberek fókuszába. Miben látja a probléma gyökerét?

H. M: Néha a gyerekekkel foglalkozó szakemberek sem mindig értik a gyerekek jelzéseit, vagy olyan limitált az idejük, kapacitásuk, hogy nincs módjuk kellő figyelemmel kísérni a gyerekek vészjeleit, vagy éppen a mélyen elrejteni vágyott problémáit. Sokkal inkább saját értékrendjük, sztereotípiáik, élettapasztalataik határozzák meg, hogy mit gondolnak az adott viselkedésről, helyzetről. A családsegítés egyik gyakori kihívása, hogy a szociális munkás és más segítő szakember nem tud, nem akar a kliensek szükségleteire reflektálni, elsősorban elvárásokat, feltételeket fogalmaz meg, de azt nem vizsgálja, hogy az érintett családtagoknak milyen kompetenciái, erőforrásai vannak, és miben szorul segítségre.  

F. E. L./WMN: Sok tragikus eset rendszerszintű hibákat, mulasztásokat sejtet. Mennyire valósul meg a szakma számonkérése?

H. M: Minden egyes ügy után – főleg a tragikus kimenetelűeknél – milliméterről milliméterre fel kellene dolgozni az esetet, hogy kiderüljön, mi kerülte el a szakemberek figyelmét, hogy hol van a képzésben, ellátásban hiátus. De a legtöbb esetben – legutóbb például a szigetszentmiklósi, az agárdi vagy a gyöngyösi tragédiáknál – annak a feltárása, hogy mit kellett volna másképp tenni azoknak a szakembereknek, akik kapcsolatban álltak az érintett családokkal, milyen további szakmai, pénzbeli, kapacitásbeli támogatásokra van szüksége a szakembereknek és a családoknak, ismét elmaradt. Semmilyen érdemi szakmai következménye nem lett annak a temérdek hibának, amit a rendszer maga, és az abban dolgozók vétettek a gyerekek sérelmére, ellenben a szülők azonnal a bűnbak szerepébe kerülnek, de a súlyos mentális állapotok, és a családon belüli erőviszonyok sem derülnek ki.

F. E. L./WMN: Mindeközben újszülötteket vesznek el – főleg roma családoktól –, csak mert szegényesek a körülmények, adott esetben nincs pelenkázó meg gyerekkád. Úgy tűnik, mintha teljesen ad hoc módon történne a gyerekek kiemelése.

H. M: Kétféle szélsőség jellemző: vagy túlreagál a rendszer, és kiemeli a gyereket, amikor szegényesek, hiányosak a körülmények – ez azt jelzi, hogy nem mindenkinek egyértelmű, mit jelent az elhanyagoltság és a szegénység közötti különbség, és mit kellene az államnak nyújtania – vagy: nem tud a rendszer azokról a gyerekekről, vagy nem tesz értük semmit, akiket már rég ki kellett volna emelni a családjukból. Azt szoktam mondani, hogy ha valaki azt a 23 700 gyereket, akik ma szakellátásban vannak (gyermekotthonban, nevelőszülőknél – a szerk.), és kicserélné random másik 23 700 gyerekre, hasonló körülmények közül, akkor nem tévedne sokat. Ugyanis, ha megnézzük a kiemelt gyerekek jellemzőit, láthatjuk, hogy rendkívül esetleges, mi minősül a szakemberek között veszélyeztetésnek, kiemelési oknak.

F. E. L./WMN: A statisztikák azt is mutatják, hogy a családból való kiemelés egyik fő indoka a szegénység. Holott a hazai gyermekvédelmi törvény pontosan kimondja: anyagi okok miatt nem lehet szétszakítani családokat, ahogy azt is, hogy az államnak minden lehetséges segítséget meg kell adnia a szülőknek, hogy a gyerekek családban maradjanak. Az állam mennyire tesz eleget ebbéli kötelezettségének?

H. M: Sem az önkormányzatok, sem az állam nem teljesíti azt a kötelességét, hogy megfelelően segítse a gyerekeket, szülőket, családokat, hogy megadjon számukra minden lehetséges támogatást ahhoz, hogy a kiemelés elkerülhető legyen. Ha adnak is támogatást, azt gyakran diszkriminálva, stigmatizálva teszik.

Ma Magyarországon szégyen, ha valaki segítségre szorul, szégyen kérni, de azt is negatívan értékelik, ha valaki ismeri a jogait, és élni kíván velük.

És persze azt sem méri fel senki, hogy hány tehetséget, munkaerőt veszít a társadalom, csak azért, mert a gyerekek nagy százaléka nélkülözésben nő fel, hiszen a gyerekek szegénysége, nem megfelelő táplálása kihat az agyi és a testi fejlődésükre is. A nemrég közzétett ombudsmani jelentés szerint, legalább a gyerekek egyharmada kizárólag anyagi okokból kerül ki a családjából, ez súlyos rendszerbántalmazás, és egyben drága kártétel.

F. E. L./WMN: Tehát a gyerek jólléte nemzetgazdasági érdek is?

H. M: Így van, mert minden forint, amit a gyerekekbe invesztálunk: hogy jóllétben nevelkedjenek, az oktatásból ne essenek ki stb., az túl az egyéni  jogok érvényesítésén, boldogulásukon, a közösségnek hoz hosszú távon jelentős profitot. Viszont a gyerekekbe való befektetés, hasonló, mint a szállodaiparba történő invesztálás: csak 15-20 év után térül meg. Ahogy az antidiszkriminációs, antiszegregációs, a jó gyerekegészségügyi- és erőszak-megelőző kezelő programok is. A politikusok viszont nem terveznek ilyen hosszú időre. Jelenleg az a politikai retorika, hogy egyrészt „a szegények minek szülnek”, másrészt pedig azzal ijesztgetnek, hogy „elfogy a magyar”. Ez egy teljesen skizofrén állapot, hiszen,

ha az a gond, hogy kevés gyerek születik, akkor miért nem foglalkozunk azzal, hogy minden évben elveszítjük sok százezer gyerek esélyeit a boldogulásra, mert a megfelelő fejlődésükhöz a minimális támogatást sem kapják meg sem ők, sem a szüleik?

A Gyermekélelmezési Alapítvány például hosszabb ideje szemüvegre is gyűjt, mivel ma a gyerekeknek sem a szemüveg, sem a hallókészülék nem jár ingyen. Holott az egész társadalom érdeke, hogy a gyerek lássa a táblát és a tankönyvekben leírtakat, máskülönben nem fogja tudni befejezni az iskolát, nem lesz piacképes végzettsége, felnőve pedig nagyobb esélye lesz a deviáns viselkedésekre, beilleszkedési nehézségekre.

F. E. L./WMN: Az Eurostat adatai szerint egyenesen drámai a helyzet Magyarországon a gyermekszegénység terén, minden harmadik gyerek szegénységben él. Jelenleg Bulgáriával és Romániával vagyunk egy szinten.

H. M: …és a gyermekvédelem terén is. De ez nem csak a mélyszegénységben élő gyerekeket érinti. A szociális ágazatban például tíz éve nem volt érdemi béremelés, így a kollégák elképesztő egzisztenciális helyzetben vannak, sokszor annyira nehéz anyagi körülmények között élnek, mint azok, akiken segíteni próbálnak. Míg a közgondolkozás szerint a szegények munkanélküliek vagy egyszerűen lusták, addig az igazság az, hogy a dolgozó, diplomás emberek is alapvető problémákkal küszködnek, nehezen- vagy nem tudják fizetni a lakáshitelt, a törlesztőrészleteket, és sokszor el kell dönteniük, hogy jobb minőségű ételt vagy antibiotikumot vesznek a gyerekeinek, biztosan nem tudnak nyaralni, vagy különórákat fizetni. Ki kell mondani, hogy nem kevesen diplomával a kezükben is a szegénységi küszöb alá kerülnek, ha két-három gyereket nevelnek a családban, hogy nő a dolgozó szegények száma.

F. E. L./WMN: Hol a legnagyobb a baj?

H. M: Az egyes vidéki régiókban egészen drámai helyzet, fogalmunk sincs hány gyerek, család, idős, fogyatékos ember nem kap segítséget. Néhány szolgáltatás pedig konkrétan hiányzik; például gyerekpszichiáterek, pszichológusok országos szinten alig elérhetőek – a vidékiek ebben fokozottan hátrány szenvednek – gyerekek szakember hiányában valós segítség nélkül maradnak.

F. E. L./WMN: A szakellátás tagjai fel vannak készülve bántalmazás miatt kiemelt gyerekek nevelésére?

H. M: Olyannyira nem, hogy sokszor a szakemberek elvi alapon nem tájékoztatják a nevelőszülőket, intézményben dolgozókat arról, hogy a hozzájuk kerülő gyerek bántalmazott, mondván, „nem akarják stigmatizálni a gyereket”, vagy gyakran ők sem tudnak róla. Volt olyan nevelőszülő, aki arról panaszkodott, hogy a hozzájuk kerülő  kilencéves kislány provokatívan a férje ölébe ült, és láthatóan erős volt a szexuális érdeklődése. Azt gondolta, hogy „a gyerek vérében” van a rosszaság. Később, amikor szembesült a gyerek múltjával, zokogásban tört ki, amiért félreértette a kicsi viselkedését.

A rendszer tehát sokszor  nem nyújt abban támogatást, hogy pszichésen segítsék a gyerekáldozatokat, vagy felkészítsék a nevelőt, gondozót egy bántalmazást átélt gyerek érkezésére.

Nagyon nagy aggodalomra ad okot a gyermekvédelem működése, és ennek az az üzenete, hogy az érintett gyerekek nem számítanak.

 Szöveg: Farkas Edina Lina
Fotók: Heim Alexandra/WMN