Egy nevelőszülő pár kálváriája: napokon belül a második gyereket vehetik el tőlük

–

Éva és István

Éva és István is nagycsaládban nevelkedtek. Szerelmi házasság volt az övék, korán váltak szülővé. Két fiuk után egy kislány is érkezett a családba, boldogok voltak, az életük teljes. István kőművesként dolgozott, és amikor a fiúk saját családot alapítottak, az önállósodásukat nemcsak anyagilag, hanem a két keze munkájával is támogatta. Éva gyárban dolgozott, és ellátta a háztartást is.

Ahogy a ház kiürült, úgy érezték, örömmel vállalnák kisgyerekek gondozását. 45 éves koruk körül sokan még saját családot alapítanak, nekik is van energiájuk, a szívükben szeretet, amit adni tudnának. Hamar elvégezték a nevelőszülői tanfolyamot, a házuk tágas volt, így öt férőhelyes nevelőszülőként regisztrálták őket.

Érkeztek is sorban a gyerekek, és ők igyekeztek biztonságot, szeretetet adni mindenkinek. Általában kicsik kerültek hozzájuk, egy-két éves gyerekek. Hamar kialakult a napirend, Éva közösségbe vitte őket, főzött-mosott a nagycsaládra, István sokat dolgozott, hogy előteremtse, amire a szükség van. 

Sokszor találkoztak nehéz helyzetekkel.

Például, amikor Hajni megérkezett hozzájuk 16 évesen, párhetes csecsemőjével, Erikkel. Mindketten nevelt gyerekként kerültek Éváékhoz. Anya és fia, mindketten gyerekek. Közös szobát kaptak, megismerték a fürdőszobát, Hajni lassan megnyílt, és el tudta fogadni a segítséget. Erik nagyon megszerette a Mamáékat. Az ő érkezésük után hamarosan jött Misi. Kéthetesen, soványan, betegesen. Éva éjszakázott vele, etette, gyógyította, mint az övéit régen. Misi anyukája nem tartotta a kisfiúval a kapcsolatot, soha nem kereste őt, 12 másik gyereke is nevelőszülőknél élt szerte az országban.

A két kisfiú testvérként cseperedett a családban, nagyon megszerették egymást. Mindig volt kivel játszani. Időnként jöttek-mentek (új) gyerekek, Éváék már az örökbefogadást is végigkísérték.  

Erik és Misi már negyedik éve laktak velük, és nagyon a szívükhöz nőttek. Erik anyukája időközben nagykorú lett, és a kisfiút hátrahagyva hazaköltözött a vér szerinti szüleihez. Tervezte-e, hogy egyszer Eriket is magával viszi? Nehéz megmondani. Mélyszegénységből jött, oda tért vissza, 18 évesen újra anya lett. Eriket biztonságban és szeretetben tudta, gyakran hívta a nevelőszülőket, de a kisfiú emlékei hamar megfakultak, látszólag nem vágyódott az édesanyja után. Óvodába készültek Misivel, minden egyes nap új izgalmakat hozott, gyermeki lelkének elég volt az, hogy állandóságot, biztonságot kapott Évától és Istvántól – egyedül időszakonként előkerülő óvodai indulatossága utalt belső feszültségére.  

Misi

A nevelőszülők mérlegre tettek minden szempontot, és úgy döntöttek, hivatalosan is rendezik a fiúk sorsát. Mivel Erik kapcsolattartása állandó volt, és úgy tűnt, semmi sem veszélyezteti, hogy náluk nevelkedjen, így Misire adták be először az örökbefogadási kérelmüket. Nem is gondolták, mekkora ellenállásba fognak ütközni.

A kisfiút eddig (bár már egy éve örökbe adható volt) nem mutatták be senkinek, Éváék kérvénye után viszont hamarosan megjelentek az érdeklődők, ismerkedésre kellett vinniük a kisfiút úgy, hogy hivatalos értesítést ők még nem kaptak, vajon végül nekik adják-e örökbe a gyereket.

Szóban jelezték nekik, hogy sosem kapják meg a kisfiút – mert „öregek”, noha a törvény szerint az előírt korhatárban benne voltak, ezért nem adták fel, de hamarosan megérkezett a hivatalos tájékoztatás is, hogy Misit nem fogadhatják örökbe.

Indoklás helyett a levélben az állt, hogy azért, mert van más, alkalmasabbnak tűnő örökbefogadásra váró pár. Érdemi magyarázatot nem kaptak, miért nem őket választják; azokat az embereket, akik születésétől fogva nevelik a kisfiút, és akikkel a pszichológus megállapítása szerint is erős a kötelék.

Még magukhoz sem tértek, már meg is kapták a következő határozatot, hogy pakolják össze Misi kis életét, mert a kisfiút két nap múlva más nevelőszülőhöz kell vinniük, hiszen Éváék „akadályozzák az örökbefogadást” (tehát azzal, hogy ők maguk szeretnék örökbe fogadni Misit). Nem akartak hinni a szemüknek, próbálták elérni a hivatalokat, minden számba jöhető emberrel beszéltek, de nem tehettek semmit. Misit karácsony előtt szállította át az új helyére maga István és Éva. Erősen hittek benne, hogy csak valami tévedés történhetett, így aztán úgy hagyták ott a kisfiút az idegen nevelőszülőnél, hogy megígérték neki: hamarosan találkoznak.

Ennek most hatodik hónapja. Misit azóta nem kereshetik, nem tarthatják vele a kapcsolatot.

Erik

Erik aznap úgy ért haza az oviból, hogy Misi már nem volt otthon. Néhány napig jó mókának tűnt, hogy övé az egész szoba, minden játék és a nevelőszülők teljes figyelme. De hamarosan hiányozni kezdett neki Misi. Egyre hangosabban és egyre többször követelte, hogy hozzák haza.

István napokig nem evett, Évával csak sírtak tehetetlenségükben. Minden hivatalt felkerestek, és mindenhonnan elhajtották őket. Megkeresték a sajtót is, készült velük tévériport. De Misit ez sem hozta haza. Éva és István, akiknek soha nem volt összetűzésük senkivel, mindig mindenkivel együttműködtek, beperelték a hivatalt. De karácsony és újévkor „a fű se nő”, a hivatalok is szünetelnek.

A karácsony Misi nélkül nehéz volt és fájdalmas. Erik sem tudott örülni az ajándékoknak, Misit követelte egész nap. A szünet után szóltak is az oviban, hogy ebéd után haza kéne vinni őt, mert nem bírnak vele. Éva bírt.

Mindent. A férje könnyeit, Erik dühét. 

Nem adták fel. Tárgyalásra mentek, és kiálltak az igazukért. Hatvan nap múlva határozatot kaptak róla, hogy Misi azonnali kiemelése jogszerűtlen volt. Ugyanakkor az örökbe adást a határozat szerint akadályozták, és „hát Misi már egészen megszokta az új helyét”, így nem adják vissza – áll a cinikus döntésben. Pedig ők csak a legjobbat szerették volna Misinek, ők szerettek volna a családja lenni, ahogy azok voltak, amióta pici babaként megérkezett hozzájuk. 

Cinizmus felsőfokon

Közben a hivatal elindította Erik kiemelését is. Ezúttal lassabb folyamat indult, de a tárgyalás egyértelművé tette, hogy az újabb kiemelést a hivatal már eldöntötte, valójában utólag gyártanak indokot.

A hivatalok arra hivatkoznak, hogy Misi elkerülését nehezen emészti meg a család, már nem nyújt az otthon kellő biztonságot, és a nevelőszülők nem egyenlően bántak a két gyerekkel. Ezeket alátámasztó konkrét tények nincsenek.

Ami tény: Misi hiánya bennük él, és Eriknek biztos, hogy ez a legszeretőbb közeg, amit csak el lehet képzelni, ezért a nevelőszülők sokat is tesznek. Azt is állítják a hivatalok, hogy Éva nem ment el a pszichológushoz, akihez kellett volna. Évával kétszer beszélt a pszichológus telefonon Misi kiemelésekor, ő azt mondta, fogadják el, amit a „nagy emberek” döntöttek. Éva megköszönte a tanácsot. Megállapodtak, ha kell, tudja keresni, de Éva nem érezte úgy, hogy a „nagy embereket” támogató szakember segíthetne neki. Ha tudta volna, hogy ehhez a pszichológushoz kell járnia, hogy Erik maradhasson, megtette volna, de nem szólt neki erről senki.  

Mi lesz most? Az, hogy mindenki sérül…

Eriket a héten elviszik Éváéktól.

Reméljük, a nevelőszülői hálózat kitart mellettük, ami azért nagyon fontos, mert ha sikerül esetleg érvényt szerezniük az igazuknak, csak így van lehetőség visszahelyezni a gyerekeket. Ha nem volna munkaviszonyuk, végleg elveszíthetnék őket.

Az örökbefogadási szándék, egy erős kötődés legalizálása fél év leforgása alatt négy ember életét tette tönkre. „Jobb lapítani, várni” – ezt tanítja a gyermekvédelmi rendszer. Pedig a gyerekek érdeke nem ez volna.  

Magyarországon tizennégyezer gyerek nevelkedik nevelőszülőknél, a rendszer hihetetlenül túlterhelt. Évente nagyjából ezer kisgyereket adnak örökbe, negyedüket külföldre. Éva és István nevelőszülőnek megfelelők. De az örökbe adásnál egyszerűen nem vették őket érdemben számításba.

A házaspár nem akarta elveszíteni a kisfiút, akit szeretnek, felléptek a kiemeléssel szemben, ezért hát elveszik tőlük a másik gyereket is.

Misi már négyévesen megtapasztalja, hogy annyit ér, mint egy csomag. A családra, ahol nevelkedett, talán emlékezni fog, talán nem. De azt, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet körülötte mindenki, akikhez ragaszkodott, soha nem fogja elfelejteni.

Éva és István nem mentek vissza érte. Nem tudtak. Mindent elkövetnek érte, ami lehetséges – talán egyszer Misi is megtudja ezt. 

Erik még otthon van. Az anyukáját már elveszítette szem elől. Most a nevelőszüleit is elveszítheti. Az óvodában nem engedték, hogy részt vegyen a farsangi mulatságon, az anyák napján, mert „rossz”. Nem rossz, gyászol. Fél. Pontosan tudja, pedig még csak ötéves, mi forog kockán. Az egész élete. Lehetett volna szeretett kincs, kevés választotta el ettől.

István és Éva egész életükben tisztességesen éltek. Felneveltek három saját és több nevelt gyereket. Misit és Eriket születésüktől fogva gondozzák. A hivatalok nem igyekeztek a gyerekek mielőbbi örökbefogadása érdekében mindent megtenni, és nem úgy segítették őket, ahogy az a gyerekek érdekében áll. A háborítatlan időben Éva és István egyre közelebb kerültek a gyerekekhez, úgy szerették őket, mint a sajátjaikat. 

Éva és István nem „gyerekre vadásztak” nevelőszülőként, amitől oly’ nagyon tartanak a hivatalok, hanem egyszerűen annyira hosszú ideig gondozták a fiúkat, hogy a kialakult érzelmi kötődés elszakíthatatlanná vált. Nem gépek, amilyen a hivatal, és ahogy a hivatal várja, hanem emberek, mély érzésekkel.  A helyzetüket szerették volna legalizálni. 

Most romokban az életük, az önbecsülésük, a hitük abban, hogy érdemes jót tenni, érdemes élni a törvény adta lehetőségükkel, érdemes kiállni a családjukért, magukért, a gyerekekért.

Egyelőre úgy tűnik, a hivatalok szétzúzzák és elsöprik őket. Vajon van erejük kitartani, találnak megoldást? Van egy EMBER a papírhalmaz mögött, aki meglátja a kétségbeesett családfőt, a végsőkig kitartó és mindent elbíró anyát, és az egymást testvérként szerető fiúkat a határozatok halmazában?

Reméljük, igen.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Catherine Falls Commercial

WMN szerkesztőség