–

Előszó

Andrija Čikić annak a fiatalokból álló együttesnek a szerb tagja volt, amelyet tegnap este élőben láttam az UNICEF Magyarország jótékonysági gálaestjén. A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében ültem, nagyjából kétszázötven, hozzám hasonlóan tetőtől talpig estélyibe burkolt ember társaságában, és a Virtuózok koncertjét hallgattam. A tizen-huszonéves fiatalok tették a dolgukat, eljöttek, mert meghívták őket a díszes társaság elé, hogy az ukrajnai menekült gyerekekért muzsikáljanak. Az élet azonban átírta a partitúrát. Andrija Čikić tizennégy éves volt, és ott kellett volna lennie azon a színpadon. Még annyi színpadon ott kellett volna lennie!

Szerbia iskolai lövöldözés tömegmészárlás
Andrija Čikić – Forrás: YouTube

Az est végeztével taxiba ültem, és hazajöttem. És amíg én aludtam, újabb nyolc ember halt meg Szerbiában. 

Reggel, miután a híreket olvastam, ösztönösen cselekedtem. Mielőtt elindultam otthonról, üzenetet írtam Gyurkó Szilvinek. Valami ilyesmit: 

„… annyira azt érzem, hogy erről a témáról kellene valamit mondanunk. Nem tudom, mit és hogy, de egy erős, ösztönös gondolat van bennem. Hogy mi juttat el egy hetedikes gyereket, vagy egy húsz-huszonegy éves fiatalt oda, hogy fog egy fegyvert, és mészárlásba kezd? Hogy meg lehet-e ezt egyáltalán előzni. Hogy miért és hogyan csúszhat el egy gyerek mentális egészsége, hogyan nem veszi észre a környezete (észrevehető ez egyáltalán?). Lehetséges-e a körülményekben, jelzőrendszerben, egyáltalán: bármilyen rendszerben hangolnivalót keresni és találni egy-egy ilyen eset kapcsán. Hogy ez mennyire nem csak Amerika sztorija (ahol, kétségkívül, a fegyverszabályozás hiánya miatt sűrűbbek ezek az esetek). Hogy mit tud kezdeni egy közösség egy ilyen súlyosan traumatizáló helyzettel. Hogy mit kezdünk most magunkkal.”

Anya vagyok, akinek a gyereke középiskolába jár. Hát persze hogy azt szeretném tudni: ha jól csinálom, ha mindannyian jól csináljuk, akkor ez velünk nem történhet meg. Ugye velünk ez nem történhet meg? Ugye nem?

Szilvi szinte azonnal válaszolt. Egy egész jegyzetnyit.

Hogy fordulhat elő egy ilyen tragédia? 

Mindenki azt kérdezgeti, hogy fordulhat ilyen elő. Miért nem vettük észre, mi készül? Keressük a hibást, a felelőst, az okokat. Meg akarjuk tudni, mi játszódhatott le a gyerek fejében, hogyan jutott el odáig, hogy megtervezze, hogyan lövi le az iskolatársait. Érteni akarjuk, és tenni valamit, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elő. 

Iskolai mészárlás. Felfoghatatlan. Jöjjön hát valaki, aki magyarázatot ad és segít abban, hogy újra azt érezhessük, velünk ilyen nem fordulhat elő, mi védve vagyunk. Én, a gyerekem, a családom, az iskolánk jó hely. Itt ilyen sosem fog megtörténni. Ehhez azonban rá kell mutatni a bűnösre, az okokra, a felelősre, arra, hogy ki hibázott, és mi vezetett idáig. 

Tudom, hogy ezt szeretnétek hallani. Tudom, hogy azért olvassátok ezt a cikket is, hogy ebben segítsen, de sajnos ezt nem tudom megadni nektek.

Mert persze, vannak racionális okok, és fel lehet, fel is kell tárni az utat, ami idáig vezetett.

Össze lehet gyűjteni a bizonyítékokat arra, hogy ki mit nem vett észre, vagy ha észrevette is, miért nem tett valamit. Senkit nem lep meg, ha azt mondom: nem egyik pillanatról a másikra alakul ki egy ilyen gondolat, terv – tehát igen, valószínűleg voltak jelei annak, hogy a gyerek radikalizálódott, rejtőzködött, a konfliktusait nem jól rendezte, indulatok munkáltak benne. Jó eséllyel azt is elmondhatjuk, hogy a környezete ezekre a jelekre nem jól reagált. Vagy nem vette komolyan őket, és azzal intézte el, hogy kamaszkorban ez normális, vagy ha aggódott is, bízott abban, hogy a dolgok jóra fordulnak majd. Az biztos, hogy noha a fegyvert egy kéz fogta, de

ha nem azt a kérdést tesszük fel, hogy ki a hibás, hanem azt, hogy „mi történt?”, akkor sokkal tisztább képet kapunk arról, mi minden játszott közre abban, hogy ide jutottunk. Hogy tulajdonképpen hány kéz is fog egy-egy ilyen fegyvert.
De tudjátok, mit? Megannyi érv, indok, bizonyíték és felelős megtalálása mellett is nem törvényszerű, hogy ez történjen.

Mitől nem történik meg a tragédia?

Gyerekek milliói videójátékoznak, gyerekek milliói nem kapnak elég figyelmet otthon, nem részesülnek valódi elfogadásban a környezetük részéről, és még ennél is több gyerekben munkál indulat és düh, amiről időnként azt gondolja, hogy az egész világot fel tudná égetni vele. Mégsem történik meg. Gyerekek és fiatalok milliárdjai nem fognak fegyvert. És az, hogy mitől nem, legalább annyira rejtélyes, mint hogy mitől igen. Persze erről is sejtünk, tudunk ezt-azt.

Például tudjuk, hogy milyen sokat jelentenek azok a felnőttek, akiktől a gyerek valódi elfogadást és szeretetet kap. Feltétel nélkülit. Az érzést, hogy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”. Azt is tudjuk, hogy rengeteget számítanak azok a kortárs kapcsolatok, amelyekben a gyerek őszintén megnyílhat, és kitárulkozása tiszta és elfogadó válaszokat kap. Tudjuk, hogy sokat jelent, ha a gyerek leteheti a vele szemben elkövetett bántások, méltánytalanságok terhét.

Ha vannak körülötte olyanok, akik értő figyelemmel meghallgatják, megértik a helyzetét, és megerősítik őt abban, hogy az élete több, mint a vele történt rossz dolgok. Ha vannak olyanok, akiktől megtapasztalja, hogy az igazi erő nem erőszakos, és hogy a céljainkért küzdeni és harcolni nem erőszakkal kell. 

Nemcsak azt kellene kutatnunk görcsösen, minden erőnkkel, hogy mi visz rá valakit arra, hogy fegyvert fogjon, hanem azt is, hogy mi tart vissza ettől. Mert gyerekek milliói az Egyesült Államoktól Dél-Afrikán át Szerbiáig nem követnek el ilyet. Akkor sem, ha a társadalmuk erőszakkal átszőtt, akkor sem, ha könnyű hozzáférésük van lőfegyverekhez, akkor sem, ha videójátékoznak, akkor sem, ha otthon bántalmazták őket.

Ez persze nem mentesíti a jogalkotókat az alól, hogy megfelelő szabályozást alkossanak, a hatóságokat pedig az alól, hogy ne kövessenek el hibákat, és ne juthassanak gyerekek fegyverhez. És nem mentesíti a közösségeket és a családokat attól, hogy odafigyeljenek a gyerekekre, és ha azt látják, hogy valaki nincs jól, akkor megpróbálják kideríteni, mi történt vele, és segítséget nyújtsanak neki.

Utószó

Lehet, hogy egzakt válaszaink ezen a ponton nincsenek. Lehet, hogy instant feloldozást mi sem tudunk adni a történtekhez. Lehet (biztos), hogy egy ilyen, hirtelen felindulásból, zaklatottan írt publicisztika nem képes feltámasztani a halottakat, elmulasztani a gyászolók fájdalmát és kioltani mindannyiunk félelmeit. 

De van, amit megtehetünk már ma.

Azt, hogy szeretjük a gyerekeinket. Úgy, ahogy vannak. Nemcsak elméletben, ahogyan az a „jó emberektől” elvárható, hanem akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha egy kemény helyzet egészen közel jön hozzánk, és azon kapjuk magunkat, hogy a családunk egyszer csak alulnézetben, vagy mondjuk így: belülről tapasztal meg valamit, amiről odáig csak a szánkat jártattuk.

Azt, hogy odafigyelünk rájuk. Látjuk és halljuk őket.

Azt, hogy képesek vagyunk a saját dogmáinkat felülírni. Hibázni, elismerni, felelősséget vállalni.

Azt, hogy megtanítjuk nekik, hogy a világ nagyon sokféle, ahogy anyám mondta mindig: épp annyiféle, ahányan élünk benne.

Azt, hogy nem hazudjuk el azt sem, hogy az élet néha rohadt nehéz, hogy a világ sokszor igazságtalan, hogy néha mi magunk is éktelenül elbasszuk a dolgainkat, és előfordul, hogy kilátástalannak érezzük az életünket. Van, hogy rettenetesen dühösek vagyunk. Haragszunk mindenre és mindenkire.

De… leírom még egyszer Szilvi szavait, mert ez a lényeg: az igazi erő nem erőszakos. A céljainkért küzdeni és harcolni nem erőszakkal kell. 

Ha ezt mi nem mutatjuk meg nekik, akkor ki fogja?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Fanatic Studio / Gary Waters / SCIENCE PHOTO LIBRARY

Gyurkó Szilvia, D. Tóth Kriszta