–

Jelentkezzen, aki ki tudta számolni nyáron, hogyan alakulnak majd a kiadásai ősztől! Jelentkezzen, aki akkora számlát kapott októberben, amekkorára számított, és az alapján tudja, januárban nagyjából mennyibe kerül majd fenntartani a háztartását! És most képzeljük el, hogyan kalkulálnak azok, akik eddig sem tudták, hogyan oldják meg a holnapot, mert nekik mindig csak a ma túlélése számított.

Október folyamán négy megyében kerestem választ arra, hogyan készülnek a társadalom peremén élők az energiaválságra. Bár nem számoltam vele, hogy bárhonnan jó híreket kapok, amilyen tanulsággal ez a kutatásom zárult, még engem is pofonként ért: leginkább sehogy. Sehogy, mert a tanult tehetetlenség, a rasszizmus, a borzasztó állapotban lévő oktatási rendszer, a közmunka és a munkahelyek hiánya konzerválta az apátiát, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget és tehetetlenséget. 

Rostás Ari és Buza Károly, a Fényhozók Alapítvány vezetői. Hátrányos helyzetűek, mélyszegénységben és energiaszegénységben élők segítésére tették fel az életüket. Ari, aki diplomás értelmiségi, egy apró házban él édesanyjával és nagynénjével Bakson, egy Csongrád megyei kis faluban. Eddig is rendkívül szűkösen jöttek ki, több tél telt már el úgy, hogy rendszeresen ébredtek arra hajnalban, hogy látszik a leheletük. Ari egyszer nem bírta tovább, fogta magát, kivette a szekrényből az összes nyári ruháját, cipőjét, kabátját, amit nem hordott, és a tűzre vetette. Mindegy, mi ég, csak adjon egy kis meleget. Háromnegyed óra alatt égett le a ruhatára.

„A nincsből nem tudok spórolni, Lili!”

– mondta nekem Rostás Ari, a Fényhozók Alapítvány egyik alapítója.

Az elmúlt hetekben sorra látogattam az Adománytaxi Alapítvány legrégebbi partnereit, akik nem egy buborékban ülnek, hanem a pőre valóságban. Szociális munkások, közösségszervezők, polgármesterek, tanodavezetők falvakban és nagyvárosokban, és mind ugyanazt mondják: ez a recsegő-ropogó épület, amit az elmúlt évtizedben összetákoltak az országunkban, hangos robajjal fog összeborulni. Nem feltétlenül azért, mert akik eddig a társadalom legkiszolgáltatottabbjai voltak, azok nem tudják majd tovább nyögni az embertelen körülményeik súlyát, hanem mert a középosztály fog egy pillanat alatt lecsúszni.

Akik – még ha borzasztó is – hozzá vannak szokva ahhoz, hogy egyik napról a másikra élnek, azoknak az eddigi kínkeserves helyzethez képest nem újdonság, hogy nemcsak a ma bizonytalan, de a holnap is.

Mert aki régóta fuldoklik, az vagy meghal, vagy megtanul úszni. Ahogy az egyik interjúalanyom mondta: „Aki eddig is lopni kényszerült az áramot, annak mindegy, hogy most mennyibe kerül.”

De most már azok a tömegek is kétségbeejtő helyzetben vannak, akik eddig még a lyukas csónakban ültek, és valahogy mindig betapasztgatták, mert most őket is hagyják beesni a jeges vízbe.

Ez nem pár ezer ember. Buza Károly (a Fényhozóktól) az Eurostat 2017-es adatait idézi fel, ez alapján Magyarországon 196 ezer gyerek él áram nélkül, és körülbelül félmillió ember billeg annak a határán, hogy kikapcsolják az otthonában az áramot, mert több hónapnyi tartozása van a szolgáltatója felé.

Miért mondom, hogy hagyják az embereket a vízbe esni, amikor hatósági áras, kisfogyasztós, több generációs, stb. kedvezmények vannak? Mert ezek általában pont azok esetében nem érnek semmit, akik a leginkább rászorulnának.

Kezdjük a hatósági áras tüzelővel

A Habitat for Humanity 2020-as energiaszegénységről szóló jelentéséből kiderül, hogy az alacsony jövedelmű családok – tipikusan rossz energiahatékonyságú lakásuk ellenére is – kevesebb pénzt költenek energiára, mint a jobb módúak, így kevésbé érintette őket a rezsicsökkentés, míg a tűzifa drágulása elsősorban ezt a réteget sújtja.

Rácz Georgina 2018 óta a magyargéci Jelenlétház vezetője, szociális munkás, közösségi munkás, a községben mindenki Ginikéje. Az OR-ZSÉ-n idén fog végezni, ezzel családjában ő lesz az első diplomás. Büszke rá, hogy részben az Adománytaxi „turijainak” köszönhetően, a településen az újrahasznosítás ma már szinte automatikus. Például akinek nincs már szüksége egy babakocsira, az nem kidobja vagy hagyja a kert végében tönkremenni, hanem beviszi a Gyerekházba, illetve odaadja olyannak, akinek szüksége van rá.

Idén a hatósági ár mellett körülbelül kétszer annyiba kerül egy köbméter fa, mint tavaly. Milyen segítséget jelent vajon ez a jelenlegi infláció mellett azoknak, akik már eddig is minden télen adósságokat görgettek?

A jelentés szerint Magyarországon a háztartások tíz százalékát tekinthetjük energiaszegénynek, amely nem képes megfizetni a fűtés, vagy más alapvető energiaszolgáltatásoknak azt a szintjét, amely a tisztességes életminőséghez szükséges.

Ezek általában nagycsaládos háztartások előre feltöltős gáz-, víz-, vagy árammérőórával, ezért ilyen módon elesnek a nagycsaládos gázárkedvezménytől (ahogy a Covid-járvány idején sem vonatkozott rájuk a moratórium), és továbbra is tisztázatlan, milyen elszámolás szerint tudnának kedvezményt kapni az energia piaci árából, miközben eleve az átlagfogyasztás alatt vannak. 

„Egy ilyen áldott jó ember soha nem lenne képes ilyesmire.” Vagy mégis!? – Közös ügyünk az erőszak megfékezése

WMN Ügy – 2022. november 11. – MZS

 

Azt gondolnánk, hogy vidéken valahogy ügyesebben tudnak adaptálódni az emberek a megváltozott körülményekhez. Persze, mondja Karesz, fel lehet tenni még egy pokrócot az ablakra szigetelés gyanánt, ha belül nő már a jégvirág, és el lehet fűrészelni még a mestergerendát is a fejük fölül, majd eltüzelni. Mindkettőre látott már példát azoknál, akikhez szociális munkásként kijár.

„Éhen fogunk fagyni!”

– mondják annak, akinek csak tudják, aki hallja és meghallgatja őket. Nincsenek sokan.

Így tehát minden beszélgetőpartnerem a megélhetési bűnözés nagymértékű elterjedését jövendöli. Mert akinek a gyereke fázik és éhezik, azt nem érdekli semmilyen büntetés, az csak túl akar élni.

Bogdánné Tímea, az Ökotárs Alapítvány munkatársa és a Polgár Alapítvány oktatásügyi koalíciójának tagja, egykori Jelenlétház-vezető. Maga is a kisterenyei szegregátumban nőtt fel, és most is olyan (halmozottan) hátrányos helyzetű családokkal van kapcsolatban Nógrád megyében, akiknek a mindennapi betevő megszerzése is hatalmas problémát jelent. Tímea szerint a helyzetet az konzerválja, hogy a térségben nagyon kevés a munkalehetőség, és ami van, az is borzasztóan alacsony bérért. Rengeteg családot ismer, ahol minden hónapban arról kell dönteni, kenyeret vagy gyógyszert vegyenek. Ezek az emberek tehát egyszerre küzdenek földrajzi, fizikai és mentális problémákkal.

A rövid távú érdekek, az aznap megkapott élelmiszer, a biztos, de hatvanezres közmunkabér helyett sokan nem képesek a hosszú távú, bizonytalan változás mellett letenni a voksukat. Továbbá az emberi érdektelenség, tájékozatlanság, és az állampolgári kötelesség hiánya is közrejátszik a jelenlegi helyzet kialakulásában és fennmaradásában.

Bár van, aki csalódott azóta, mert „rájuk szavaztunk, mégse segítenek”, de olyan is akad, aki örül, mert még mindig nem vették el a munkáját a migránsok. A nehézségek, a drágaság, az energiaválság mögött egyetlen okot sejtenek: a háborút. A saját kormányunk felelőssége a legtöbbekben nem merül fel, ahogy az EU-s források lehetséges befagyasztásáról sem hallottak. Nincs viszonyítási alapjuk, hogy más országokban hogyan aránylik a bérekhez egy háztartás fenntartásának a költsége. És nincs, aki fel tudná venni a harcot a média és plakátok által kialakított álvalósággal és világnézettel szemben – nincs tér, alkalom, lehetőség és igény a diskurzusra.

Éppen ezért bőven akadnak olyanok is, akik még mindig nem hiszik el, hogy megtörténhet, hogy például nem lesz közvilágítás.

„Valamit biztos kitalálnak, hát jogunk van hozzá, hogy ne sötétben járjunk haza, ilyet egyszerűen nem tehetnek!”

Ki nem teheti? – kérdem én. Senki – jön a válasz. Sóhajtunk. Megszakadt a kapcsolat a realitással.

Oláh Nándorné Erika kezében egy olyan kosarat tart, amit a karancssági Formál-Lak Jelenlétházban a helyi asszonyok társadalmi vállalkozásban készítettek. Ez a hely szolgál a településen tanodaként, információs központként, közösségi alkalmak helyszínéül. Itt tudják Erika és munkatársai békés, oldott körülmények között átbeszélni a helyi felnőttek és gyerekek problémáit és szükségleteit, segítenek nekik adminisztratív ügyekben, és van adósság-tanácsadójuk is, aki felvilágosítást ad a családi adókedvezményről, vagy arról, hogy mit kell tenni, ha valakinek tartozása van a közművek felé.

Minden a duplája

Oláh Nándorné Erika egykor a karancssági Jelenlétház vezetője volt, most a település független polgármestere. Amikor átvette a település vezetését, 52 milliós tartozást örökölt vele. Büszke volt rá, amikor átláthatóan és becsületesen gazdálkodva ezt az utolsó forintig kiegyenlítette, és pozitívan tekintett a jövőbe februárban – az idei költségvetést tervezve.

Most ismét beláthatatlan nehézségekkel küzd az önkormányzata.

Azt mondja, csak az étkeztetés költségei 2–2,5 millió forintról 4–4,5 millióra nőttek, de ezt egyelőre nem tervezi áthárítani a lakosokra, hiszen pontosan tudja, hogy nem tudnak egy ebédért párszáz forintnál többet kifizetni. A szociális tűzifa beszerzése és szétosztása eddig körülbelül 3,5 millió forintjába került az önkormányzatnak, most 7–8 millió körül van. De mivel nincs hol tárolniuk a szétosztásig a fát, a sportpályára szokták lerakni, onnan viszont sokat ellopnak belőle. Idén se számítanak másra, így arányaiban még drágább lesz a szociális tüzelő a hivatalnak, és még az is előfordulhat, hogy december-január környékére nem is lesz mit szétosztani.

Erika minden áldott nap végigjárja a falut gyalog, és beszélget a lakosokkal emberként, polgármesterként, szociális munkásként. Az igényeiket, javaslataikat, ahol tudja, beépíti az önkormányzat működésébe. Látszik, hogy valóban élő kapcsolata van azokkal, akiket mint politikus képvisel: az utcán, az ebédlőben, mindenhol gyerekek köszöntik, odaszaladnak hozzá. Fejből tudja a születésnapjukat, ügyes-bajos dolgaikat. De ha a jövő felé tekint, őszintén megmondja, hogy csak ködösen lát.

„Nem azok fogják leginkább megérezni a válságot, akik a legalján vannak a társadalomnak, mert azokat segélyezik most is, és valószínűleg a jövőben is fogják, hanem a középosztály fog lecsúszni, és úgy kell felkészítenem őket a jövőre, és átadni nekik a lehető legtöbb információt, hogy közben nem rémisztem őket halálra”

– mondta.

Amikor azt kérdezem tőle, mégis mire számít, mivel számol, azt mondja, legalább két nagyon nehéz év áll előttünk, amíg azt az átmeneti időszakot túléljük, hogy a gázról teljesen átállunk más energiaforrásokra.

Karancsságon körülbelül a háztartások negyede tudta a korábbi években a házát szigetelni vagy a nyílászárókat kicserélni. Voltak néhányan olyanok is, akik találtak másodállást maguknak. De sokakat nem lehet kimozdítani tanult tehetetlenségükből.

„Az apám és a nagyapám is végigdolgozta az egész életét több műszakban, mégis nyomorgott az egész családunk. Akkor most én minek próbálkozzak? Már munka sincs, beteg is vagyok, vagy ha jelentkezem is, azért nem vesznek fel sehova, mert cigány vagyok” – panaszolják a polgármesternek sokan.

Akik így gondolkoznak, és akiket tényleg nem vesznek fel sehova, azokat osztja be Erika közmunkára. Nyugdíj előtt állókat, valóban esélyteleneket, vagy olyan fiatalokat, akik csak félműszaknyi munkát tudnak vállalni, mert viszik a gyerekeiket óvodába, iskolába.

Makula Réka elsősorban a nyíregyházi „toronyházban” lakók gyerekeit fejleszti. De a gyerekeken keresztül mindig igyekszik a szülőket is mentorálni. Hat éve alapította a XXI. Századi Roma Nők Országos Egyesületét, elsősorban roma érdekképviselettel foglalkoznak.

Ezért kéne a kormánynak, az ellenzéknek, mindenkinek valamilyen módon támogatni az olyanokat, mint amilyenek az Adománytaxi partnerei, mert ők azok, akik még kapcsolatban vannak a kiszolgáltatottakkal, és nem csak úgy, hogy rájuk öntenek egy tonna adományt, hanem mentorálják, motiválják is őket, közösséget építenek, információt adnak.

Ők azok, akik meg tudják győzni a szülőket, hogy gondoljanak a jövőre, vagy legalább a gyerekeikére. Küldjék el őket iskolába, tanodába, közösségi eseményekre, bárhova, ami esélyt ad nekik a kitörésre. Nyolc általánossal már sokkal jobb eséllyel találnak maguknak piaci alapú munkát, ami jobban fizet, mint a közfoglalkoztatottság.

Nincs diák, nincs jövő

De sajnos, akikkel beszélgettem, azoknak általános tapasztalata, hogy a hátrányos helyzetű családok gyerekeit nagyon nehéz benntartani az oktatásban. Annak ellenére is, hogy nagyon sok szülő felismerte már: a gyereke egyetlen esélye, ha tanul, ameddig csak tud.

Csakhogy ez komplexebb probléma, mint amilyennek tűnik. Mert ha egy hátrányos helyzetű gyerek bekerül az iskolába, nagyon valószínű – főleg, ha roma –, hogy ott azonnal olyan kudarcok érik, amelyek elveszik a kedvét mindentől, ami intézményes keretek között zajlik.

Még mindig általános a rasszizmus, a túlterhelt tanároknak pedig a hatalmas osztálylétszám mellett nagyon kevés lehetőségük van arra, hogy felzárkóztassák a már eleve lemaradt gyerekeket.

Mert nem ott kezdődik a gond, hogy a legszegényebb gyerekeknek nincs íróasztala, ahová le tudnának ülni tanulni, hanem hogy soha nem játszott otthon velük fejlesztő módon senki. A hátrányos helyzetű gyerekeknek körülbelül harmad akkora a szókincse, mint a kortársaiké, amikor iskolába kerülnek. Eleve lemaradással indulnak tehát, ami csak fokozódik aztán, amikor kamaszként a suli ideje alatt el kell menniük dolgozni, vagy „szürke ügyletekben” kell részt venniük, hogy egyenesben legyen a család anyagilag.

Ezért van óriási szükség tanoda-típusú programokra és a tanodai hálózat erősítésére, csakhogy ezek a legtöbb esetben részben önkormányzati fenntartásúak, amelyek most amúgy is mindenféle kihívás elé néznek.

Dombi Boglárka és Zsilinszki Dávid a hódmezővásárhelyi Ötletfa Tanodában dolgoznak, 1–12. osztályos gyerekekkel foglalkoznak. A tanodába járó gyerekek szülei jellemzően közfoglalkoztatottak, vagy három váltott műszakos munkarendben dolgoznak. Ezek a családok az egykori szeméttelep helyén épített önkormányzati lakásokban élnek, tehát nem falvakban.

A deszegregációs programoknak köszönhetően Hódmezővásárhelyen körülbelül 2009 óta nincs szegregált iskola

Az Ötletfa Tanoda diákjai is öt-hat különböző oktatási intézményből járnak hozzájuk. Miért van akkor szükség a délutáni külön tanulásra és foglalkozásra? 

A lányaink is kevesebbet fognak keresni, mint a velük egykorú fiúk, ha így folytatjuk

WMN Ügy – 2022. november 10. – TF

 

„Nem tudja az iskola a hátrányos helyzetet kompenzálni. Hiába vannak nagyon jó pedagógusok, az iskolarendszer nem alkalmas rá. Ugyanez igaz a nagyon tehetséges gyerekekre is – ezért senkinek nem jó a jelenlegi oktatási rendszer, csak annak, aki tök átlagos, de a jelenleg iskolába járó alfa generáció esetében ez nagyon szűk réteg. A következő generációnál pedig már nem is lesz olyan, hogy átlagos. Nem lehet a gyerekeket ekkora csoportokban oktatni, azonnali ingerválaszigényük van, szociális interakcióban nagyon le vannak maradva, a távoktatás pedig pláne nem segített rajtuk” – mondja Dombi Boglárka, a Tanoda munkatársa, akinek a véleményét most már a szakszolgálat és a családsegítő is kikéri sok dologban.

Nekik a Tanodában már azzal kapcsolatban is van tapasztalatuk, hogy mit hozhat a jövő az energiaválság tekintetében. Múlt tavasszal ugyanis egy rosszul ütemezett és sokáig elhúzódó energiahatékonysági fejlesztés zajlott azokban az önkormányzati lakásokban, ahol a tanodába járó gyerekek élnek, és emiatt több család maradt ablakok nélkül a hidegben. Az egyesület saját erőből már nem tudott rajtuk segíteni, de másfél tonna adományt szerzett magánadományozóktól.

Bogi szerint most még a látencia időszaka van, nem volt eddig nagyon hideg, nem jöttek még meg az igazán magas számlák, de mivel a válság valószínűleg hosszú és mély lesz, a lehető legrosszabbra kell készülni.

Ő felvette a kapcsolatot a Magyar Élelmiszerbankkal, és beadta a pályázatukat annak ellenére is, hogy mint a tanoda vezetője, ilyesmi egyáltalán nem lenne a feladata, „csupán” a gyerekek iskolai lemorzsolódásának megakadályozása.

Ahogy nem lenne feladat az sem, hogy kijárjanak a családokhoz és a szülőket is segítsék, mentorálják, de a gyerekek és a jövő érdekében kénytelenek megtenni. Mert változni csak együtt és egyszerre lehet.

A funkcionális analfabéta embereknek nagyon nehéz lesz adaptálódni a megváltozott körülményekhez. Makula Réka például ezért tervezi egy nagyon könnyen értelmezhető kisokos kiadását, ami segítheti az embereket abban, hogy ők maguk mit tehetnek a boldogulásuk érdekében.

A feladat hatalmas, az óra ketyeg, a felelősök hárítanak

„Itt állunk egy katasztrófa előtt és ezzel senki nem akar szembenézni. Egyetlen politikus se fogja bevallani, hogy katasztrófa van. Sajnos alapvető emberi tulajdonsággá vált, hogy ha probléma van, akkor inkább elfedjük vagy megkeressük, hogy kit lehet érte hibáztatni” – mondja Farkasné Tapodó Edit gyógypedagógiai asszisztens.

Farkasné Tapodó Edit a ludányhalászi, nógrádszakálbeli és pilinyi gyermekek alternatív napközijében gyógypedagógiai asszisztens, miközben az OR-ZSÉ-n felekezeti szociális munkásnak tanul. Hatalmas problémának látja, hogy nincs igazi befogadókészség a változásra, alig lehet az emberekkel beszélni. A normális felnőtt életnek nem része a szórakozás, vagy az, hogy az emberek közösségbe járjanak, ott a nézeteiket megosszák, érveljenek, tájékozódjanak. Hiába szervez színházi előadásokat, a felnőtteknek szóló rendezvényeken üresen maradnak a székek. Ellenben a gyerekeknek szervezett előadások rendre telt házzal valósulnak meg, mert az iskola és az óvoda igyekszik belsővé tenni a kultúra iránti igényt még gyermekkorban.

Szociális munkásként az egyik legnagyobb kihívás az volt számára, hogy elfogadja, mindenkinek van saját igazsága, és ő hiába látja a világot máshogy, néha le kell nyelnie, amit gondol. A fejlesztő foglalkozásokon és közösségi programok szervezésén túl saját életével igyekszik példát mutatni a környezetének. Ő tart otthon haszonállatot, van veteményese, ami egyre jobban kiveszni látszik a vidéki életből.

Rengeteg olyan civil kezdeményezés van, amivel lehetne segíteni a szegény embereken. Ilyen a Habitat for Humanity szociális kályhacsere programja, vagy a Fényhozók Alapítvány megoldása is, akik a közösség bevonásával, Bakson tizenkét család otthonát szerelték fel napelemmel, ami szigetszerűen működik (tehát nem a visszatermeléses, árkedvezményt adómódszerrel), nem bejelentésköteles, és nincs áramveszélye.

Megoldás egy csomó problémára lenne, csak ez itt a mai Magyarország. A legtöbbször partizánakciókban, civilkezdeményezésekben, adományokból, ad hoc módon történnek pozitív változások.

A Fényhozók harminc újabb napelemre pályázott sikerrel a BME segítségével, de az alapítvány forráshiányban szenved, ezért nem tud továbblépni a projekttel. 

Az ütött-vágott civil szervezetek próbálnak egymással kommunikálni, közösen gondolkozni, szakpolitikai szinten a hangjukat hallatni. Kevés sikerrel.

A Makula Réka-féle XXI. Századi Roma Nők Országos Egyesülete és a Somnakuno Drom Egyesület szeptemberben szervezett egy találkozót, amire több településről meghívtak civil szervezeti vezetőket és roma nemzetiségi önkormányzati vezetőket, hogy mondják el, ők hogyan látják, a saját településeiken milyen hatással lesz a rezsiváltozás és az infláció a szegénységben élőkre. A találkozó tanulsága az volt, hogy

nemhogy a telepeken élők, de még a szervezetek vezetői is információhiányban szenvednek azzal kapcsolatban, mire lehet számítani, és mire lenne lehetőség.

A Fényhozók a Polgár Alapítvánnyal együtt hívott össze olyan embereket és szervezeteket, akik valamilyen módon a lakhatási szegénységgel foglalkoznak, akik terepen vannak, ezért látják és tapasztalják is ezeket a problémákat. Egy egyéves előkészítő szakasz után (amelyben ötmillió emberhez értek el), az áramszegénység lett a közös választott ügyük, aminek nyomán két szakpolitikai javaslatot is beterjesztettek. Nem tapasztalják az alkalmazását.

„A tűzifahelyzetre hosszú távú megoldás lehetne, hogy energiaerdőket telepítünk, a napelemparkok környezetébe lehetne olyan növényeket ültetni, amelyek kifejezetten ott érzik jól magukat, ott tudnak teremni, és a klímára is pozitív hatással vannak. A politikusok tudják, hogy energiaszegénység van, és valószínűleg azt is tudják, hogy a helyzet kezelésére klímabarát megoldási javaslatok is van…” – mondja Buza Károly a Fényhozóktól.

A projektek megvalósítására pedig a közösség erejére lenne szükség, mert senki nem boldogul egyedül.

Budai Julcsi a Vargahegyi Autista Alapfokú Fejlesztő Iskolában dolgozik főállásban fejlesztőpedagógusként, és a miskolci Dr. Ámbedkár Iskola oktatójaként, illetve a kollégiumban felügyelőként. Azt mondja, nagyon nehéz azt látni, hogy a családi nélkülözés hogyan fagyasztja be az egyébként tehetséges fiatalokat is a szegénységbe. A 25 éven aluliak adókedvezménye miatt például egy családnak kecsegtető, ha egy 18 éves elmegy közmunkára az adókedvezménnyel, mert többet visz haza, mint az anyja meg az apja. Olyan ösztöndíjrendszer pedig nincs, amivel benntartható lenne ugyanez a fiatal a közoktatásban.

Oktatás és közösség – ebben a két dologban látja a változás kulcsát minden interjúalanyom,

vagyis pont azokban, amit ebben az országban módszeresen szétvertek az elmúlt években.

De meddig lehet a húrt feszíteni? 

                                                                                               

Aki szeretné azokat segíteni, akik ebben a riportban megjelentek – vidéki települések közösségformálóit és vezetőit, talán az utolsókat, akik egy szolidárisabb és fenntarthatóbb társadalomért dolgoznak –, az az Adománytaxi támogatásával megteheti. Közös érdekünk és felelősségünk lenne az említett problémák felszámolása, ezért az Adománytaxi kiemelt célja, hogy az adományozással párhuzamosan lehetőséget nyújtson különböző hátterű embereknek a találkozásra. Ez elsősorban vidéki adományútjaikon valósul meg, ahol az önkéntes munka mellett a résztvevők a támogatott közösség által betekintést nyernek egy-egy nehéz helyzetben lévő település életébe. Az Adománytaxi helyi kapcsolattartóival, rajtuk keresztül pedig a családokkal való találkozás során az önkéntesek kezdeményezői, egyben alakítói lehetnek egy tabuk nélküli beszélgetésnek.

Chripkó Lili