Megrázta a segítő szakmát az inárcsi gyilkosság, a szociális munkások leforrázva állnak az eset előtt. De egyáltalán nem meglepetten: amióta családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok léteznek, ez bármikor, bárhol megtörténhetett volna, mint ahogy volt is már rá példa. Inkább dühösek a rendszerre, amiben dolgozniuk kell. Amire én is dühös vagyok, és amiben tizenkét évet eltöltöttem.

Az pedig egyenesen sokkolt, hogy a gyilkosságról szóló hírek kommentfolyamában rengetegen írták, írják, hogy megérdemelte a halált a 44 éves nő.

Tényleg ennyire nem tudják az emberek, hogy mi történik ezeknél a szolgálatoknál, hogy mit csinálnak a segítő szakemberek? Emiatt gondoltam, hogy elmondom, én mit tapasztaltam, amikor családsegítő szolgálatoknál dolgoztam. 

Megváltani a világot?

A családsegítő szolgálatok kliensei, a leszakadó csoportok senkinek nem a szíve csücskei. Már általános iskolában megtanítják nekik, hol a helyük, és a helyzet aztán egyre rosszabb: hivatalnokok, politikusok, és sajnos sok értelmiségi szemében is szálkát jelentenek.

A családsegítő szolgálatokat azért hozták létre, hogy krízishelyzetben segítsenek az embereken. A szociális szakember beszélgetésekkel igyekszik feltárni a problémát, majd kíséri a klienst a változtatás útján.

Mindez azonban többnyire csak papíron van így, mert családsegítő szolgálatba járni, főleg vidéken, szégyen, pláne családi problémákkal, így a gyakorlatban az emberek mindenféle ügyes-bajos dolgokban kérnek segítséget, többnyire akkor, amikor már ég a ház.

Én is többnyire ekkor döbbentem rá, hogy mennyi jogsérelem éri őket. Nem látnak annyira rá az ügyeikre, hogy tudják: mikor hajtja el őket jogtalanul egy hivatalnok, mikor kellene rendőrséghez, bírósághoz fordulni. Ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy korán megtanulják, hol a helyük. A sárban. A családgondozó pedig megmondja, hogy nem ott van.

És itt kezdődnek a bajok.

A helyszín (forrás: police.hu)

Úgy segíts, ahogy mi akarjuk

A családsegítés rendszere nagyjából azóta rossz, hogy megszületett, a legnagyobb hibája: a szolgálatokat egyenesen az önkormányzatok alá rendelték.

Ez több dolgot is jelent. Egyrészt (tisztelet a kivételnek) az elején a legtöbb családsegítő szolgálat vezetője a polgármester vagy magasabb politikai tisztséget betöltő illető valakije volt, és szociális végzettséget már gyakorló vezetőként szerzett.

Amivel az a baj, hogy emiatt sok vezető soha nem dolgozott terepen, így pont a szakma lényegét nem érti: azokat, akiken segíteni kell – és a problémáikat.

Ráadásul sokszor tapasztaltam azt is, hogy a professzionális segítés és az intézményvezetés helyett sokkal fontosabb volt számukra a vezető pozícióval járó társadalmi presztízs, és annak fenntartása (Hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek. Azért ilyen is volt).

Hogy ez milyen súlyos helyzeteket idézhet elő, azt mindjárt az első munkahelyemen megtapasztaltam, amikor az intézményvezető rapportra hívott minket, hogy, idézem „Mi ez a sok cigány a folyosón?” Zavarta ugyanis az idősek klubjának rendszeres (és jól megválogatott) látogatóit, hogy romák várakoznak az ajtónk előtti székeken ülve. Szóval kiadta az utasítást, hogy tüntessük el őket; gondolom, szerette volna, ha kizavarjuk őket az épületből. Nem tettük meg. Egy másik helyen, egy másik intézményvezető egyszer azzal jött be az irodába, hogy van a tévében egy műsor, ahol kitakarítják a nagyon lelakott házakat, amolyan „röhögj a csórón, vagy borzadj el” bulvárszenny. Kérte, mondjunk neveket, klienseket, hogy hova mehetnének ki forgatni. Mert a valakije a tévénél dolgozik, és nem talált ilyen embert, tőle kért ötleteket. Közöltük, hogy nincs ilyen ember. Látszott, hogy nem hitte el, mi pedig az etikai kódex emlegetésével pedig már nem fárasztottuk magunkat... Ha eddig nem tanulta meg, mi a baj ezzel a kérdéssel, nem most fogja.

A másik probléma azzal, hogy a polgármesteri hivatal a fenntartó, a lehetséges érdekellentét. A hivatal és az ügyfél között előfordulhat jogi konfliktus például egy segélykérelem vagy önkormányzati lakás ügyeivel kapcsolatban.

Bárhol dolgoztam (három település), elvárás volt a polgármesteri hivatalok részéről, hogy mi, akik azért vagyunk, hogy segítsünk, őket képviseljük, ne az ügyfelet (ami az etikai kódex szerint a dolgunk lenne, mondjuk).

Vagyis előfordult, hogy utasításba adták, hogy bizonyos klienseknek ne segítsünk segélykérelmet beadni, mert szokták látni a kocsmában őket (persze beadtuk). Egyszer pedig utasítottak, hogy politikai célú aláírásgyűjtést végezzünk azon ügyfelek körében, akiknek ételt osztottunk.

Estig sorolhatnám. Az ember segítőként ezeket a kéréseket, utasításokat hárítja, nemet mond, jogszabályra hivatkozik – aztán elkezd elfogyni körülötte a levegő. Például megalázó hangnemben beszélnek vele aktaellenőrzéskor, és hasonlók. Úgyhogy szépen felmondtam vidéki helyemen, és a fővárosban vállaltam állást, azzal a naiv elképzeléssel, hogy jobb lesz. Nem lett.

A segítő, akit mindenki gyűlöl

Miközben iszapbirkóznak a hivatalokkal (akiknek a kliensek annyira hiányoznak, mint halnak a bicikli) és a saját munkáltatójukkal, a családgondozók igen sokrétű feladatokat végeznek.

Például (a fővárosban) segítenek közüzemi hátralékok rendezésében, kilakoltatásokat előznek meg hosszas tárgyalásokkal (szolgáltató, vagyonkezelő, támogatást nyújtó szervezet). Vagy hosszadalmas, többüléses segítő beszélgetéssel feltárják a kliens problémáját, aki végre elmegy pszichoterápiába (sajnos ez ritka).

A családgondozó – vagy most már családsegítő – egyszerre ért értelmiségiül és az egyszerű emberek nyelvén, gyakran fordít magyarról magyarra határozatokat, magyaráz jogszabályokat. Élelmiszerosztást szervez, nyári tábort tart a gyerekeknek. 

Mivel pont az ütközőzónában teszi ezt, ezért mindenki egyformán gyűlöli.

A sznob értelmiségi azért, mert simán kimegy a leglepukkantabb lakásokba, ugyanúgy beszélget a fogatlan Mari nénivel, mint egy polgármesterrel, és már a létezésével szembesíti azzal, hogy bármilyen jó is fent élni, lent nagy bajok vannak. A munkáltatója azért, mert ellentmond neki. A kliensek pedig azért, mert egy személyben látják benne a saját problémájuk okozóját (sokszor a szociális munkással való beszélgetés világít rá arra, mi a baj), és az egész bürokráciát: a hivatalt, aki elhajtotta őket, a végrehajtót, aki ki akarja őket lakoltatni, és a pszichiátert, aki gyógyszert akar beletömni.

És itt jön képbe, hogy ez a munka alapvetően veszélyes.

A rossz hír hozója

A családsegítőben dolgozó szociális munkásnak egyáltalán nem célja kiemelni a családokból a gyereket, sőt azért van, hogy ez lehetőleg elkerülhető legyen. Ütközőpont a gyámhivatal és a család között, egy utolsó segítség, mielőtt megtörténne a legrosszabb. De mivel a gyámhivatal nem egy személy, akivel találkozni lehet, a családsegítő meg az, így a kliensek és a közvélemény is az egész igazságtalan rendszert belelátja a szociális szakember lényébe. Összevont intézményben láttam, hogy a legtöbb hangos jelenet a gyermekvédelmi esetekben volt – gondolom, ez ma sincs másként.

Helyszínelők (forrás: police.hu)

A másik veszélyes pont a pszichiátriai betegek esetében van. Nem mondhatom, hogy hézagos az ő ellátásuk, mert inkább nem is létezik. Vagy csak annyira, hogy a pszichiátrián adnak egy receptet, aztán majd lesz velük valami. Betegségbelátás kialakítása, pszichoterápia – semmi. A fővárosban még csak-csak akadnak velük foglalkozó civil szervezetek, de a falvakban ők is a családsegítőhöz fordulhatnak. Velük akkor lehet veszélyes a munka, amikor a betegség annyira erőt vesz rajtuk, hogy elszakadnak a valóságtól. Kiabált már pár centiről az arcomba bepörgött pszichiátriai beteg, és beszélhettem akármennyit, próbálhattam lenyugtatni őt, az nem segítség ebben az állapotban.

Mindezek mellett a szakemberek semmilyen védelmet nem kapnak.

A biztonsági őr „drága” – legalábbis az önkormányzatok ezzel szokták lepattintani az ilyen kéréseket, ha egyáltalán kéri az intézményvezetés. A családgondozók jobb híján egymást kísérik családlátogatásra, csakhogy ez egyrészt nem megoldás, másrészt ezt szinte mindegyik munkahelyemen rossz szemmel nézte a vezetőség (mert azt hitték, lógni akarunk). Amikor az egyik helyen meg is tiltotta a vezetés, és egy kollegina megemlítette, hogy lehetnek veszélyes helyzetek, amikor az ember ismeretlenül bemegy valakinek a lakásába, az intézményvezető asszony üvöltve kizavarta a megbeszélésről azzal, hogy a szociális szakembernek minden helyzetet tudnia kell kezelni. Már a kollegina sem dolgozik a szakmában.

Marad az ember, ameddig bírja

Én azt gondoltam a pálya elején, hogy addig maradok, amíg tudok segíteni a klienseimnek. Vagy amíg ki nem égek.

Segíteni egyre kevésbé lehet, hiszen lakhatási problémákra mi lehet a megoldás például? A százezer forintos garzonlakás? Vagy mit mondhat a családsegítő egy pszichiátriai betegnek?

Én végül akkor adtam föl, amikor jött a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok összevonása. Ugyanis ez azzal járt, hogy a felnőtt kliensek mellé sok-sok gyermekjóléti esetet kaptak a családgondozók, vagy új nevükön családsegítők, és ezekben az esetekben olyan szorosak a határidők, olyan mennyiségű az adminisztráció, hogy szó szerint nem marad idő az egyedül élő idősekre, az egérfogóban ragadt, kétségbeesett pszichiátriai betegekre, a munkakeresőkre, szenvedélybetegekre. (Nem, akkor sem maradna, ha túlóráznának a szociális munkások, bár, ha nem aludnának egyáltalán, akkor talán...).

Azt gondolom, hogy az a kevés ember, aki maradt a szakmában, nem érdemli meg, hogy kizárólag negatív újságcikkek jelenjenek meg róluk, és hogy vadidegen emberek örüljenek a haláluknak. Sok emberre csak ők nyitják rá az ajtót.

Ők is csak addig, míg el nem mennek árufeltöltőnek, ahol nemcsak nyugodt és emberséges munkakörülmények vannak, hanem jobban is keresnek. Mert ugye a fizetést és a lepukkant irodákat, az eszközhiányt (négy emberre egy számítógép például) nem is említettem...

Tragikus, ami Inárcson történt, a szakma nem tér magához. Nagyon remélem, hogy akiknek felelőssége van abban, hogy ez a rendszer rosszul működik, észbe kap végre. És azt is, hogy ha kicsit megismerik az emberek, hogyan, milyen körülmények között segítik a családgondozók a legelesettebbeket, nem fogják ismeretlenül a halálukat kívánni.

 B. L.

Kiemelt képünk illusztráció. (Forrás: Getty Images)

Helyszíni képek: police.hu