„Egy ilyen áldott jó ember soha nem lenne képes ilyesmire.” Vagy mégis!? – Közös ügyünk az erőszak megfékezése

–

Évek óta vallom, hogy bántalmazásról nem lehet eleget beszélni. Pedig újra és újra megtalál a kérdés, hogy nem unom-e még, nem írnék-e vidámabb témákról, és egyáltalán, mi közünk van ahhoz, hogy más miként éli az életét. De tudjátok, azt gondolom, hogy ha csak egy-egy embernek segítenek ezek a cikkek, posztok vagy épp kerekasztal-beszélgetések, már megéri. A keddi esemény tökéletes példája ennek, számtalan olyan területet érintett a találkozó, amit nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is fontos lenne kihangosítani.

„Másfél év kellett, mire felismertem”

Talán a leggyakoribb tévhit a bántalmazással kapcsolatban, hogy egyértelműek a jelei, ebből fakadóan pedig egyszerűen ki lehet szállni belőle. Renner Erika rögtön az elején segít megérteni a bántalmazó kapcsolatokra jellemző dinamikát, mesél a bántalmazók által gyakran alkalmazott manipulációról, és teszi mindezt úgy, hogy saját példájával azok számára is emberközelivé válik a helyzet, akiknek sosem volt részük hasonlóban. Erikának másfél évébe telt, amíg felismerte, hogy bántalmazó kapcsolatban van, és még egy éven keresztül próbált kilépni ebből.

„Próbáltam szakítani, de annyira erősen befolyásolt, manipulált, hogy borzalmasan nehéz volt. Azt gondoltam, tudom kezelni ezt, és ha ötvenszer hív, akkor ötvenegyedszerre felveszem, mert attól majd megnyugszik. Igazából a bíróságokon is mindig azt kaptam, hogy nem zaklatott, csak szerette volna tudni, hogy én miért szakítottam. De most már persze tudom, hogy ez egy nagyon nagy butaság.”

Mérő Vera ehhez kapcsolódva kiemelte, hogy a manipuláció talán már a közbeszédben is egyre gyakrabban tárgyalt része a bántalmazásnak.

„Tudjátok, a szomszédnak mindig köszön, mindig kiviszi a szemetet, segít fölvinni a bevásárlást. Egy ilyen áldott jó ember pedig soha nem lenne képes ilyesmire”

– mondta, majd hozzátette, hogy mire az áldozat eljut oda, hogy segítséget kér, és végre tényleges támogatást kap, általában harmincöt verést szenved el.

„Átlagosan az áldozat tucatnál többször kér különböző helyeken segítséget, beleértve a rendőrséget, a különböző civil szervezeteket, áldozatsegítőket”

Hellenbárt László szerint örömteli, hogy 2005 óta létezik hozzáférhető segítség a bántalmazottaknak. Ekkor kezdett el ugyanis kiépülni az a krízisközpont-hálózat, ami mostanra már óriási rendszert képez, és aminek egy része az Országos Képviseleti Információs Telefonszolgálat. Az OKIT által működtetett, napi 24 órában ingyenesen hívható, 06-80-20-55-20-as telefonszámon szakemberek várják a hívást, és amennyiben a helyzet megköveteli, azonnal elkezdik szervezni az áldozat menekítését krízisközpontokba vagy titkos menedékházakba.

„Idáig hangzik nagyon szépen a történet. Ez a rendszer fejlődik, nyíltak új krízisközpontok az elmúlt években, ez a szolgáltatás azonban nem jelent alternatívát minden bántalmazottnak” – vélte László.

Aki ugyanis bekerül a krízisközpontokba, jellemzően alsó középosztály vagy az alatti társadalmi státuszban lévő áldozat, és nincs olyan társadalmi és gazdasági tőkéje, ami segítené a bántalmazó kapcsolatból történő kiszakadását. Mindemellett problémát jelent, hogy ezek az intézmények nem tudnak méltó körülményeket teremteni a kilépéshez.

„Egy középosztálybeli vagy afölötti áldozat jó eséllyel nem fog a hálózat mellett dönteni, nem fogja azt a lehetőséget választani, hogy beköltözik egy krízisközpontba, és ott együtt él 25–40 másik emberrel. Tehát abból a szép megindulásból, hogy 2005-ben volt egy kiváló gondolat és kiváló szándék, azzal a szép folytatással, hogy voltak nagyon nagy fejlesztések, elértünk arra a pontra, hogy át kell gondolni, képes-e megfelelő segítséget nyújtani ez a hálózat mindenkinek” – tette hozzá László. Ezen felül a rendszer jelenlegi állapotában nem megfelelő az időskorú bántalmazottaknak, nem megfelelő a fogyatékkal élő bántalmazottaknak sem, és a férfi áldozatok még szóba sem kerültek. 

„Gyerekekkel szembeni bántalmazás esetében nagyon sokszor küzdünk azzal, hogy nem az ügyet veszik komolyan, hanem első lépésben azt latolgatják: igazat mondott vagy nem mondott igazat?”

A statisztikák szerint minden második gyereket ér testi fenyítés a családjában.

„Ha a gyerekekre vigyázunk és a gyerekbántalmazással szemben fellépünk, az azért nagyon-nagyon fontos, hogy aztán egy olyan felnőtt társadalom jöjjön létre, amiben az erőszak nem kommunikációs nyelv” – mondta Gyurkó Szilvi. Nemcsak a családon belül, hanem a jelenlegi magyar közbeszédben is van egy olyan diskurzusmód, ami végtelenül erőszakos, és ez akaratlanul is kijelöli a határokat, hogy a másikkal szemben mi megengedhető, és mi az, ami nem. 

„2014-ben készítettünk egy kutatást 14–18 éves korú gyerekekkel. Ötven százalékuk azt gondolta, hogy a nő alacsonyabb értékű, mint a férfi. És ezt a lányok is így gondolták.

Körülbelül ötven százalék körül volt az, aki azt gondolta, hogy »őt a szülei azért bántják, mert szeretik«.

Mindaddig, amíg ilyen mély gyökerei vannak bennünk ezeknek a dolgoknak, addig piszok sok teendőnk van, hogy ezekből a gyerekekből később majd olyan felnőttek legyenek, akik már észreveszik, ha valami nincs rendben” – mondta László, majd hozzátette, az utóbbi néhány évben már nem is mehetnek prevenciós foglalkozásokat tartani a kamaszoknak, pedig még egyszer sem fordult elő, hogy a foglalkozás után ne kérdezte volna meg legalább két-három gyerek, hogy ami otthon velük történik, az baj-e.

A szakemberhiány mellett a tudásbeli hiányosságok is problémát jelentenek, ezek miatt azonban nehezen számonkérhetők a szakemberek, hiszen az egyetemi oktatás nem készíti fel őket a bántalmazásos esetekre.

„Az, hogy egy felnőtt mire emlékszik, egy dolog. Az, hogy egy három és fél éves gyerek mire emlékszik, egy teljesen más dolog, és hogy egy traumatizált, tízéves gyerek mit mond, az megint egy másik dolog.

Sajnos el kell mondani, hogy sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a magyarországi bíróságok nem rendelkeznek azzal az eszköztárral, tudással, mint a nyugat-európai kollégáink.

Nincsenek felkészítve arra, hogyan kell kérdezni egy gyereket. Arra, hogy mikor történt az ügy, hányszor történt, egy gyerek objektíven nem tud választ adni” – hangsúlyozta Szilvi. 

Sokszor ez az oka annak, hogy gyerekekkel szembeni bántalmazás esetében bizonyítékok hiányában, vagy ami még rosszabb, bűncselekmény hiányában megszűnik az eljárás. Még több tudásra, még több érzékenységre és még több szakmai felkészítésre lenne szükség ahhoz, hogy az eljárások sikeresek legyenek abból a szempontból, hogy az elkövető elnyeri méltó büntetését, és abból a szempontból is, hogy azt, aki ebben érintett, nem teszi próbára újra meg újra az eljárás. 

„A bántalmazók abban változnak csak, hogy új »gazdatestet« keresnek”

A rendszerszintű problémákról a közönségből érkező kérdés, miszerint megváltozhat-e a bántalmazó, ismét személyes szintre tereli a beszélgetést. A szakemberek egyetértenek abban, hogy mivel a bántalmazó jellemzően nem látja be a hibáit, nem gondolja, hogy a viselkedése veszélyt jelentene másokra, felesleges arra várni, hogy megváltozzon – miközben persze fontos lenne megoldást találni a problémára.

Boglacsik Tímea személyes példával csatlakozott a témához: amikor az egyik lánya megkérdezte, hogy járhat-e egy fiúval, ő csak annyit kérdezett, hogy mit mesélt a fiú a korábbi barátnőiről. Az ugyanis szintén tipikus jellemzője a bántalmazóknak, hogy a korábbi partnereiket becsmérlik, a felelősséget a kapcsolat megromlásáért, az abban elkövetett esetleges hibákért nem vállalnak. „Szerintem az a kulcsfontosságú ebben az kérdésben, hogy a bántalmazónak van-e betegségtudata, belátja-e azt, hogy fájdalmat okoz, meg tudja-e ítélni, hogy az nem helyes. Azt gondolom, hogy maximum innen tudnánk elkezdeni építkezni. Korábban felvetődött szakmai körökben, hogy foglalkozzunk a bántalmazókkal, ez viszont éles vitát váltott ki” – mondta Tímea, majd hozzáteszi:

„Én nem találkoztam még olyan őszinte bevallással, ami azt mutatta volna, hogy felfogta a tettét a bántalmazó.”

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/janiecbros

Mózes Zsófi