–

A fiatal lány történetével a kiérkező rendőrök sem tudtak mit kezdeni, ugyanis nem emlékeztek a Natascha Kampusch névre, hiába volt tele ezzel nyolc évvel azelőtt a sajtó. Nataschának magának kellett kérnie, hogy takarják el az arcát, amíg beviszik az őrsre, ahol bizonyíthatja, valóban az, akinek mondja magát. Végül a DNS-vizsgálatok bebizonyították, és rabságának helyszínén megtalálták az útlevelét is. 

Fogvatartója, az akkor negyvennégy éves Wolfgang Přiklopil távközlési technikus, még aznap este kilenckor gyorsvonat alá vetette magát Bécs-Leopoldstadtban. A Nataschának tett ígérete szerint ugyanis az ő élete addig tart, amíg a lány is vele van. 

Přiklopil 1998 márciusában rabolta el az akkor tízéves Nataschát Bécsben az utcáról, amikor az életében először egyedül tartott az iskolába. Egy fehér furgonba tuszkolta, hogy több mint nyolc évre bezárja, és minden szempontból kizsákmányolja. A kislánynak egy alig öt négyzetméteres, 160 centi magas börtönt alakított ki a háza pincéjében, amin nem volt ablak, és egy súlyos vasbeton ajtóval zárta be, ami elé még egy bútort is tolt, hogy senki ne vehesse észre. A rendőrök az eltűnés utáni napokban több mint hétszáz furgont néztek át, köztük Přiklopilét is, de a férfi sem akkor, sem a későbbiekben nem lett gyanús. Még a szomszédjai sem fogtak gyanút, és azok sem, akik a férfi házában jártak ez idő alatt.

Natascha Kampusch az első hat hónapban nem hagyta el a pincét, aztán elrablója engedményeket tett, és kimehetett az udvarra, majd beengedte a házba is, ahol később néhány alkalommal ott is aludt. A kislányt javarészt a ház körüli munkák elvégzésére tartotta, de közben tanította is, könyveket adott neki, illetve felvételről nézhetett tévéműsorokat is. A rendőrségi feljegyzések egy okos, választékosan beszélő lányról számoltak be a megtalálásakor, aki, amikor megtudta, hogy Přiklopil öngyilkos lett, sírva fakadt. Később azzal támadták, miért nem szökött meg korábban, hiszen volt rá lehetősége.

„Rabságom egyik legrosszabb jelenete az volt, amikor bugyiban, kiéheztetve, zúzódásokkal a testemen és teljesen lenyírt fejjel a bejárati ajtó előtt álltam, és azt mondta: – Gyerünk, fuss. Lássuk, meddig jutsz el. Annyira megalázott és szégyenteljes voltam, hogy egy lépést sem tudtam tenni. Elszakított az ajtótól, és azt mondta: »Látod. Az odakint lévő világ amúgy sem akar téged. A helyed itt és csak itt van«”

– írja 3096 nap című, 2010-ben megjelent könyvében arról, mi történt vele a fogsága alatt.

A Přiklopillal való kapcsolatának természete akkor kezdett el megváltozni, amikor pubertáskorba lépett. Onnantól nemcsak pszichésen és fizikailag törte meg, hanem szexuálisan is kizsákmányolta. 

„…legalább háromszor arcul ütött, kb. négyszer beletérdelt a lábamba, egyszer a szeméremdombomba. Arra kényszerített, hogy letérdeljek előtte, és belevájt a bal térdembe egy kulcscsomóval, amitől véraláfutásom lett és gennyes sebem, amiből sárgás folyadék szivárgott. Aztán még üvöltözések és gyötrések jöttek. Hat ökölcsapás a fejre. […] Legalább hatvan ütés az arcomba. Tíz-tizenöt súlyos rosszullétet okozó ökölcsapás a fejre, négy brutális ütés a fejre, teljes dühvel leadott ökölcsapás a jobb fülre és az állkapocsra. Az orr feketén elszíneződik. Fojtogatás, csikorgó állkapocs, kb. hetven rúgás, elsősorban a farkcsontra és a fenékre. Ökölcsapások a kulcscsontra, a bordákra és a két mell közé. Ütések seprőnyéllel a bal könyökre és a felkarra (feketésbarna véraláfutás), valamint a bal csuklóra. Négy ütés a szembe, akkorák, hogy csillagokat látok. Stb.” – írja Natascha a naplójában.

Amiről viszont nem ír, az a nemi erőszak. Csak a rendőrségi feljegyzésekből tudható, hogy Přiklopil szexuálisan is bántalmazta őt. Kampusch végig kitartott amellett, hogy fogságának erről a részéről nem akar beszélni.

Emiatt is cikkeztek arról az újságok, hogy Kampusch szerelmes volt a fogvatartójába, és önszántából folytatott viszonyt vele.

„Ő volt az egyetlen ember az életemben, tökéletesen ki voltam szolgáltatva neki. Ez a dühkitörés most egész lényemet fenyegette. Úgy éreztem magam, mint egy megvert kutya, aki mégsem harap bele a kézbe, amely megütötte, hiszen ugyanez a kéz nyújt neki táplálékot is. Egyetlen menekülési lehetőségem az maradt, ha lelkem legbelsejébe menekültem. Becsuktam a szemem, mindent kikapcsoltam magam körül, és egy tapodtat se mozdultam. A dühkitörés éppoly gyorsan múlt el, ahogy jött. Odarohant hozzám, megrázott, megpróbálta felemelni a karom, csiklandozni kezdett. »Figyelj, sajnálom, ugye, annyira azért nem volt rossz« – mondta. 

A nők nem a bűnüktől tisztulnak a menstruációval – Mosható betét varrását tanítják magyarok Afrikában

WMN Ügy – 2022. augusztus 23. – WMN

 

Meredten álltam, becsukott szemmel. Oldalról megcsípett egy kicsit, majd az ajkamhoz ért, és mosolyra húzta. Kínosan mosolyogtam, a szó legszorosabb értelmében. »Viselkedj normálisan. Sajnálom. Mit tegyek, hogy rendbe jöjjél?«

Nem tudom, meddig álltam ott mozdulatlanul, egy szó nélkül, lecsukott szemmel. De aztán győzött a gyermeki észjárás: – Fagyit akarok, és gumicukrot!

Azaz egyrészt kihasználtam a helyzetet, hogy édességhez jussak, másrészt követelésemmel a valóságosnál jelentéktelenebbé akartam tenni a történteket. Azonnal megkaptam a fagylaltot, este pedig a gumicukorkát.

Újra bizonygatta, hogy sajnálja a történteket, és hogy ilyesmi többé nem fordul elő – ahogy alighanem minden férj teszi, aki veri a gyerekét és a feleségét” 

– magyarázza tovább a könyvében a kapcsolatuk természetét.

Kampusch feljegyzéseiből tudjuk azt is, milyen ember volt a fogvatartója. Přiklopilt kényszeres takarítónak és rendmániásként írja le, akinek házában mindennek úgy kellett állnia, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és ahogyan azt az anyja elvárta tőle. Přiklopil anyja minden hétvégén meglátogatta a fiát, és előre főzött neki egy hétre, a fiú pedig gondosan elrejtette Natascha nyomait, amíg az anyja nála tartózkodott. Natascha úgy látta, hogy beteges, mérgező kapcsolata volt az anyjával, míg az apjának soha nem tudott megfelelni, és az soha nem is ismerte el a fiát, ez pedig Přiklopilban súlyos törést okozott.

A bántalmazó–jutalmazó játék, amelyben a kislányt tartotta, könnyen kiválthatott Stockholm-szindrómát, olyan helyzetet, amelyben az agy képes az őt bántalmazó embert szeretni a túlélés érdekében. Az áldozat a súlyos pszichés terhelés hatására, és mert az élete veszélyben forog, szimpatizálni kezdhet a bántalmazójával.

Kampusch azonban tagadta, hogy Stockholm-szindrómája lett volna, szerinte csak beskatulyázni akarták az érzéseit, és azt állította, ha nem bocsátott volna meg már korán Přiklopilnak, akkor jóval hamarabb elveszítette volna az ép eszét. 

„Kezdetben csodálkoztam, hogy én, az áldozat képes vagyok a differenciálásra, de a társadalom, amelybe a szökésem után megérkeztem, a legkisebb mértékben sem hajlandó differenciálni. A közvélemény megtagadja tőlem a jogot, hogy akár csak eltöprengjek annak a személynek a jellemén, aki nyolc és fél éven át az egyetlen ember volt az életemben. Értetlenségbe ütközöm, ha akár csak halk utalást teszek arra, hogy hiányolom az élményeim feldolgozására adott lehetőséget. […]

Ennek a társadalomnak szüksége van az olyan bűnözőkre, mint Wolfgang Přiklopil, hogy arcot adjon a benne lakó gonosznak, és ezzel leválassza önmagáról.

A társadalomnak szüksége van a pinceodúmról készült képekre, hogy ne kelljen ránéznie arra a sok lakásra és kertre, amelyekben az erőszak nyárspolgárian kedélyes arcát mutatja. A társadalom az enyémhez hasonló látványos eseteket arra használja, hogy megszabaduljon a mindennapos bűnözés sok névtelen áldozatáért való felelősségtől”

– írja Natascha Kampusch a 3096 napban. 

Ahogyan az ilyen eseteknél lenni szokott, felajánlanak az áldozatnak új személyazonosságot, és egy új élet lehetőségét a sajtó és a kíváncsiskodó közvélemény kizárásával, ám ebből a lány egyetlen pillanatra sem kért. (Elisabeth Fritzl, az amstetti rém Joseph Fritzl lánya, a 2008-as szabadulása után teljes anonimitásban folytatta életét a vérfertőző kapcsolatból származó gyerekeivel együtt.) 

Nők, akik világítottak a sötétben: a „rádiumlányok” tragédiája

WMN Ügy – 2022. augusztus 21. – MZS

 

Natascha Kampusch a szabadulása után több interjút is adott, 2008-ban önálló beszélgetős műsort vezetett a témában, amely három adást ért meg, majd 2011-ben megjelent az idézett kötet is, amiből azonos cím alatt filmet is készítettek 2013-ban. 

A strasshofi házat, rabságának színhelyét, a nő egyfajta kárpótlásként magának követelte és meg is kapta, azóta is ő a tulajdonosa. Rendszeresen látogatja, és takarítja, igaz, a pincét feltöltötték földdel. Azt állítja, nem akarta, hogy a hely múzeum vagy cirkuszi látványosság legyen, így inkább megszerezte, és gyakorlatilag senkit nem enged be. 

Natascha Kampusch több jótékonysági ügyben is képviseltette magát, kampányolt a PETA-nak az állatkertben élő állatok szabadon engedéséért, illetve Joseph Fritzl áldozatának, Elisabeth Fritzlnek is segítő kezet nyújtott, de a nő nem akart személyesen találkozni vele – így is 25 ezer euróval segítette a rehabilitálódását.

„Mielőtt a nyilvánosság elé léptem, különféle helyekről sokan tanácsolták, hogy változtassam meg a nevem, és tűnjek el az ismeretlenségben. Azt mondták, hogy másként még esélyem sem lesz normális életre. De miféle élet az, amelyben az ember a saját arcát nem mutathatja meg, nem láthatja a családját, és a nevét meg kell tagadnia? Miféle élet lenne ez, éppen egy olyan ember számára, mint én, aki fogsága egész ideje alatt azért harcolt, hogy ne veszítse el önmagát?” 

Arra, hogy teljesen fel lehet-e épülni egy ilyen traumából, hogy a börtön megszűnik-e valaha az elmében is, nincs egyértelmű válasz. 2016-ban, egy interjúban azt nyilatkozta, nehezen megy neki az ismerkedés, a párkapcsolat kialakítása, hiszen a bizalom érzését vette el tőle az elrablója annak idején. Most az Instagram-oldalának biójába egy beszédes jegygyűrűt helyezett el. Drukkolunk neki, hogy sikerüljön a teljes szabadulás, bármit jelentsen is ez. 

Szentesi Éva

Forrás: ITT, ITT és ITT 

Kiemelt kép: Getty Images/Eduardo Parra