„Érezd úgy, hogy a »sikertelen« napjaidon jogtalanul vetted fel a fizetésed!” – Egy fiatal lány gondolatai a munkahelyi présről

–

Nem szeretnéd elfeledni ezt az érzést, mert tudod, hogy idővel elsikkad, és jelentéktelenné válik. Olyan jelentéktelenné, mint amilyennek te most érzed magad. Nem először érzed már ezt. Fontos amit csinálsz, fontos vagy a cégnek, de most éppen ez van, meg az van, és amúgy is a béremelés az új pozíció mellé majd fokozatosan várható. De küzdünk érte, hogy meglegyen az is, persze. Idővel. 

A felelősség viszont az első pillanattól terhel, az eredmények is azonnal kellenek.

Fókuszban vagy, mindennap ízekre szednek. Egyik nap dicséretekkel a magasba emelnek, másnap már megint korbáccsal ütnek, mert „nem hoztad a számokat”. 

Te pedig mit teszel? Annál jobban bizonyítani szeretnél. Talán már megszoktad, hogy „ütnek”? Mert nyilván nem fizikailag bántanak, inkább bűntudatot keltenek. Azt akarják, érezd úgy, hogy a „sikertelen” napjaidon jogtalanul vetted fel a fizetésed. Nyomod tovább, sokkal jobban, mint eddig. Kell az eredmény.

Közben a tested mindenféle változatos módon jelzi számodra, hogy baj készülődik. Nem törődsz vele. Csak nyomod, meg kell mutatnod, hogy méltó vagy rá.

Már fizikai fájdalmaid vannak, de még mindig nem mész orvoshoz. Hétvégén már nagyon fáj. Legalább a munkából nem hiányoztál…

Akkor fordulsz segítségért, amikor már úgy érzed, létezni sem tudsz.

Megkapod az ítéletet: vagy fekszel egy hétig, vagy lehet, hogy meghalsz. Azt mondják, hogy felelőtlen vagy, sokkal hamarabb kellett volna jönnöd. Azt is mondják, hogy veszélybe sodortad az életed.

Megijedsz, és azt érzed, ez nem lehet csak ennyi, hogy neked még dolgod van ezen a világon. De a lényeget még nem érted.

Alig várod, hogy újra mehess dolgozni.

Pár hét múlva visszamész. Minden ugyanolyan, mint volt, de benned mintha megváltozott volna valami. Csak nyomjad tovább!

Hogy miről volt szó? Fizetésemelés?

Ja, ahhoz még bizonyítani kellene…

Ha visszaemlékszel, körülbelül két éve kezdődött. Olyan, mint amikor fenékre esel a lépcsőn. Egyre lejjebb huppantál. A csalódások mindig nagyobbak voltak. Lassan rájöttél, hogy ez egy lelketlen világ. Hozzászoktál, hogy bármelyik nap újra megtörténhet, ami az elmúlt években rendszeresen.

Nem bízol már a felmagasztalt küldetésben, a vállalati értékekben, és nem hiszel benne, hogy tényleg segíteni vagy itt.

Félsz, ha dicsérnek, mert az azt jelenti, hogy felfigyeltek rád. Holnaptól többet várnak tőled. Tudod, hogy a top vezetők „ösztönző” módszerei a legvisszataszítóbbak. Talán jobb volna nem kiemelkedni.

Azt hitted, itt téged már nem érhet meglepetés. Most mégis hazahoztál valamit onnan, ami fojtogat. Hiszen te úgy siettél vissza, és folytattad onnan, ahol abbahagytad, nagyobb lendülettel. Nem lassítottál, és nem álltál meg „picsogni”.

Most pedig csak ülsz, és a kezedbe temeted az arcod. Odabent még tartottad magad, itthon pillanatok alatt bukott ki minden. Eszedbe jut, hányszor jöttél haza órákkal azután, hogy lejárt a munkaidőd.

Persze, senki sem utasított erre. De a munkát csak kiosztotta valaki. A tervnek meg kell lennie, hát maradtál, már a kezdetektől. Most kijön minden. Este jársz haza, itthon még tanulsz, azt is a munka miatt. Valami olyat, amit igazán nem is szeretnél. De kell és kész, hát csinálod. Ezt is, meg azt az új dolgot is. Lassan fél éve, hogy megkaptad a „nagy lehetőséget”.

Már látod, hogy ez irtózatos felelősséget jelent, semmi egyebet. 

Annyi minden kavarog a fejedben. Az elején még szeretted ezt a munkát. Hová lett a lelkesedésed? Tudod a választ. Kiölték belőled. Már hányingered van az egésztől.

Nem vagy az a feladós fajta. De erre most majdnem ráment az egészséged. Nincs mese, kis híján tönkretetted magad. És mindezt miért?

Nem a pénz miatt, ez már nem erről szól. Hanem a lelkiismereted, ami mindig azt mondja, „csak ezt az egyet még megcsinálom, és utána hazamegyek”. Meg a bűntudat, amit éreztél a kórházi ágyon, hogy „te most cserben hagytad a céget, de főleg a kollégáidat”.

 Velük nincsen semmi baj, kivéve, hogy olyanok, mint te.

„A profitnak nincs lelke.”

Ironikusan arra gondolsz: hogyha meghaltál volna, most pár sor lennél a céges hírportálon. „Tragikus hirtelenséggel hunyt el fiatal kolléganőnk”, vagy „mélységen megrendülve osztozunk a család gyászában. Aztán jönnének új hírek, és idővel elfelednének.

Eszedbe jut, hogy miről volt szó nem is olyan rég a hírekben: a rendkívüli helyzetre való tekintettel bizonyos szektorokban elkezdtek veszélyességi pótlékot osztani azoknak, akik most is mindennap a frontvonalban dolgoznak.

Jé, te is ott vagy! Te már egy kisebb, jelképes összegű emeléssel is megelégedtél volna. Akkor most nem éreznéd, hogy veled bármit megtehetnek, mert hagyod. Tudják, hogy úgysem mersz kiállni magadért.

Egyszer egy magabiztos, és céltudatos lányt azt mondta, éppen annyit érdemelsz, mint amennyivel beéred.

Valamikor régen ismerted, mert a tükörből ő nézett vissza rád.

Bori

Kiemelt képünk illusztráció