Elég különbözőek vagyunk. Ülünk egy asztalnál a belváros közepén, és öt órányi beszélgetés után is nagyjából annyit tudunk mondani egymásnak: aztapicsa. Mi, akik elég különbözőek vagyunk, ugyanannak a valakinek a 2017-es éve lettünk – mint utóbb kiderült – némi átfedéssel. Gyáva voltam őt feljelenteni, nem kívántam magamnak az egész megalázó procedúrát, hogy bizonygatnom kelljen az igazam, és legfőképpen: hogy még egyszer a szemébe kelljen néznem. Valamit mégis tenni akarok azért, hogy mással ne történhessen meg, vagy legalábbis kevesebb embernek kelljen mindezt végigélnie. Igen tisztelt népbíróság: nekiadtam az összes pénzemet.

Rajongott a háziállatomért, legalábbis ezt mondta. Kutya, macska, ló, ide nekem az oroszlánt is, minden jöhet, ami nem ember. Hát, ez nagyon bejött, magam is meglehetősen hasonlót képviselek. Tetszett, igaz, az egyik barátom, amikor meglátta, megjegyezte, hogy pont olyan, mint egy árja katonatiszt, gondolhattam volna, hogy ez igazán semmi jót nem jelent. Hosszú, vékony, nagyüres. A szó legszorosabb értelmében. Az álca: sanyarú sors, család nincs, a lakásába nem enged, az nála bizalmi kérdés, és „értsed meg”, már olyan sok bánat és csalódás érte! Na meg kocka, hazudja szépen, ügyesen, nehezen nyílik, oldódik, igaz, meglehetősen feszült és agresszív, nem szeret mesélni, „de az irodára kell a pénz, a bérleti díjra, szerverek, izé, úgyse érted, kis érzékeny lélek, lekötve van a nagy összeg, a kőolaj a legjobb befektetés, futamidő, kamat, kölcsön a testvérnek, a lényeg, hogy ő most épp nem fér hozzá, te adjál pénzt”.

És ha nem adsz, majd megtalálja, és elveszi. És nem, soha nem fogja megadni.

Mondom érthetőbben is: mi, akik elég különbözőek vagyunk, találkoztunk egy angyalarcú, dacos, zárkózott férfival, aki kicsalta a pénzünket, vagy egyenesen ellopta, aki rávett minket, hogy kérjünk neki kölcsön a szüleinktől, satöbbi. És nem, ez nem egy kibaszott road movie, ez az életünk, ez itt történik, Magyarországon, harminc év körüli, fiatal, helyes nőkkel. Hogy ezt le tudom írni, hogy helyesek, kizárólag nekik köszönhetem. Mert okosak, viccesek, kimondottan érzékenyek és szépek. Azt hinném, ők az igazi főnyeremény, és ez visszaadta valamennyire a történtek után igencsak megtépázott önbecsülésemet.

Hogy naiv picsák vagyunk? Köszönöm, ezt már sokszor hallottam, mint annyi más helyzetben, természetesen itt is a legegyszerűbb, ha rákenünk mindent az áldozatra. „Miért nem szállt ki korábban? Miért adott kölcsön? Miért nem kérte ki más véleményét?” Nos, elmondom, vagy legalábbis megpróbálom elmagyarázni, miért. Mert ez bizony egy jól kitalált manipulációs háló, ahol az elkövető tökéletesen tisztában van a saját kvalitásaival, és egészen éles eszű és emlékezetű, profi emberismerő. Vagyis tudja, kit keres: azokat, akiket valamilyen eszközzel magához láncolhat, érzelmileg zsarolhat, akiket bármikor, bármiben elbizonytalaníthat. Nem azért adtam neki a pénzem, mert azt gondoltam, hogy szeret. Hanem, mert egy felépített, alternatív valóságba kalauzolt, megismerte a szüleimet, bulizott a barátaimmal, haverkodott a szomszédaimmal, főzött nekem, gondoskodott rólam. Aki ilyet tesz, annak meg, ugye, nincs semmi rejtegetnivalója. Amikor elbizonytalanodtam benne, befordult és megsértődött, ha kérdeztem, valahogy folyton csak mentegetőzött: sosem beszél munkáról, „nem is érdekes, én vagyok érdekes”.

És mivel a magam módján szerettem őt, és a társamnak feltételeztem, elhittem azt, hogy épp most omlik össze az élete, és én megakadályozhatom ezt.

Mindannyiunkkal másképpen ért véget a története, életveszélyes fenyegetésektől kezdve örök szerelemre való felesküdésig… meglehetősen színes a paletta. De valahogy mindig kiderült, hogy nem végezte el ott az egyetemet, ahol mondta, sőt még csak az épületeket sem ismeri, hogy nincs is lakása, és azt a Volvót sem vette meg soha, ráadásul nincs jogsija.

Persze ez mind nem fontos, ami fontos, az most jön: ahogy ültünk annál az asztalnál, szétzúzott nőket láttam, érzelmileg és anyagilag is kizsákmányolt lányokat, és nem éreztem többé magam olyan végtelenül egyedül. Mert én még szerencsés vagyok, a szüleim, a legfontosabb barátaim egy emberként álltak mellém, amikor mindent elmeséltem. Nem azt kérdezték, „hogy lehettél ekkora hülye?”, hanem megpróbáltak megerősíteni abban, hogy tanulópénz meg minden, és sok-sok idő, mire újra bízni kezdesz, de mégiscsak képes vagy a legtisztább emberi érzésre: a feltétel nélküli szeretetre. Ebből persze még nem fizetem ki a pszichológust, meg nem veszek autót, a neki adott pénzből ezt többünk is simán megtehetné, egy nő=kábé egymillió. És igen, a világ balfaszának éreztem magam, és igenis egyedül, mert annyira szégyelltem és szégyellem, ami történt, hogy nehezen avatok be bárkit a részleteibe, és szerencsére a legtöbb barátomnak nem volt efféle tapasztalata, így az empátiájukra és a szeretetükre számíthattam, teljes megértésre azonban nem. Néha különben még mindig feltör ez az érzés, hogy csak ennyit érek, hogy tényleg semmi másra nem vagyok jó, vagy visszaköszön a mellette felmerülő gondolat, hogy paranoid vagyok, hogy ez az egész nem lehet igaz, hogy biztosan agyamra ment a Helyszínelők.

És ott van az is, hogy a saját testemhez, ami az övével érintkezett, milyen borzalmasan nehéz most a viszonyom, a rettegés, hogy nem követ-e, nem vár-e a lakásom előtt, nem lettem-e tőle fizikailag is beteg.

Hogy hetekig nem mertem hazamenni, hogy egy ideje a gázspayt hamarabb ellenőrzöm a zsebemben, mint a pénztárcámat vagy a kulcsomat, hogy amikor csöngetnek, görcsbe áll a gyomrom, és mindent elejtek, és valószínűleg ki sem nyitom az ajtót, ha rejtett szám hív, azonnal kinyomom, ha magas, kapucnis férfit látok, rögtön a másik irányba indulok. És most mindezt leírom, és pontosan tudom, hogy minden, ami a félelemmel kapcsolatos, kezdődik elölről. De azt akarom, hogy végre erről a taburól is beszéljünk, szeretném leírni, hogy nem nekem/nekünk van szégyellnivalónk.

Még akkor sem, ha a rendőrség is lebeszélt a feljelentésről, hogy ők is elbizonytalanítottak a saját igazamban, csak azért, „mert sok lenne a papírmunka”. Hogy az ügyeletes tiszt nem volt szégyenteljes kijelenteni, „hülye vagyok, hogy odaadtam kölcsön azt a pénzt”. De az örvényből is csak az elején lehet kiúszni, és azt is csak akkor, ha nem túl erős az ár, vagy megvárni, míg leérsz az aljára, és ha szerencséd van, még fulladás előtt kidob.

Szóval kösz, én nagyjából jól vagyok, de ő még mindig nem ül börtönben. És ha többen vagyunk, és többet beszélünk erről, talán egyszer az ilyen viselkedés sem lesz többé tolerálható. 

Girl Power