Olyan, hogy tiszta, tengeri hal, nem létezik? – Gondolatok a Fenntartható halászat valódi arca című sokkoló dokumentumfilm kapcsán
Miután két egymást követő estén is megnéztem a Seaspiracyt, sokáig gondolkodtam ennek a cikknek a felépítésén. Mit kellene benne kiemelni? Legyen elrettentő, tele az ipari tengeri halászat vérgőzös példáival? Legyen vészharangkongató, vagy naivan bizakodó, hogy a vészharangozás megváltoztathat valamit? Legyen tudományos tényközlő, amely csak az adatokra koncentrál, de mellőzi az érzelmi ráhatást? Mire biztassunk másokat: hogy innentől ne vegyenek és ne egyenek tengeri halat? Mérleget vonni a fentiekből nem egyszerű – így inkább leírom, mit láttam, mit gondolok a dokumentumfilmről, amelynek alcíme a Fenntartható halászat valódi arca. Kocsis Noémi írása.
–
Mi az, hogy fenntartható?
Élénken emlékszem a környezetvédelemről itthon talán a legvehemensebben érvelni tudó szakember, Hetesi Zsolt egyik élőben követett előadására egy konferenciáról. Az energetikai, gazdaságpolitikai elemzéseket, modelleket is készítő fizikus éppen azt ecsetelte, mit gondol magáról a fenntartható jelzőről. A két karját a feje fölé emelve egy láthatatlan akármit tartott jó sokáig, a döbbent közönség pedig leste, mit fog történni. Ez a véleményem a fenntarthatóságról, nézett végig rajtuk az előadó – pont ennyit ér a fenntarthatóság fogalma. Láthatatlan, és azt mondok róla, amit akarok.
Valami ilyesmi motoszkált bennem első gondolatként, amíg néztem a fiatal angol dokumentumfilmes házaspár, Ali és Lucy Tabrizi másfél órás, a tengeri halászat visszásságairól szóló összeállítását a Netflixen. A végső konklúzióm igen röviden olyasmi volt, hogy a halrudacska minden falatja, amit az itthoni sütőnkben készítek el szép barnára a gyerekeimnek, jó esetben csak hazugság és rablás, rosszabb esetben rabszolgamunka és halál árán jut el – akár a mi tányérunkra is. Hogy a reklámokban látott garbópulcsis, ősz szakállú kapitány korántsem csak egy ismert termékmárka animált képviselője, hanem egy pénzzel kitömött és véres titkokkal teli iparág szószólója. De nem akarok a végletesség hibájába esni – a témában természetesen még rengeteg mindenről lehetne beszélni.
Kik ezek a Tabriziék, és hogy kerülnek a tengerre?
Az 1993 októberében Angliában született Ali Tabrizi – mint a doku elején a gyerekkori családi felvételeket mutogatva el is meséli – kiskorától lelkesedett a tengerekért és azok élővilágáért. Látjuk, ahogy aranyosan tapsikol a szülei térdén a delfináriumban ugráló állatokat figyelve. Egy londoni újságíró-akadémián fotózást és kamerakezelést tanult, 2019-ben elvett egy csinos ausztrál lányt, aki Londonban tanult építészetet, született egy kisfiuk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És jött az elhatározás: együtt fognak filmeket készíteni a föld környezeti állapotát dokumentálva, különös tekintettel az óceánok szennyeződésére. Miután Ali Tabrizi már jó ideje önkéntes szemétszedő az angol partok mentén, a Seaspiracy-projekt úgy kezdődött, hogy megmutatta, mennyi műanyag úszkál a tengerekben, hová vezetett az emberiség fékevesztett műanyaghasználata. Sorra keresett és szólaltatott meg környezetvédő szakembereket és aktivistákat az ügyben, így kezdett kirajzolódni a műanyagnál ezerszer nagyobb probléma: a tenger gyakorlatilag inkább szabadrablásnak minősülő, ipari méretű halászata.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A probléma valóban kameráért kiáltott, de megörökítése olyan nehézkes, hogy nézőként is érezzük: a fiataloknak talán csak a helyzet néhány szeletét sikerült feltérképezniük. Néha csupán jó szándékú figyelmeztetéseket kapnak, hogy ne ártsák magukat nagyipari konszernek és globális feldolgozócégek belső ügyeibe. Néha csak teljes arctakarással és hangtorzítással tudnak valakit megszólaltatni, máskor a helyi rendőrség elől kell kocsiba ugorva vagy a hátsó kijáratokon távozniuk, miközben minden lépésüket figyeli valaki. És mindig, mindenhol rájuk ordít valaki egy halpiacon, hogy azonnal kapcsolják ki a kamerát. Japánban letartóztatták őket, miközben egy szikla mögött kuporogva azt filmezték, a véres vízben hogyan terelnek kis hajókkal delfinrajokat a hatalmas hálókba.
De vajon elég csak megmutatni egy kis kézi kamerával a világot járva, hogy hol hogyan mészárol a legintelligensebbnek mondott csúcsragadozó? És ha nem elég, miről is szól tulajdonképpen a Seaspiracy?
Sok lényeges, aggasztó társadalmi-gazdaságpolitikai kérdésről. Hogy például a gátlástalan lehalászás miatt mára gyakorlatilag elfogyott a hal az óceánokból. Persze, nyilván, nem „úgy” fogyott el, hogy éppen egyetlen sem úszkál benne, hiszen a bolygó legváltozatosabb élővilágát felmutató hatalmas vizekben tízezerszámra léteznek fajok. Az elfogyás a kereskedelmileg és gazdaságilag értékelhetőkre értendő, azaz: elfogytak a keresett és eladható állatok. A hatalmas, és eredetileg is ritka ton- és tokhalak, lazacok, de a bálnák, delfinek, cápák is fogynak rendesen.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Inkább egy bálnát ölök meg, mint kétezer csirkét”
Pedig a hatalmas, a gyomrukban mázsányi műanyaggal a partra sodródó és ott nyomorultul elpusztuló bálnák egyfajta póttüdőként működnek számunkra: amikor ugyanis ezek az emlősök feljönnek a felszínre levegőért, megtermékenyítik a fitoplanktonok apró milliárdjait; utóbbiak évente négyszer annyi szén-dioxidot kötnek meg, mint a teljes amazóniai esőerdő. A bálnák így az emberiség által belélegzett oxigén 85 százalékát termelik meg. Majd az ember odamegy, és lekardozza, lenyilazza őket százszámra. A cápákról pedig levágja az uszonyt levesnek. A sokakban munkáló zsigeri félelem és utálat mellett jó, ha tudjuk, hogy a cápák az óceánok takarítói és karbantartói: ők őrzik a hatalmas vizek egészségét, rendben tartják a korallzátonyokat. Cápa nélkül elmocsarasodnak a tengerek. „És ki hal meg ettől majd végül?” – szól a levezetés végén a kérdés.
A cápauszonyipar olyan, mint a nápolyi maffia, a végállomás pedig az uszonylevest státuszszimbólumnak tartó kínai vagy hongkongi éttermek vendégeinek tányérja.
Több mint elgondokodtató amúgy, amit a filmben megszólaló, több cápatámadáson áteső, művégtaggal élő cápavédő aktivista mond, hogy az uszonyleves ráadásul még csak nem is finom, különösebb tápértéke sincs, viszont egyetlen adagért akár száz dollárt is kifizetnek…
Tabriziék eljutnak a Feröer-szigetekre is, itt a közelmúltban újfent élénk nemzetközi tiltakozást váltott ki a helyi hússzerző tradíció, a grind. Egész családok, kisgyerekes szülők vándorolnak akár évente többször is a partokra, hogy kis motoros hajókkal kis termetű bálnák rajait hajtsák a sziklákra, majd szablyákkal és machetékkel megkezdődik az öldöklés. Sikerült megszólaltatniuk egy résztvevőt, aki elmondta: szerinte sokkal fenntarthatóbb egy bálnával jóllakatni a közösséget, mint levágni ezért kétezer csirkét. A filmes pedig guggol a bíborvörös vízben – és elhangzik a kilencvenperces film talán legfontosabb mondata: „Az egész káosz közepén végre megértettem a fenntarthatóságot. Azt jelenti, hogy valami örökké folytatódhat, függetlenül attól, mennyi szenvedést okoz. De elgondolkodtam azon, vajon a fenntarthatóság-e a legjobb módszer az óceánok gondozására.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Most akkor mi ne is együnk többé halat, vagy mi van?
A cikk megírásához jó apropót adtak a WMN-olvasók is, akik a Te is a halasok közé tartozol? Ha még nem, akkor ezt figyeld című, korábbi cikkünk alá sorban elkezdtek kommentelni: „Előbb nézzétek meg a Netflix legújabb dokumentumfilmjét. Utána döntsétek el, hogy még mindig támogatjátok-e a halfogyasztást.”
Másrészt felvetettek jó kérdéseket például a haltenyésztésről. Mindannyian úgy tanultuk és hallottuk, hogy a tengeri étel, de egyébként a tenyésztett hal is csupa egészség. (A hazai haltenyésztés helyzetét nem keverném ide, erről külön kellene szólnunk egy másik alkalommal.)
„Miről maradok le, ha nem eszem tengeri ételt?” – kérdezi a rendező-operatőr a film egy pontján. És jön a szakember, a Hogy ne halj meg című könyv szerzőjének válasza: a mérgező nehézfémekről, dioxinról, PCB-ről (ez a poliklórozott bifenilek rövidítése, megtalálhatók transzformátorokban és kondenzátorokban, hőátadó folyadékként, hidraulikus rendszerekben, kenőanyagokként, illetve festékekben, ragasztókban, tömítő- és szigetelőanyagokban, lágyító anyagként műanyagokban, de használták vízálló anyagként, portalanító szerként és NCR [nem széntartalmú] másolópapírhoz is).
Rossz hír, de a vízi tápláléklánc az ipari szennyező anyagok legkoncentráltabb forrása, minden ipari szennyezés a halakban a legsűrűbb. Ezért olyan, hogy „tiszta hal”, nem létezik. Fogyasztóként két típus közül választhatunk: a szennyezett és a még szennyezettebb hal közül
(senkit se tévesszenek meg a fenntarthatósági és minőségbiztosítási védjegyek a csomagolásokon és a konzerveken).
Tegyük fel, hogy ezek után nem eszünk több tengeri halat,
akkor mi lesz az ómega-3-bevitelünkkel? Jó kérdés, és van is rá részben megnyugtató válasz. A számunkra hasznos zsírsavakat a szennyező anyagok legtöbbször elnyomják, ráadásul – a közvélekedéssel ellentétben – a halak nem maguk állítják elő az ómega-3-at, az az általuk elfogyasztott algákból származik. Tehát ha a közvetítő forrásnak számító halat kiiktatnánk, és tiszta algasejt-koncentrátumot fogyasztanánk az ómega-3-szintünk fenntartásáért, csökkenhetne a belénk kerülő szennyező anyagok mennyisége.
A tengerihal-fogyasztás ősi kultusza nyilván nem változtatható meg varázsütésre.
Rengeteg az érdekkapcsolat, a sötét halászati üzelmeket sok esetben éppen azok pénzelik, akik közben fehér gallérban hirdetik a fenntarthatóság fontosságát.
Az Európai Unió éppúgy ipari halásztat afrikai vizeken, mint az ázsiai nagytőkés. Ha viszont nincs fogyasztás, a csökkenő termelés egész feldolgozóipar-ágakat ránthat magával, hatalmas munkanélküliséget generálva.
Ennyi rossz után akkor mégis miért ne dugjuk homokba a fejünket, miért ne maradjunk boldog és tudatlan tengerihal- fogyasztók? Miért nézzük meg mégis újra a Seaspiracyt?
Egyrészt, mert nagyon informatív. Rengeteg biológiai és más érdekességet elárul a tengerekről, az élővilág felépítéséről, az óceáni biodiverzitásról. Másrészt: a tudatosságunk fejlesztésére. Sosem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy honnan kerül a táplálék a tányérunkra. Tabriziék érdeme egyébként, hogy nem ítélkeznek, nem prédikálnak. Csak megmutatják a valóság egy részét.
A döntés fogyasztóként és földlakóként a miénk.
Kocsis Noémi
