Épp tíz éve, hogy megírtam a szakdolgozatomat Magyarázat van, mentség nincs – Családtörténet az aktuálpolitika árnyékában címmel 

A nagyszüleim (akikről írtam már itt és itt) életét és feljegyzéseit állítottam párhuzamba mindazzal, ami tíz évvel ezelőtt zajlott az napi politikában. Nagymamám erdélyi származású (ahogy a szülei mondták, repatriáltak), ő például lelkileg összeroppant a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt. A nagypapám pedig gyakorlatilag az egész családját elvesztette Auschwitzban, és örökké hálás leszek, amiért a kétezres évek elején új erőre kapó antiszemitizmust már nem érte meg.

Nem tudom, emlékeztek-e, mik voltak a korabeli gumicsontjaink, de ha nem, felfrissítem az emlékeiteket. (Itt jegyzem meg, irigylem az akkori aggodalmaimat, holott sejtettem, hogy ijesztő irányba haladunk.) Szóval akkoriban az Újszínház botrányos igazgatóváltása volt a „sláger”, amikor Dörner György került a színház élére, aki a pályázatában törzsközönségként a Gój Motorosokat nevezte meg. Akkor tartotta a Magyar Gárda a vonulásait, ami borzongató látvány volt (annak is szánták). 2009-ben raktak disznólábakat a Cipők a Duna-parton szoborkompozíció cipőibe, ami nem elszigetelt eset volt. Ekkoriban, 2008–2009-ben történtek a romagyilkosságok is. 2009-ben volt a szörnyű tatárszentgyörgyi romagyilkosság, amikor egy huszonhét éves férfit és ötéves kisfiát lőtték le menekülés közben, miután Molotov-koktéllal felgyújtották a házukat.

Egyértelműen érezhető volt a szélsőjobb erősödése, de akkoriban még hittünk abban, hogy tüntetésekkel, civil megmozdulásokkal erősebbek lehetünk. 

Hát az utóbbi években ez a hit majdhogynem teljesen odalett 

Leginkább azért, mert

minden tiltakozásunk ellenére olyan szélsőségesen kezdték el nyirbálni a jogainkat, hogy egyértelművé vált, nem számítunk. Egyikünk sem. Ha pedig valamelyik kisebbséghez tartoznánk, nos, akkor csak reménykedhetünk, hogy nem mi leszünk a következők, akiket a konstans ellenséggyártásban kiszemelnek. 

Eleinte kicsivel kezdtük, lehetett gyurcsányozni, ahogy a csövön kifért, meg az IMF volt az ősellenség, aztán jött az örök klasszikus Soros (amiben azért erősen jelen volt a „gonosz zsidó” retorika is) a migránsok, a libsik, aztán az LMBTQ-közösség (akiket összemostak a pedofilokkal) – és mi jön most?

Mire számíthatunk? A miniszterelnök beszéde a fajok keveredéséről vajon mégis mit akar jelenteni? (Azon túl, hogy nem kéne embernek és sivatagi rókának közös utódot nemzenie.)
Mert

tévedés ne essék, mi, emberek, mind egy fajhoz tartozunk.

Sőt, itt a Kárpát-medencében aztán olyan nemzetiségi keveredések voltak, hogy ihaj, itt mindenkiben mindenféle vér folyik, ha tetszik, ha nem. Amennyiben viszont a beszéd nem a kitinpáncélosok és a Homo Sapiens Sapiens keveredésének helytelenítéséről szólt, akkor bizony megszólal bennem a vészcsengő, amit már rég hallottam.

Mindennapi rasszizmus

Az elmúlt tíz évben csak minden tizedik hajmeresztő eseményre, nyilatkozatra hördültem fel. Mintha sose lettek volna visszatérő rémálmaim, amikben rendszerint Auschwitzban találtam magam, mintha nem mindig attól rettegtem volna, hogy egyszer berántanak minket is a vagonokba. 

Most, amikor a fajelmélet fejtegetésről olvastam, először a szemem sem rebbent. Mindennapi rasszizmusunk add meg nékünk ma, gondoltam, amikor felmentem valamelyik hírportálra, és lőn, meg is kaptam. Percekkel később esett le, mi is történt, hogy miért több ez kettőnél – de ezt nálam jóval bölcsebbek kifejtették már. A botrány azóta is gyűrűzik, sőt vett pár fordulatot is (lásd Hegedüs Zsuzsa lemondását), de számomra 

a legfélelmetesebb az, hogy nem történt semmi. Nem vonultak ki tízezrek az utcára, nem jelezte jelentős tömeg, hogy ácsi, üss a szádra, ilyet felvilágosult ember nem mondhat.

Az igazán ijesztő az, hogy tehetetlenségünkben már csak a kis buborékunknak pufogunk és szörnyülködünk, aztán várjuk a következő gumicsontot, tudván, hogy olyan biztosan elérkezik, mint az augusztus huszadikai tűzijáték.

Borsódzik a hátam attól, mennyire aktuális Papa – a szakdolgozatomban is emlegetett – írása (Prof. Dr. Szabó Gábor egy el nem küldött leveléhez készült jegyzete), amit több évtizeddel ezelőtt írt:

„Egy közösség viszonya saját múltjához, a tanítványok és tanárok kapcsolatában bekövetkező törés maradandó ártalmára lesz mind a tanárok, mind a »győztes« fiatalok közérzetére, méltóságára, jövőbeli magatartására, nevelő alkatára.

Ha felborul egy értékrendszer, ha áldozatos nevelői, példamutató kutatói-oktatói életeket a politikai hullámverés bármikor elsodorhat, ha nem becsülheti a fiatal azokat, akiket akarva-akaratlan (követni) utánozni fog, akkor önmagát is meg fogja vetni, és önbecsülés nélkül cinikussá válik.”

Azt hiszem, a cinizmus útjára már bőven ráléptem. Sajnos jólesik. Mert ha ennél jobban belemélyedek ebbe a jelenségbe, akkor újra előjön a jól ismert gyomorgörcs, a bizalmatlanság, a félelem, a rémálmok. Most jólesik cinikusnak lenni, mert nem maradt másom a védekezésre. Ennyit sikerült lépni a szakdolgozatom óta. Hogy előre vagy hátra, nézőpont kérdése. És erre számtalan magyarázat van, de mentség továbbra sincs. 

Szabó Anna Eszter 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van