–

Hinni vagy nem hinni

A gyermekvédelmi rendszer egyik visszatérő problémája, hogy mit lehet tenni akkor, ha a gyerek azt mondja, hogy bántalmazták, vagy egy felnőttben felmerül a gyanú bizonyos jelek alapján, hogy a gyereket bántották, de nem tudja, tényleg így történt-e – hiszen nincs rá bizonyíték.

Ez a látszólag szakmai kérdés manapság, amikor egy-egy súlyos gyerekbántalmazási ügy napokig képes megkapaszkodni a médiában, valójában mindenkit érint. Elhiszem-e, hogy Böjte Csaba intézményében az egyik alkalmazott szexuális bántalmazást követett el több gyerekkel szemben is? Tényleg vannak olyan nevelőszülők, akik patkányürülékkel etetik a rájuk bízott gyerekeket, és azt hazudják nekik, hogy az Raffaello? Michael Jackson valóban a kisfiúkat szerette? 

Ezekben a helyzetekben sokszor aszerint döntünk, ismerjük-e, mennyire szeretjük, vagy mennyire tartjuk nagyra az adott személyt, illetve hogy van-e személyes tapasztalatunk a témában.

Jackson például a megszállott rajongói számára nem lehet pedofil hajlamú gyerekbántalmazó. A bicskei gyerekotthon igazgatója a város díszpolgára volt, többszörösen díjazott és elismert szakember, tehát sokak számára elképzelhetetlen, hogy bántalmazást követett volna el. Hasonló a helyzet akkor, ha mi is pont ugyanakkor jártunk úszni abba a klubba, ahova Szilágyi Liliána is, de minket senki nem bántott – tehát, őt sem bántalmazhatták. 

Miközben ez nyilvánvalóan nincs így.

Attól, hogy a valaki engem nem bántott, a másikkal még csinálhatta. Nem lehetetlen, hogy egy tehetséges és sikeres edző, orvos vagy tanár erőszakos és bántalmazó. 

Nagy teljesítmény, amikor képesek vagyunk ellenállni a késztetésnek, hogy a világot úgy lássuk, mint ami egy az egyben a saját élményeink lenyomata

Hogy minden helyzetben azt általánosítsuk és vetítsük másokra, ami velünk történt, vagy ami a mi tudásunk egy adott helyzetről. 

Amikor egy gyerek bántalmazásról beszél, akkor is ez történik. Nehéz elhinnie (elképzelnie) annak, akivel korábban ilyen nem történt. S nehéz elhinni (elképzelni), hogy az az ember, akit mi adott esetben kedvelünk, szeretünk, tisztelünk, nagyra tartunk, vagy egyszerűen csak ismerünk, valami szörnyűséget tett. Hiszen mi egy szörnyetegért nem rajonganánk, nem szeretnénk őt, de legalábbis képesek vagyunk arra, hogy felismerjünk egy szörnyeteget. 

Ezzel rögtön létrejön egy csapda: azt gondoljuk, hogy aki egy borzasztó dolgot tett, az szörnyeteg. Ami egyrészt igaz, tényleg az. Másrészt viszont nem igaz, mert nem „csak” szörnyeteg.

Megannyi más működési módja van. Lehet kedves bizonyos emberekkel (még az is lehet, hogy az áldozataival is az volt az elején), meg lehet okos, tehetséges is sok dologban. S emellett, ezekről mintegy lehasítva, ott van az a rész, ami képessé teszi őt arra, hogy szörnyű dolgokat tegyen. 

Ha ezt így el tudjuk fogadni, akkor már nem az a kérdés, hogy „miért nem vettem észre a gonoszt”, hanem hogy milyen fájdalmas, hogy az az ember, akit én is ismertem, képes erre a gonoszságra. 

Kisemberek a hatalommal szemben: 6 példa arra, hogy a humor és a kreativitás mekkora fegyver

WMN Ügy – 2022. július 28. – HFB

A média persze sokszor nem segíti, hanem akadályozza az árnyalt gondolkodást

Például „X. Y. pedofil, állapította meg a bíróság” – harsogják a szalagcímek, miközben ilyet egy bíróság nem állíthat. A pedofília orvosi kategória. Azokat az embereket sorolják ide, akik nemi vágyat, szexuális izgalmat éreznek egy pubertás kort el nem érő gyerek látványától, érintésétől. A bíróság viszont nem orvosi testület. Nem diagnosztizál. Még csak nem is számít, hogy egyébként mit gondol. Azért ítél el egy embert, mert gyerekkel szemben követett el szexuális visszaélést, és az megengedhetetlen. 

A jogrendszer is azt teszi igazából (ideális esetben), ami nekünk is segítene ilyen ügyekben: leválasztja a saját személyes tapasztalatait, a gyanúsítottról alkotott véleményét arról, ami történt. A tárgyalóteremben nem válhat hitbeli kérdéssé, hogy valaki elkövethet-e egy cselekményt, vagy sem. Nem kérdés, hogy „kinézzük-e belőle”, hogy gyerekkel erőszakoskodjon.

Az a feladat, hogy komolyan vegyük, ami történt, és megvizsgáljuk minden lehetséges módon. 

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy valójában sosem csak az a kérdés, hogy hiszünk-e a gyereknek, hanem hogy el tudjuk-e hinni, hogy ilyen megtörténhet – kvázi elég élénk-e a fantáziánk. El tudjuk-e hinni, hogy ilyen megtörtént és mi mégsem vettük észre – tehát, hogy nem vagyunk elég figyelmesek, vagy nem tudunk eleget ahhoz, hogy észrevegyük. Észrevettük-e, hogy a gyerek másképp viselkedik, vagy elfogadjuk-e, ha másképp viselkedik, mint ahogyan szerintünk kellene, ha bántalmazták. 

Valójában nagyon sokszintű az „elhiszem vagy nem hiszem el” probléma, ezért több ponton is elvérezhet, hihetetlenné vagy hiteltelenné válhat egy bántalmazástörténet, attól függően, hogy ki vagyok én, aki az esetet meghallom, nekem milyen tapasztalatom, tudásom van, és végső soron mennyire vagyok képes elfogadni azt, hogy a világban olyan dolgok is megtörténhetnek, amelyek ellentétesek minden eddigi tapasztalatommal és tudásommal. 

Mindennek egyre nagyobb a tétje, mióta a cancel culture jelensége is itt van velünk

Lehet-e játszani Michael Jackson-számokat a tévés dalversenyen? Szabad-e Woody Allen-filmeket néznem? Egyáltalán nézhet-e bárki Allen-filmeket? 

Szerintem ezek a kérdések akkor merülnek fel, ha egyenlőségjelet teszünk az ember és a cselekménye közé. Mindenkinek szíve-joga, hogy így tegyen.

Én a magam részéről azonban úgy látom, hogy minél inkább el akarjuk törölni azokat, akik bántalmazást követtek el (vagy akikről ezt gondoljuk), annál inkább beleragadunk abba a csapdába, amit az „elhiszem/nem hiszem el” jelent.

Ez pedig nem igazán segít, és nem is visz előre.

„Divatba hozni a gyerekvállalást?” Mégis hogyan? – „Világbajnok családtámogatás” egy endometriózissal élő szemszögéből

WMN Ügy – 2022. július 28. – KC

Ami szerintem segítene, az árnyalt, áldozatközpontú gondolkodás, amiben sosem kérdőjelezhető meg a bántalmazás elleni zéró tolerancia, viszont nem az a kérdés, hogy elhiszek-e egy vádat, vagy sem, hanem hogy komolyan veszem-e, amit hallok és mindent megteszek-e azért, hogy biztonságban legyen, aki közvetlenül veszélyeztetett – és mindenki más, aki közvetve. Ennyi. 

Nem ítélkezésre van szükség, hiszen az valójában nem az áldozatról szól, hanem rólam. Nem az áldozat biztonságérzetéről, hanem a sajátomról.

Arra lenne szükség, hogy a gyerek azt élje meg, hogy komolyan veszik

Innentől kezdve pedig annak is van következménye, ha igaz, amit állít, és annak is, ha nem. De ez nem az alapján dől el, hogy hihető-e a történet, kinézem-e a gyanúsítottból, hogy tényleg bántalmazó, és lehetségesnek tartom-e, hogy a bántalmazás megtörtént. Nem. Muszáj hátrább húzni az egónkat, meg azt, hogy mi mitől érezzük magunkat jobban, és előrébb tolni az óvó-védő ösztöneinket. 

Ez nem könnyű (ítélkezni sokkal egyszerűbb), viszont cserébe egy idő után már nem kérdés, hogy szabad-e táncolni Jacksonra.

  

Az eltörlés és elhallgatás kultúrája szerintem sosem segített – sem a gyerekeknek, sem másoknak. Nem biztonságot hoz, hanem éppen hogy kiszolgáltatottabbá tesz mindenkit. Ha viszont beszélgetünk, ha bemutatjuk a teljes képet, ha lehetőséget adunk arra, hogy az emberek újra és újra saját döntést hozhassanak arról, hogy mit gondolnak egy cselekedetről, abban tényleg lehet fejlődni. Társadalmi szinten is. Ahogy abban is, ha dühödt hitviták helyett valódi figyelmet kapnának az áldozatok. 

Dr. Gyurkó Szilvi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / simarik