Gyereksírástól hangos a tiszabecsi általános iskola tornaterme

Amerre a szem ellát, elcsigázott emberek; többségében nők, gyerekek, idősek. Néhányan már napok óta úton voltak, mire át tudtak kelni a határon, őket a környező településeken – hogy ne kelljen gyalogolniuk – már szervezetten, buszokkal szállítják a legközelebbi, átmenetileg kialakított szállásra, melegedőre. Tiszabecsen az általános iskolában, ahol – szükség törvényt bont – rendkívüli tanítási szünetet rendeltek el, hogy fogadni tudják a nagy számban érkező menekülteket. Közöttük van, aki csak néhány órát tartózkodik ott, amíg fuvarral tovább tud menni, és van, aki kénytelen éjszakára is maradni, mert nincs hová, nincs kihez mennie. Katalin unokáival és menyével Viskről érkezett, a fia Magyarországon dolgozik, így néhány napja ők is úgy döntöttek, átjönnek.

„Nagyon féltjük a gyerekeinket” – mondja.

Egy Gödöllő melletti tanyán fogadják őket, arra várnak Tiszabecsen, hogy megérkezzen értük a fuvar, amíg pedig várakoznak, meleg itallal, étellel látták el őket.  

Az iskolában nagy a sürgés-forgás, mindenki kiveszi a részét a munkából (sokszor erején felül), a pedagógusok például most tanítás helyett szendvicset készítenek, ételt, italt, pelenkát, papucsot – és tényleg mindent, amire szüksége van az embereknek – osztanak reggeltől egészen éjszakáig. Amikor egyikőjüket arról kérdezem, hogy bírják ezt a lelkileg is megterhelő munkát, szűkszavúan válaszol: azt mondja, erre – vagyis magukra – még nem volt idő gondolni. Majd egy pillanatra elréved: „Akinek vannak kint rokonai, az rosszabbul” – a mondat végét elharapja, a hangja elcsuklik. De ennyit, csupán néhány másodpercet engedhet meg magának, mert jönnek is sorban a kollégák, önkéntesek, mondják, mire van szükség, ő pedig irányítja őket egyik vagy másik adománykupachoz, amiket az eredetileg iskolai rendezvényekre tervezett, csak nemrég elkészült teremben helyeztek el.  

Az elmúlt napokban a példátlan összefogásnak köszönhetően nagy számú adomány érkezett Tiszabecsre

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ebből a környező településekre is jut valamennyi, ám a menekültek folyamatosan, nagy tömegével érkeznek, így nem lehet megsaccolni, meddig lehet elég az ottjártunkkor, azaz hétfőn még halmokban álló élelmiszer, ruházat, tisztálkodási szerek.

Mielőtt adakoznánk, mindenképp érdemes – akár a különböző szervezeteknél – utánajárni, mire is van éppen szükség.

Beleértve a segítő kezet is, amely be tud szállni azok közé – a civilektől, civil szervezetektől, az önkormányzat munkatársaitól kezdve a jelenlévő egyházközösségek önkénteseiig –, akik már több napja ebben a valóságban léteznek. És akik minden energiájukkal azon vannak, hogy az ide érkezők legalapvetőbb szükségleteit biztosítani tudják, hogy legalább az emberi méltóságuk egy szeletét megőrizhessék a tornaterem padlójára terített gumiszőnyegeken, tábori ágyakon. Vannak, akik nehezen fogadják a segítséget, mert nehezen viselik a valódi kiszolgáltatottságot, amit lehet, hogy életükben most először tapasztalnak meg – és rögtön ilyen mértékben.   

 

Akik az átmeneti szállásokon tartózkodnak, már biztonságban vannak

Felszabadultságnak azonban érthető módon nyoma sincs. Ezek az emberek fáradtak, csüggedtek. Rettentően nehezen nyílnak meg, többségük sokkban van. De mit is tudnának mondani? Mit lehet válaszolni arra a kérdésekre, hogy milyen érzés az embernek otthagyni az otthonát, mindazt, amiért egy életen át dolgozott? Vagy hogy milyen érzés hátrahagyni a szeretteit? Nincs olyan válasz, ami visszaadhatná azt, ami ép ésszel felfoghatatlan.  

Viktória, akivel Beregsurányban találkoztunk, négy gyerekével érkezett Kárpátaljáról, a beregszászi járásból. Ők Kiskunmajsára mennek tovább a férje mamájához. A busz, ami odaszállítja őket egy-két óra múlva indul. Viktória férje, aki magyar állampolgár, viszont maradt Ukrajnában.

„Nem akart jönni. Senki sem hagyja ott szívesen azt, amiért eddig dolgozott, van jószágunk is, két kismalacunk. Még tudjuk tartani a kapcsolatot”

– mondja, mire megcsörren a telefonja a kijelzőn a névvel: Kicsim.

Az, hogy a hadköteles, tizennyolc és hatvan év közötti férfiakat nem engedik át a határon, óriási lelki terhet ró a családokra, akiknek arról kell dönteniük: együtt maradjanak vagy szétváljanak. Nem tudom, kinek a rosszabb: aki ment, vagy annak, aki maradt. Nem mondom ki hangosan, nincs értelme. Ebben a helyzetben mindenki áldozat.  

Tiszabecs mellett, Beregsurányban is állandó a fluktuáció

A polgármester, Herka István kérdésemre elmondta, hogy a beregsurányi átkelőnél naponta körülbelül tizenháromezer ember érkezik Magyarországra. A településen kialakított átmeneti szállásokon maximum 150 főt tudnak egyidejűleg fogadni, de szükség esetén az óvodát is megnyitják, illetve a Máltai Szeretetszolgálat a már meglévők mellé további konténereket telepít, ha kell. Herka István szerint az első egy-két napon leginkább olyanok jöttek Kárpátaljáról, akiknek vannak Magyarországon élő rokonaik, akikhez mehettek. Ahogy azonban a keleti megyékből és Kijevből is megindult az áradat, szükség volt olyan helyekre, ahol ezek az emberek meg tudnak pihenni, amíg megérkeznek értük a külföldön élő rokonok vagy tovább tudnának indulni hozzájuk. Vannak, akikért Lengyelországból, Csehországból vagy akár Olaszországból jönnek hozzátartozók, ők szinte megállás nélkül vezetik le a több száz kilométeres utat menekülő rokonaikért. És persze vannak olyanok is, akik a „semmire” jönnek, nincs itt senkijük, és azt sem tudják, hová mehetnének. 

 

Beregsurányon is rengeteg a gyerek, karon ülő csecsemők is

A kisebbek közül néhányan automatikusan a kamerába mosolyognak, nem nagyon értik még, mi történik körülöttük, azt pláne, milyen traumákat fognak innentől kezdve magukkal cipelni – ahogy majd rajtuk keresztül az ő gyerekeik és unokáik is. A háborút ugyanis nem lehet sértetlen lélekkel megúszni, és itt, az átmeneti szállásokon szembesülhetünk ennek az egyik legnagyobb elszenvedőivel, a gyerekekkel, akiket a biztonságtól, a gyerekkoruktól fosztanak meg épp.

A csecsemő, akit a beregsurányi melegedőn néhány lépésnyire tőlem az anyja zokogva szoptatott, az anyatejjel szívja magába a kétségbeesést, a félelmet.

Mi is egy traumatizált generáció leszármazottai vagyunk, és még csak most kezdünk ráeszmélni, mi mindent hordozunk magunkban – és mit adhat(t)unk mi is tovább a felmenőink sebeiből. Ezek a kicsi gyerekek – a jövő generációi – pedig a szemünk láttára szenvedik el azokat a traumákat, amiket a nagyszüleink, dédszüleink éltek meg, és amiket mi, az utánuk következők még mindig magunkban cipelünk. Aki tehát azt hiszi, őt nem érinti, rá nem lesz majd hatással, ami most a szomszédban történik, az óriásit téved. Csak rá kell nézni ezekre a gyerekekre – a jövőnkre. 

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István