Dr. Gyurkó Szilvi: Öt káros tévhit a gyerekekről

–

„Te ezt nem értheted, mert gyerek vagy”

A gyerekek nagyon sok mindent megértenek. De a megértésük sokáig inkább érzésekhez kapcsolódik, és nem tényekhez, valós kognitív felfogáshoz. Büntetőeljárásokban tanúként meghallgatott ötéves gyerekek nem tudják elmondani például, hogy pontosan mikor történt a bántalmazás, de azt képesek átadni, hogy mit váltott ki belőlük adott helyzet, hogyan érezték magukat, mi volt a benyomásuk.

Az a hároméves, akinek a szülei válnak, akkor is tisztában van vele, hogy valami nem oké, ha még semmit nem mondtak neki. Pontosan érzékeli a megváltozott hangulatot, a feszültséget, tudja, hogy valami nem stimmel.  

Szoktuk mondani, hogy a gyerekek nem hülyék. Valóban nem azok! Persze nincsenek még „készen”. Úton vannak a saját fejlődésükben – fizikailag, értelmileg, érzelmileg, társas kapcsolataikban, gondolkodásukban, mindenhogy.

A saját fejét is megtartani képtelen pici lényből jutnak odáig a gyermekkor végére, hogy olyan komplex dolgokat is képesek megérteni, mint a Rákóczi szabadságharc, a válás vagy a szerelem. 

A kérdés igazából nem az, hogy egy gyerek képes-e megérteni dolgokat, hanem hogy segítjük-e őt abban, hogy a lehető legtöbb dolgot értse, az intelligencia teljes spektrumában. Minden gyereknek joga van az információhoz, és joga van ahhoz, hogy elmondja a véleményét, amit azután a felnőttek meg is hallgatnak.  

Az a mi büszkeségünk, ha a gyerek minél többet megért az őt körülvevő világból, és a rá vonatkozó helyzetekből, döntésekből. Ez persze együtt jár azzal a felelősséggel, hogy odafigyelünk a gyerekre, és nem azt toljuk rá, ami rólunk szól, ami a mi érdekünk, hanem abban segítjük, ami az ő fejlődését szolgálja. 

Ha például egy család másik városba költözik, akkor a gyerekeknek joguk van tudni erről. Joguk van az ezzel kapcsolatos érzéseik kifejezésére is, és arra, hogy azokat a szülők elfogadják. A kisbaba nem érti, ha azt mondom neki, szeretem. De érzi a biztonságot, a gondoskodást és a törődést, ahogy megölelem, ahogy magamhoz szorítom, ahogy ránézek.

Nem csak szavakkal kommunikálunk és nevelünk – a gyerek sem csak szavakból ért.

Ehelyett a buta tévhit helyett, hogy „nem értheted, gyerek vagy”, érdemes minél többször elgondolkodni azon, hogyan tudjuk a dolgokat a lehető legjobban érthetővé tenni számukra. 

„A gyerek a jövő”

A gyerek a jelen.

Persze, van a jövőnek egy olyan része, amikor mi már nem leszünk, ők viszont (reményeink szerint) igen, ezért próbáljuk rajtuk keresztül „bebiztosítani a világot”. Hatást gyakorolni a jövőre. Saját meghosszabbított életünket élni akkor is, amikor fizikailag már nem vagyunk jelen. Ezért is léteznek a generációs konfliktusok, ezért hangzanak el az „ezek a mai fiatalok” – típusú mondatok, és a szókratészi történetek, amelyekben a gyerekek erkölcseinek megrontása miatti aggodalom visz ítélőszék elé felnőtteket. 

Ha képes vagyok felnőttként a saját halandóságom és hatalmam, „ráhatásom” korlátainak elfogadására, rögtön egyszerűbb az „itt és mostban” kapcsolódni a gyerekekhez. Amire végső soron nekik szükségük van.

A jövő nemcsak számunkra nehezen elfogadható és bejósolható, hanem nekik is.

Ennek a mondatnak azonban nem csupán filozófiai és pszichológiai tartalma van, hanem társadalmi és végső soron gyerekjogi is. Sokszor beszélünk arról, hogy a felnőttkor nem a 18. születésnap után, mintegy varázsütésre kezdődik el. Életünk első időszaka meghatározó abban, hogy milyen felnőttkor vár ránk, hogy milyennek látjuk a világot (például lehetőségekkel telinek, vagy félelmetesnek). 

Ha csak a gyerekek jövőjére koncentrálunk, nagyobb a kockázata annak, hogy elmulasztjuk a jelen lehetőségeit. Miközben a gyerekkor egy fejlődési, tapasztalási és tanulási út is. Azoknak a felnőtteknek egyszerűbb például kiállni magukért a munkahelyükön, akiknek van gyerekkori tapasztalásuk arról, hogy elmondták a véleményüket, amit nem büntetés vagy szeretetmegvonás követett, hanem figyelem és elfogadás.

Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy az lett, amit ő akart, hanem azt, hogy van élménye arról, hogy komolyan vették és elfogadták, hogy joga van a saját véleményéhez.

Ha a végén mégsem az történt, amit ő szeretett volna, az szintén fontos tanulás: a szülői felelősségvállalásról, a határok és keretek tiszteletben tartásáról, a családi együttéléshez szükséges kompromisszumokról. 

Gyerekkorban mindent könnyebb megtanulni. Segítsük a gyerekeket a jelenben, és legyen hitünk a jövőben. Mert a jövőt igazából most csináljuk. 

„A gyerekkort túl kell élni”

Ez a tévhit nagyon alacsonyra teszi a küszöböt.

Mintha a gyerekkor egyetlen célja az lenne, hogy elmúljon, túléljük. Szerintem ez durva tévedés. A gyerekkort átélni kellene és nem túlélni. Ha egy gyerek első 18 életéve a túlélésről szól, akkor mi, felnőttek, nagyon csúnyán kudarcot vallottunk. Nem csak azért, mert a gyerekkori rossz élmények, ártalmas tapasztalatok, rosszérzések óhatatlanul mélyebb nyomokat hagynak, amelyekkel azután felnőttként valahogy meg kell tanulni együtt élni. Hanem azért is, mert nem szükségszerű, hogy a gyermekkor rossz legyen.

Aki azt gondolja, hogy „teher alatt nő a pálma”, és a gyereknek meg kell tanulnia, hogy az élet kemény és kegyetlen, annak meggyőződésem szerint egyrészt nagyon nehéz gyerekkora lehetett, amit most továbbörökít, másrészt közhelyekkel próbálja legitimálni a gyermeknevelési módszereit vagy a saját bántalmazó, elhanyagoló működését.

Tudjuk, hogy nincs gyerekkor trauma nélkül. A fejlődési traumák mindannyiunk életében ott vannak: meg kellett tanulnunk elválni az anyukánktól, meg kellett tanulnunk egyedül lenni, át kellett esnünk a kamaszkoron. És akkor még nem beszéltünk azokról a helyzetekről, amelyekbe a sors szeszélye hozhatja a gyerekeket (balesetek, veszteségek, hirtelen radikális változások). Ezeket persze túl kell élni – vitatkozni nem nagyon érdemes, viszont ha olyan felnőttek vannak a gyerekek mellett, akik odafigyelnek rájuk, akik a biztonság elérhető legmagasabb szintjét próbálják hozni, akikben a gyerek megbízik, akik meghallgatják és lehetőséget adnak nekik hogy a kiszolgáltatott helyzetekben is tudjon jól kapcsolódni és megélje a saját lehetőségeit a cselekvésre, akkor ezek a nehéz pillanatok nem hagynak élethosszig tartó negatív nyomot. Akkor nem a „túléltem” lesz a zsigeri érzés, hanem a „rossz dolgokkal is képes vagyok megküzdeni”.  

A gyerekkor jó, ha tele van színnel, pozitív élménnyel, de illúzió azt hinni, hogy létezik fájdalom nélküli gyerekkor. Szülőként nem az a dolgunk, hogy minden fájdalomtól megóvjuk a gyerekeinket, hanem hogy ott legyünk mellettük a nehéz helyzetekben, és támogassuk őket. Így lesz túlélés helyett a megélés az elsődleges. 

„Engem is vertek/megütöttek, mégis rendes ember lett belőlem”

Ezt itt nagyon röviden fejtem csak ki, mert sokat írtam már arról, hogy senkinek nem tett még jót a verés. (Korábbi írásainkat a témában például ITT és ITT is olvashatjátok.)

Senkinek nem nőttek ki a szárnyai attól, hogy ütötték a hátát. Senkiben nem virágzott még ki pozitív érzés a fájdalom nyomán. 

Felnőttként persze kialakítjuk a magunk magyarázatát „a jó időben kapott pofonról”, a „kibírhatatlan gyerek voltam”-ról meg a „szerettek a szüleim, de nem tudtak velem mit kezdeni”-ről. Az esetek egy részében egyébként ebben még van is igazság. Mármint abban, hogy nem tudtak mit kezdeni a szülők a konfliktusokkal. Szerették a gyereküket, és azt gondolták, hogy jót tesznek azzal, ha a fegyelmezés során testi fenyítést is alkalmaznak.

Ma, 2022-ben, a meglévő gyermek lélektani tudásunkkal és érzékenységünkkel nem korrekt számonkérni az idősebb generációk gyermeknevelési elveit. Azzal a történettel sok családnak együtt kell élnie, hogy elcsattantak pofonok, és történtek más olyan dolgok, amikről ma már azt gondoljuk, hogy nem lett volna szabad megtörténniük.

Mindezzel ma annyit tudunk tenni, hogy felelősséget vállalunk értük. Elismerjük, és elfogadjuk az ahhoz kapcsolódó nehéz érzéseket. És megpróbáljuk másként csinálni.

Nem a múltban elkövetett tettekért érzett bűntudat segít nekünk jobb szülőnek (nagyszülőnek) lenni, hanem a jövőért vállalt felelősség. Annak felismerése, hogy nem a veréstől lesz valaki rendes ember, hanem annak ellenére. 

„Úgysem emlékszik majd rá”

A cikket azzal kezdtem, hogy a gyerekek több mindent értenek, és több dolog felfogására képesek, mint gondolnánk, merthogy az agyuknak nem azt a részét használják elsődlegesen, ahova a „tudást” raktározzuk (hiszen az még fejletlen), hanem azt a részt, ahol az érzések és a túlélést szolgáló olyan alap érzületek vannak, mint például a biztonság.

Szóval, az a helyzet, hogy a gyerekek igenis emlékeznek mindenre, csak nem feltétlenül szavakkal, és pontos emlékekleírásokkal, hanem érzésekkel, és időnként megmagyarázhatatlannak tűnő reakciókkal. 

Azok a felnőttek, akiket gyerekként nem szerettek jól, nehezebben tudnak megbízni másokban. Azok a babák, akikre odafigyeltek, akiket jól gondoztak, felnőttként nagyobb biztonsággal mozognak a világban, mint azok a kortársaik, akiknek nem jutott jó gondoskodás életük első hónapjaiban. 

A gyerek agya, teste emlékszik olyan dolgokra is, amelyeket szavakkal nehéz megfogni.

Egy fantasztikus pszichiáter és traumakutató, Bessel Van Der Kolk, még könyvet is írt arról, hogy a test mindent számon tart. Minél többet tudunk a gyerekkori ártalmas élmények és traumák hatásairól, annál inkább biztosak vagyunk abban, hogy a felnőttkori viselkedésünkben, döntéseinkben komolyan jelen vannak a gyerekkori élményeink és emlékeink. Még akkor is, ha ezt tudatos szinten nem vagyunk képesek mindig megfogni vagy megmagyarázni, vagy csak bizonyos, lelkileg biztonságos beszélgetési helyzetekben jönnek felszínre (például igaz barátok, lelki kísérő, vagy egy terapeuta jelenlétében). 

Nekem, első körben, ez az öt durva tévhit jutott most eszembe. És biztos vagyok benne, hogy nem jelentene nagy erőfeszítést még legalább öt olyan gyermekkori mítoszt felsorolni, amivel ideje lenne leszámolni. De indulásnak, azt gondolom, ha már ezeken elgondolkodunk, beszélgetünk róluk, azzal közelebb juthatunk ahhoz, hogy a gyerekeinknek biztonságosabb, elfogadóbb, lehetőséggel teli gyerekkort biztosítsunk. 

Dr. Gyurkó Szilvi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Vladimir Vladimirov