– 

„Ön szerint adhat egy pofont a szülő a gyerekének?”

Így szólt a kérdés a műsorban, ami jogi szempontból legalább annyira releváns, mintha azt kérdezték volna a szerkesztők, hogy: „Ön szerint jogszerű-e adót csalni?”

Mert – ahogy az a műsorban el is hangzott – 2005 óta tilos gyereket megütni. Csakhogy pont úgy, mint az adócsalás esetében szokás, a résztvevő celebek, a műsorvezető – és legnagyobb megdöbbenésemre, egy szakértőként szereplő pszichológus is –azonnal elkezdték a jogszabályokban rögzített zéró toleranciát relativizálni.

Persze, gyereket megütni nem szép, de ha nem pofont adunk neki, hanem a fenekére csapunk, akkor az nem megalázó, és egyébként sem fáj.

Persze, nem ütjük meg a gyereket, de amikor kaptam egy pofont, azt egy életre megjegyeztem.

Persze, nem ütjük meg a gyereket, csak ha kezelhetetlen...

A stúdióban zajló beszélgetés felvonultatott mindent, ami miatt ma Magyarországon a kutatások azt mutatják, hogy a magyar felnőttek többsége támogatja a gyerekverést, és ami még nagyobb dráma, hogy minden második magyar gyerek is azt gondolja, hogy rendben van, ha megütik.  

Sosem hittük, hogy 12 év elég idő volt arra, hogy a gyerekek testi fenyítésével szembeni érvek mindenkihez eljussanak, de a magam részéről nem gondoltam, hogy annyira rossz a helyzet, hogy főműsoridőben, 12-es karikával ellátott országos tévéműsorban egy szakértő és celebek fogják arra felszólítani a szülőket, hogy ha verni akarják a gyereket, akkor azt „olyan helyen tegyék, ahol a ruha azt eltakarja”. Csak bízni tudok benne, hogy valamelyik konkurens csatornán valami jobb műsor ment, és kevés gyerek vagy gyerekével együtt tévéző szülő látta az adást...

Mert mindenki tudja, hogy az embergyerek utánzással tanul. Azt azonban elfelejtjük, hogy ez a „szokásunk” nem szűnik meg felnőttkorban sem. Befolyásolhatók vagyunk, és mintákat követünk. Például azokét, akiket a villogó doboz elénk hoz a nappalinkba.

Elképesztően kártékony, amikor a legvédtelenebbekkel és legkiszolgáltatottabbakkal  szembeni erőszak legitimmé válik azáltal, hogy egy tévéműsorban úgy beszélnek róla, mint megengedhető, az élet természetes részét jelentő dologról.

Arról nem is beszélve, hogy a szereplők nyíltan a hatályos jogszabályban foglalt rendelkezések megszegésére buzdítottak, ami persze Magyarországon talán nem annyira szokatlan, mégis erős aggodalommal töltheti el a szülőknek azon törpe kisebbségét (irónia), akik úgy gondolják, hogy a gyerekeket akkor lehet szabálykövetésre nevelni, ha abban a felnőttek (is) jó példával járnak elő.

Szerintem fontos, hogy beszéljünk a gyerekverésről. Fontos, hogy végiggondoljuk az összes mondatot, amivel a gyerekverést „el szokták adni”:

1. Vajon fáj a pofon, vagy ha a gyereknek a fenekére csapnak?
2. Az is gond, ha csak egy picit ütöm meg?
3. Miért gond, ha megütöm, hiszen tudom magam kontrollálni, és nem vagyok túl durva!
4. Nem számít az egész, a gyerekek könnyen elfelejtik az ilyet.
5. Engem is megütöttek, mégis rendes ember lett belőlem.

Hogy okoz-e fájdalmat a pofon, vagy ha megütnek a fenekeden? Ó, igen, fizikailag és érzelmileg is sérelmet okoz. Még évek múlva is emlékszik rá, aki kapta.

Beleég a gyerekbe a megalázottság és kiszolgáltatottság, amit a verés, a pofon, a megütése okoz. És a csalódottság, hogy a felnőtt, akitől a gyerek azt várja, hogy szereti, védelmezi és támogatja, fájdalmat okoz neki és lealacsonyítja.

A kutatások ráadásul azt is mutatják, hogy a felnőttek nem tudják jól „bemérni” az alkalmazott erőszak mértékét és erejét, és akkor is – fizikailag is – kimutatható fájdalmat tudnak okozni egy gyereknek, ha a szándékuk nem erre irányul. Az indulat, a düh, a félelem tovább szűkíti a „racionális mérlegelés” lehetőségét, ezért elképesztően nagy csapda a „csak picit ütöm meg”.

A jogszabályok nem véletlenül fogalmaznak úgy, hogy gyerekkel szembeni erőszak valamennyi formája tilos – és nem kezdik el felsorolni, hogy „kivéve, ha a karjára ütsz, vagy ha higgadtan vered meg, és nem indulatból... vagy csak picit csapsz oda stb.”

Ahogy egyébként a felnőttekkel szembeni erőszaknál is a zéró tolerancia az alapelv, és nem mondjuk azt, hogy a tévéműsorban szereplő hírességeket persze tilos megütni, kivéve, ha nagyon rosszalkodnak, mert akkor kaphatnak egyet a fenekükre. A gyerekeket nem kevesebb védelem illeti meg, mint a felnőtteket, hanem (pont a kiszolgáltatottságuk és védtelenségük okán) több!

Különben felnő egy újabb generáció, aki átéli, hogy a „teste nem szentség”, hogy a felnőtteknek joguk van olyat tenni velük, amit ők fájdalmasnak és megalázónak éreznek. És majd ha felnőttek, ők fogják mantrázni: „engem is megütöttek, mégis rendes ember lett belőlem”. Mi meg majd akkor, gyerekjogokkal foglalkozók, őszülő halántékkal fogjuk nekik mondani: nem tudjuk az időt visszaforgatni, hogy vajon milyen ember lett volna belőled, ha ez nem történik meg, de hisszük, hogy te egyébként is rendes ember lettél volna.

Mert az erőszaktól még senkinek nem nőtt ki a szárnya, és a veréstől még senki nem lett jobb ember.

Tehát ha úgy érzed, hogy jó az életed, ne a pofonokért adj hálát, hanem mindazért, ami segített neked azokat elfelejteni. 

Dr. Gyurkó Szilvia