–

Hogyan is állunk most a jogainkkal?

A világnap jó apropót adott arra, hogy átgondoljam ezt a kérdést. Persze nem azokra gondolok, amiket a paragrafusokban rögzítettek, hanem a valós, gyakorlatban megvalósuló jogainkra… 

Azok a történetek, amiket az utóbbi időben hallottam, láttam, olvastam kollégáktól, nem adtak okot arra, hogy jó legyen a kedvem. A kép tényleg szomorú, úgy érzem, a levegő is egyre fogy körülöttünk, mind erősebben kell kapálóznunk azért, hogy legalább a víz fölött maradjunk, és ne nyeljen el minket a feneketlen mélység.

Jancsula Dezső megrendítő története

Szerencsére hatalmas visszhangot kapott az utóbbi időben ez az abszurd történet, és felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire nehéz most bármit is tennünk, amellett persze, hogy kiállunk egymásért, ha szükség van rá. És most nagyon szükség van arra, hogy támogassuk egymást.

Dezsőt személyesen ismerem, szakmai gyakorlaton voltam nála, és rengeteget tanultam tőle. A „bűne” az volt, hogy szerette volna megvédeni a diákjait, a kollégáit, ezért megfogta egy fiatal srác táskáját, aki ordenáré módon viselkedett, az iskola bejáratánál dohányzott, és aki amúgy is benne volt minden balhéban.

A bíróság végül Jancsulát hozta ki bűnösnek, és 170 ezer forint megfizetésére kötelezték, a fiatalok azonban mindenféle következmény nélkül megúszták a dolgot. Ezen az eseten elgondolkodtam, hiszen velem is előfordult már, hogy rászóltam a kapuban álló diákokra, sőt, egyszer még egy verekedéskor is közbeléptem, amikor a diákomat ütötték.

Akkor nem is gondoltam arra, hogy nekem ebből bajom lehet. Csak az vezérelt, hogy valahogy megmentsem a diákot. Természetesen nem ütöttem meg senkit, de lefogtam a bántalmazót, amivel – a jelen esetből láthatóan – a személyi szabadságában korlátoztam.

Nagy kérdés, hogy ilyen helyzetekben mit lehet tenni? Tényleg semmit? Inkább forduljak el, nehogy bajba kerüljek?

Vagy ha egy diák őrjöng, akkor ne fogjam le, ne mentsem meg a többieket, mert még a végén az én karrierem megy tönkre? Igen, jogai mindenkinek vannak. De hol a határ az én jogaim és az ő jogai között? Van olyan helyzet, amikor az egyik jog erősebb? Az ember egy ilyen helyzetben ösztönből cselekszik. Legalábbis én biztosan.

De ez „csak egy ügy”, a jéghegy csúcsa

Az utóbbi időben számos olyan történet került elém, aminél azt hittem, hogy „ez már tényleg nem lehet igaz”.

De, sajnos az.

Egyre több kollégát állít pellengérre a fenntartó vagy éppen az iskolaigazgató azért, amit gondol vagy amit leír. 

Volt olyan, akit azért hívattak be, hogy utasítsák: a privát közösségi oldalán milyen bejegyzéseket ne osszon meg, milyen tartalmakat nem tehet közzé.

Amikor ezt a történetet olvastam, azt hittem, egy szürreális, kommunista időket idéző filmben vagyok.

Pedig ez a valóság. Itt leginkább politikai tartalmak tiltásáról volt szó.

Egy pedagógusnak nem lehet véleménye, nem tehet közzé akármit?

Nyilván vannak határok, de ezt mindenkinek a józan belátására kellene bízni, hogy a profilján milyen véleményt oszt meg, feltéve, ha az amúgy nem sért semmiféle erkölcsi vagy jogi szabályt.

Az pedig végképp vérlázító, hogy ilyenkor a fenntartó vagy az igazgató a hatalmával visszaélve, minősíthetetlen stílusban, fenyegetve beszél a pedagógusokkal.

A pedagógusnak lassan nincs joga véleményt alkotni

Ha elmegy egy tüntetésre, akkor szankciók érhetik; ha beszél a fizetéséről, akkor is, ha ellent mond, akkor is.

Tehát van joga… „Jogában áll hallgatni.”

Mert különben… És egyre több a „mert különben” végezetű, befejezetlen mondat, aminél mindenki elhiszi, hogy van a „mert különben” után bármi. Pedig nincs. Legalábbis jogilag nem lehetne, de nem csupán a jog eszközeivel manipulálhatók ezek a szomorú és méltatlan folyamatok. 

„A mi lányainkat is keresitek majd, ugye?” – Még az áldozatokat is sújtja az előítélet

WMN Ügy – 2021. október 3. – FF

 

Tudom, lehet olyan órarendet adni, lehet olyan körülményeket teremteni, ami ellehetetleníti az adott pedagógust, és inkább önként áll fel. Ez végtelenül aljas és szomorú eljárás. Mindezt csupán azért, mert valakinek valami nem tetszik.

Lassan ott tartunk, hogy nem szólhatunk rá egy gyerekre

Nem adhatunk neki egyest, nem adhatunk házi feladatot, nem mondhatunk negatív kritikát, mert akkor megjelenik a szülő, és kikéri magának. Nem, nem azt kéri ki, hogy a gyermeke nem tanul, hogy tiszteletlen… Mert, ugye, „az nem igaz”.

Az ideológiai viták miatt (is) néha olyannyira ellehetetlenült néhány iskolában az intézmény dolgozói, a szülők és a gyerekek között a kommunikáció, hogy még a legkisebb szikra is robbanást okoz.

Mihez nincs jogunk?

A pedagógusnak nincs joga tankönyvet választani, nincs joga nemet mondani a kötelező ingyen helyettesítésre, nincs joga szinte semmihez, a kötelességei száma viszont lassan totálisan teljesíthetetlen.

Pedig ez az, ami leginkább érinti a gyerekeket. Hiszen ha a pedagógus energiáját brutálisan leköti, hogy értelmetlen kötelességeket végezzen, épp a gyerekek sérülnek ebben leginkább. Mert akkor rájuk kevesebb idő marad, pedig ők volnának elvben a legfontosabb főszereplői az oktatásnak, de így most mindannyian elszenvedői és áldozatai vagyunk az embertelen rendszernek.

Jó volna, ha a szülők jobban belelátnának a folyamatokba, és nem mindenért rögtön a pedagógusokat hibáztatnák. Sőt, jó lenne,  ha például kiállnának a pedagógustársadalom mellett. Nem azt mondom persze, hogy ne szóljon a szülő, ha igazságtalanságot tapasztal. Csak vegye észre a másik oldalt is. Az is éktelen igazságtalanság, ami rendszerszinten folyik ellenünk.

Továbbra is úgy érzem, hogy ez az én igazi hivatásom. Semmihez nem tudom hasonlítani azt az érzést, amikor látom, hogy a gyerekekben megfogant a tudás, amit átadtam nekik. Erről is írtam néhány éve szintén a pedagógusok világnapján, olvassátok el. Néha én is megteszem, hogy ne fogyjon el a hitem.

Pár éve ezen a napon leírtam a vágyaimat, hogy milyen jogokat szeretnék. A lista továbbra is érvényes. A remény viszont egyre fogy…

 

Balatoni József 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Will & Deni McIntyre