A korábbi években rengetegszer dolgoztam együtt a Budapest Pride-csapattal: voltam műsorvezető a felvonulást követő rendezvényen, zsűriztem a Budapest Pride kommunikációját segítő plakátpályázaton, mondtam beszédeket a megnyitóeseményeken, amikor pedig néhány éve a Parlament előtt rám bízták a felvonulást záró beszédet, egyenesen úgy éreztem: úgy aktivista, mint műsorvezetői pályám csúcsára értem – meghatott, és végtelenül boldog voltam. Így aztán kétség sem fért hozzá, hogy ezer örömmel vállaltam a felkérést az idei Bárhol Szabad! – Pécs Pride Felvonuláson, ahol Magyarország első vidéki Pride eseményén mondhattam nyitóbeszédet, majd a Freedom Party – Pécs Pride Afterpartyn játszottunk Nimivel. 

Végtelenül fontosnak tartom, hogy az emberek hallassák a hangjukat, és ez nem csak az ismert arcokra vonatkozik – a társadalmunk talán legijesztőbb problémája, hogy a destruktív emberek gyakran nagyobb önbizalommal, határozottabban állnak ki a véleményük mellett, mint azok, akik a közös ügyeken, az elfogadáson, és a megértésen dolgoznak. 

Ilyen ember Andi barátnőnk is, aki egyébként heteroszexuális, feleség, két gyermek édesanyja, és történetesen pécsi, és időtlen idők óta kérlel minket: látogassuk már meg egyszer szülővárosában – ám a vizit ez idáig váratott magára. Most azonban végre együtt dorbézolhattunk egy teljes napon át: mire megérkeztünk, vegán, gluténmentes krumplis tésztát készített nekünk – ami az egyik kedvenc hungarikumom, és amit utoljára akkor falhattam, amikor még édesanyám készítette nekem gyerekkoromban. 

Együtt futottunk bele a „mocskos buzizó” ellentüntetőkbe is – ám olyan elképesztő, emberfeletti boldogságbuborékban lebegtünk, hogy mindez egy másodpercre sem zökkentett ki minket a „meseország mindenkié” hangulatból. 

De találkoztunk Jojóval, a Budapest Pride egyik fő zászlóvivő-aktivista-szervezőjével is, megismerkedtünk Tónival, aki hozott nekünk édesapja házi borából, végre igaziból is magunkhoz ölelhettük Pál Marcit és Hanol Ádámot, akikkel hónapok óta online-szerelemben úszunk, annyira imádjuk, és olyan nagyra értékeljük őket, és összefutottunk egy hölggyel, aki könnybe lábadt szemmel lépett oda hozzám: „Utáltam mindent, ami te vagy – a szexualitástól a vallásról kommunikált elveiden át a vegánságodig, de egyszer, önigazolás gyanánt megnéztem egy veled készült interjút, majd elolvastam egy írásodat, majd még egyet, és még egyet, ma pedig tisztelem, szeretem, és végtelenül fontosnak tartom azt, ami vagy, és amit adsz nekünk.”

Ez nyilván csodás érzés, ugyanakkor azt is tudom, hogy adok-kapok viszonyban vagyunk mind: mi is rengeteg pozitív energiához jutunk. 

Bizonyos vagyok benne, hogy inspiráló, ha gondolkodók, véleményformálók, alkotók, akiknek a munkájára sokan odafigyelnek, felszólalnak az egyenlő bánásmód mellett – így rengeteg embert sarkallnak pozitív változásra. 

Ha csupán arra gondolok, hogy azok a művészek, akik engem inspiráltak gyermekként, milyen sokat adtak hozzá ahhoz, hogy milyen irányba indultam el – legyen szó az önmegvalósításról, vagy a társadalmi felelősségvállalásról –, azonnal tudom, mennyire lényeges a példaképek, és a széles körben ismert emberek pregnáns véleménynyilvánítása. Mindenfajta elnyomás, jogi egyenlőtlenség és hamisan rögzült norma ellen küzdenünk kell akkor is, ha történetesen nem abba a szubkultúrába tartozunk, amely szenved. Ahogy nem kell palesztinnak, zsidónak, feketének, cigánynak lennünk ahhoz, hogy igazságos világban akarjunk élni, melegnek sem kell lenni ahhoz, hogy teljes szívvel támogassa valaki a közös jó ügyet. 

Az első és legfontosabb dolog az volna, hogy legyünk őszinték magunkhoz: ne féljünk másnak lenni, másképp gondolkodni. 

Az emberek nagy része retteg mindentől, ami más – így inkább elnyomják magukban a bárminemű másság csíráját is, mint hogy merjenek különbözni a tömegtől. Pedig ahhoz, hogy a következő generációk már értsék: másnak lenni se nem beteg, se nem tilos, se nem nehéz, lenniük kell olyanoknak, akik nem félnek megmutatni önmaguknak és másoknak: másképpen is lehet. Megmutatni, hogy ha szeretetre és elfogadásra nevelünk dogmák betartása helyett, akkor évről évre többen lesznek, akik képesek a szabadság megélésére és másokkal való megoszására. 

Fotó: Mihály László

Esztendőről esztendőre egyre többen vesznek majd részt a Pride eseményeken, és évről évre több cég, szervezet, ismert ember áll majd mellénk, és egyre több médium számol be az eseményről, arra ösztönözve a társadalmat, hogy befogadjuk a sokszínűséget. A Nyitottak vagyunk, és a Háttér Társaság #ACsaladAzCsalad kampányának hála az elmúlt esztendők során végre nemcsak LMBTQA-szervezetek, hanem gigavállalatok is beálltak a sorba támogatni az összefogást – a filmekben, sorozatokban, tévéműsorokban, reklámokban pedig egyre nagyobb hangsúly kerül a szivárványcsaládokra, meleg, leszbikus, biszexuális és queer egyénekre és párokra, ez pedig hatalmas eredmény.

 

És bár sokan megkérdőjelezik, hogy mindez csupán egy múló trend-e, és valóban több és aktívabb kommunikációra van-e szükség, vagy inkább arra, hogy csendesen, a „négy fal között” örüljünk annak, amink van, én hiszem, hogy ha a szabadságot és kiteljesedést támogató dolgokról van szó – mint a szeretet és az elfogadás –, akkor naná, hogy mindig többre és többre van szükség, mindenhol. Ez se nem ország-, se nem ügyspecifikus. 

Tettre kész, okos, kompromisszumkész emberekre van szükség, akik falak helyett hidakat építenek a különféle társadalmi rétegek között. 

Az első magyarországi Pride-élményem a legjobb barátaimmal és az édesapámmal, no meg az akkor alig hároméves kishúgommal ért. Egyszerre volt felszabadító és egy kicsit szomorú: akkoriban rengeteg ellentüntető gyűlt össze a kerítéseknél, ugyanakkor a menetet övező utcákon végighaladva kedves nénik, lelkes családok integettek a felvonulóknak. Csodálatos volt látni, hogy az édesapám és a húgom milyen természetesen jól érzik magukat ebben a számukra új és ismeretlen közegben – azóta pedig a Papa egyetlen Pride felvonulást sem hagyott ki, a kishúgom pedig (aki azóta tizenhároméves lett) mindenben és mindig támogat, ahogyan én is őt.

Korábbi otthonomban, Tel-Avivban több mint negyedmillió ember vesz részt a felvonuláson évről évre, az utcák pedig nincsenek lezárva, a rendőrök nem masíroznak a helyszínen, hiszen az egész város ünnepel. 

Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy Izraelben is „váratlanul”, egyik évről a másikra nőtt, növekedett ekkorára a Tel-Aviv Pride ázsiója. Ennek mintájára Magyarországon is történhet hasonló Pride-bumm, elég, ha az emberek – beleértve azokat is, akik nem a nagyvárosokban élnek, és azokat, akik nem LMBTQ-emberek – szívügyüknek tekintik, hogy ott legyenek a felvonuláson. 

A színpadi beszédemben is ezt hangsúlyoztam: hiszem, hogy innentől csupán egy lépés a Debrecen Pride, a Szeged Pride, míg végül az egész ország szivárványszínbe borulhat.

Az első Pécs Pride csodálatosan és tisztán mutatta meg: minden olyan sztereotípia és hazugság, amely szerint ezek a felvonulások exhibicionizmusról és botrányprovokálásról szólnak, irreleváns. Valóban, egyfelől tüntetünk a jogainkért, másfelől viszont egy felhőtlen fesztiválhangulatot teremtünk boldogságra, könnyedségre, felhőtlenségre nevelve a társadalmat. 

Hol van az megírva, hogy egy emberi jogi mozgalom képviselőit csak akkor lehet komolyan venni, ha azok öltönyben, nyakkendőben, decensen követelik az egyenlőséget? 

Azt hiszem, a legfontosabb az volna – és ez teszi Tel-Avivot olyan csodálatosan szabad várossá –, hogy az emberek megtanulják újraértelmezni a vallásosságot és a hagyománytiszteletet. Nem kell ahhoz kirekeszteni másokat, hogy higgyünk Istenben, és nem kell papírforma szerinti életet élni ahhoz, hogy jó hazafiak, zsidók, muzulmánok, keresztények legyünk. Erről is szól a Diverse Youth Network – a Pécs Pride szervezőinek munkája. Arról, hogy lehetsz roma, ázsiai, menekült, vallásos vagy világi, beleférsz a mi magyarságról alkotott képünkbe. 

Boldog vagyok, hogy elmesélhettem: még tizennyolc sem voltam, amikor a nálam öt évvel idősebb párom, Laci – akit a szüleimnek is bemutattam, és akivel a mamám rendszeresen együtt kávézgatott –, nekiindult az éjszakának, hogy a Szondi utcai éjjel-nappali patikából lázcsillapítót hozzon nekem Csillaghegyre, biciklivel, szemerkélő esőben. Kora hajnalban ért oda hozzánk, amikor pedig édesanyám kinyitotta neki a kaput, egymás karjaiba omlottak. Abszurd, szomorú, mi több, botrányos, hogy egy ilyen szerelem ma törvényellenes volna, vagy hogy a szüleimet rendszerellenesnek bélyegezné a törvénykezés, amiért elfogadták, szerették az akkori páromat, és engedték, hogy szeressük egymást.

Boldogok vagyunk, hogy zenélhettünk a hivatalos afterpartin, ahol hajnali háromig roptuk a táncot mezítláb, lelki társakkal, szabadságharcosokkal, akikkel hitet adunk egymásnak, akikkel együtt erősebbek vagyunk. Mégis, a Pécs Pride előtt nem sokkal szerelmem, Nimi nyugtalan volt az aggódó üzenetek miatt: „Nem kellene mellétek biztonsági őr?”, „Viseljetek valamit, ami nem túl gay, így nem fognak megverni a homofób tüntetők!”

Viszont én nem vagyok hajlandó hallgatni a félelemre mint életvezetési tanácsadóra! 

Szívem tiszta hangjára hallgatok, amely kijelenti: megérdemeljük, hogy hűek legyünk önmagunkhoz és másokhoz, jogunk az egyenlő bánásmód, megérdemeljük, hogy szeressünk, és szeretve legyünk, és olyan országban éljünk, amely nem hallgattat el, hanem segít és támogat minket! 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Különösen most, amikor politikai vezetőink szándékosan provokálnak gyűlöletet az LMBTQA-emberek ellen, szemben az Európai Parlament bejelentésével, miszerint az EU országainak kötelességük elfogadni az azonos neműek házassághoz való jogát. Ma már szinte mindenki ismer meleg, leszbikus, biszexuális, transznemű, queer embereket, így a velünk való együttérzés erősebb, mint valaha. 

Hiszem, hogy eljutottunk egy pontra, amikor nem tudják többé ellenünk hangolni az országot, bármennyire igyekeznek is! 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Mihály László
A további képek a szerző tulajdonában vannak