„Sírt a férfi, amikor meghúzta a ravaszt” – Legyen már elég az elkövetők romantizálásából!
Egyszerűen nem hiszek a szememnek, ahogy pörgetem a híreket a telefonom képernyőjén. Történt egy tragédia a minap, egy férfi meggyilkolta volt feleségét, közös gyereküket és volt anyósát. Már a „történt” szóval is az a bajom, hogy azt sugallja, nem hibás senki, miközben egy ilyen tettet elkövetnek. Nem passzívan. De ilyen mélységi elemzésig egyelőre el sem juthatok, mert az internet – cikkek és kommentek egyaránt! – tele vannak olyasmikkel, amitől üvölteni tudnék: „szegény elkövető sírt, miközben meghúzta a ravaszt! Szerelmes volt!” Okádni tudnék már az ignoráns megfogalmazásoktól, szóval most vegyük át újra, jó? Addig és annyiszor fogom újra meg újra leírni, ameddig egyszer és mindenkorra meg nem tanulja mindenki: a bántalmazás nem szerelem. Csepelyi Adrienn publicisztikája.
–
A szavaknak erejük van
Számít, hogyan használjuk őket: egy újságírónak nem csupán lelkiismereti, hanem szakmai kötelessége, egy kommentelőnek „csupán” az előbbi. Az, amit a hírekben olvasunk vagy hallunk, leszivárog a hétköznapjainkba: ha azt halljuk, hogy tárgyiasítva beszélnek valakiről, vagy épp nincs súlya, ha valakit bántanak, akkor ez menthetetlenül eltorzítja a közvélekedést.
Aki nem hiszi, vegyen elő néhány évtizeddel ezelőtti újságokat, és nézze meg, mennyit torzult azóta a címadási kultúra, köszönhetően a bulvár eszeveszett kattintásvadászatának. „Vér! Sokk! Nem fogja elhinni!” És ez még csak a bevezető.
A napokban történt hármas gyilkosság esetében egészen sokkoló kommentek egész sorával találkoztam, az áldozathibáztatás legszörnyűségesebb megnyilvánulásaival.
- a nő biztos zsarolta a szerencsétlen férfit a láthatással
- nem kellett volna megcsalni a férfit
- az a szegény férfi biztos akkor tudta meg, hogy nem is az övé a gyerek
Azon túl, hogy okádni tudnék az ilyesfajta kommentektől, sokat nem tehetek ellenük, mert sokkal inkább a kommentelő személyes nyomorának a kivetítései, semmint valós eshetőségek.
Persze még mindig ott a morális kérdés velük kapcsolatban: miért, ha így is lett volna, megfelelő indok lehet-e bármelyik egy hármas gyilkosságra? Nyilvánvalóan nem.
Ami viszont igazán gyomorforgató, az ennél sokkal alattomosabb, sokkal kevésbé feltűnő, épp ezért mérhetetlenül káros. Észrevétlenül pusztít, fenntartja azt az állapotot, amelyben jelenleg élünk: hogy sokan előbb kezdenek el mentegetni egy háromszoros gyilkost, mint sajnálni egy áldozatot.
És nem csupán kommentekben, de cikkekben, hírekben is tartják magukat azok az elfogadhatatlan, már megszületésükkor is abnormális fordulatok, amelyeket egyszerűen nem szabad leírni. Nem, nem és nem. Semmilyen körülmények között.
Szóval vegyük sorra ezredszer is, tízezredszer is, miket láttam szerte az interneten, és miért kellene egyszer és mindenkorra eltörölni ezeket az álromantikus, tettest mentegető, ostoba kliséket.
„Szerelmes volt a családját meggyilkoló férfi”
Nem, nem szerelmes volt, hanem beteges birtoklási vágy miatt kioltott három életet. Ha neked azt hazudták, ez szerelem, hogy akkor szeret, ha bánt, akkor tudd: ez nem igaz. Semmi köze a szerelemhez. Csak uralkodni akar, bármi áron.
„Szerelemféltésből gyilkolt”
Ami nincs, azt nem lehet félteni. Ilyen rohadt egyszerű. A nőjogi szervezetek évek óta harcolnak ennek a borzalmas, mondvacsinált, tettesmentegető kifejezésnek az eltörléséért, mégis mennyi idő kell még, hogy kikopjon végre a közbeszédből? Milyen szerelem? Féltés? A féltés, mondjuk, az, amikor aggódsz a gyerekedért, hogy épségben hazaérjen az iskolából. A gyilkosság nem féltés. A gyilkosság nem szerelem.
És aki azzal érvelne, hogy ez egy jogi szakkifejezés, azt le kell lomboznom: ez a szó nem szerepel egyetlen jogszabályban sem. Nem én mondom, hanem a szakember, ebben a cikkben.
„Sírt a férfi, amikor meghúzta a ravaszt”
Komolyan?!
Megöl három embert, és azzal vagyunk elfoglalva, hogy SÍRT SZEGÉNY!!!
Tényleg ő a leginkább sajnálatra méltó ebben a történetben, nem pedig az áldozatok?
„Nem tudta elengedni volt feleségét”
Inkább megölte a gyerekével és volt anyósával együtt.
Nem érezni ebben kisebb logikai bukfencet? (Elnézést, csak gondoltam, hátha az irónia rámutat erre az elcseszett nyelvezetre.)
Aki szeret, az elenged, ha menni akarsz. Ennyi. Ez nem szerelem. Ne romantizálja senki mások elpusztítását, nem létezik rá mentség!
„Akkor veszítette el a fejét a férfi, amikor a volt felesége azt mondta, ha nem tartja be a láthatás szabályait, a rendőrséghez fordul”
Hát persze hogy akkor veszítette el a fejét, vadászpuska meg csak úgy viccből volt nála! Maradt volna csendben a nő, aki joggal volt felháborodva? Vagy mit akart sugallni az, aki ilyet leír?
Nem, nem akkor veszítette el a fejét, és nonszensz, hogy amikor valaki nem tartja be a törvényt, a puskáját viszi magával, tehát készül egy gyilkosságra, akkor azzal legyen bárki elfoglalva, mit mondott a nő. Megmondom: sajnos teljesen mindegy, mit mondott, mert ez a tragédia nem az ő hibája. Nem ő követte el ugyanis, hanem a férfi, hidegvérrel.
Épp ezért nem bírom felfogni, miért kell valami undorító, torz romantikus narratívába csomagolni azt, ami nem több beteges birtoklási vágynál, hatalomgyakorlásnál és hidegvérű, kegyetlen sokszoros gyilkosságnál.
A szakmai elemzéseknek – mi volt a triggere a gyilkosnak, stb. – nem az első hírek esetleírásaiban van a helyük. Mert ott félrevezetőek. Azok a későbbi értelmező cikkekbe valók, ahol magát a bántalmazót és annak viselkedését elemezzük, ahol leírjuk, hogy mindenki megtanulhassa: ezek az emberek nem szerelmesek, hanem betegesen birtokolni akarnak, uralkodni áldozatukon, és nem bírják elviselni, ha az nélkülük is boldogul.
Szóval ne, ne gyere azzal, hogy de szakmailag helytálló, hogy „ez volt az utolsó csepp a pohárban” – mert ez, belehányva egy bűnügyi hírbe vagy aláböfögve kommentben mindössze annyit jelent, hogy a nő megakadályozhatta volna a tragédiát, ha képes befogni a száját.
És ugye, te nem ezt akarod mondani? Ugye, nem?
„Azért az, hogy hidegvérrel, az túlzás”
Az előbbi kommentként érkezett az oldalamon, és azóta is mélységes döbbenet ül rajtam, ha eszembe jut. Vajon az, hogy valaki fegyverrel megy oda valahová, aztán három embert gyilkol meg, nem gyors egymásutánban, hanem szünetekkel, vajon akkor mégis minek tekinthető?
„Valami oka biztosan volt, hogy idáig fajult el a dolog…”
Talán nehéz elhinni, hogy ez a világ nem igazságos. Tudom. Nekem is. De mi volna, ha egy ilyen szörnyűséges esetnél nem keresnénk háttérben meghúzódó szálakat, mentségeket a gyilkosnak: mi volna, ha elfogadnánk azt, hogy egyszerűen nem mindig van oka a dolgoknak? Hogy nem kell az áldozatnak hibáznia, hogy áldozattá váljon? Hogy ez a szó – hiba – egy pszichopatával szemben egyszerűen nem is értelmezhető?
Hogyan lehetséges, de tényleg, miként, hogy az emberek egy részének nincsenek erkölcsi aggályai azzal szemben, hogy egy meggyilkolt nő „hibáit” firtassa, sőt, bűnbaknak kiáltsa ki bármiféle konkrétum ismerete nélkül – ellenben ösztönszerűen mentséget keres egy háromszoros gyilkosnak? Pszichológiailag értem, emberileg nem.
Adott egy (három) gyilkosság. Ezzel komolyan mérlegre tehető bárki szerint bármely emberi ballépés? (Amelynek esetleges létezéséről egyébként fogalmunk sem lehet a konkrét ügyben…) Ezt senki sem gondolhatja komolyan.
Legyen hát elég végre a bántalmazók romantizálásából!
A bántalmazás nem szerelem.
Nem, és kész.
Csepelyi Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/LightFieldStudios