Összezártatok értünk, amitől mi úgy érezzük, hogy biztonsággal léphetünk elétek teljes lényünkkel

–

A Facebook-falamat szivárványos profilképek borították be, az Insta-sztorik feketébe borultak, az emberek posztokat írnak, és számtalan személyes üzenetet is kaptam.

Az, ami történik, vigasztaló. És ezt tudnotok kell. Egy ország coming outolt a napokban – ki így, ki úgy. De most a jót akarom megírni, a rosszról sok szó esett már.

Járok masszőrhöz. A masszőröm beszélgetős típus, felmerül abban az ötven percben sok minden. Ez egy hetero ember életében nem ügy, legfeljebb csak azért, mert inkább csendben relaxálna, és nincs kedve beszélgetni. Az én életemben viszont ez stresszfaktor. Ha mindenről szó van, előbb-utóbb szó esik a családról, a párkapcsolatról is. És akkor mit mondok majd? Vagy letagadom azt, aki a világon a legfontosabb nekem, vagy elütöm valami olyasmivel, hogy ez most érzékeny téma, hagyjuk inkább, és akkor mindenki veszi a lapot, hogy „hú, biztos most szakított”.

És ezt nem azért teszem, mert szégyellem az életemet. Azért teszem, mert nem akarok a másiknak kellemetlen perceket okozni, hiszen sosem tudhatom, hogy ő épp hol tart az elfogadásban. Ezt pedig mindig szem előtt tartom. (Nem propagálok tehát, kivárok, ha úgy van, „előjövök”, ha nincs úgy, hallgatok. El tudom fogadni, ha valaki nem áll készen.)

A kozmetikusom? Szintúgy beszédes, jó lélek a Juli. Besétál egy melegnek tűnő férfi a szalonba, és időpontot kér tőle. Miután elmegy a srác, felüti a téma a fejét. Meséli, hogy régebben jártak hozzá meleg férfiak. Mondja, hogy körülbelül hét-nyolc ember járt hozzá, akiről tudja, hogy meleg vagy leszbikus. Én meg hozzáteszem, hogy akkor most már kilencről tudja.

Meglepődik: „Nem tudtam, ne haragudj.” De hát nincs is miért haragudni! Mindenesetre rosszul érezzük magunkat mindketten – ő gyorsan értékeli a fejében, hogy miket mondott nekem, előttem, nem bánthatott-e meg valamivel, én pedig igyekszem gyorsan biztosítani arról, hogy minden rendben van, nem bántott meg, minden jó, kihallottam a szavaiból, hogy elfogadó! Engem meg bánt, hogy akár csak pár percig is kellemetlen volt neki a helyzet.

Kedden a masszőröm szivárványossá változtatta a profilképét. Tegnap a kozmetikus lazán mindent többes számban kérdezett: hova megyünk nyaralni, voltunk-e itt meg ott, hallottunk-e erről-arról, mi van velünk? Most is mosolygok tőle.

Nem lettem sem több, sem kevesebb a szemükben. Pont annyi vagyok, amennyi kell, hogy legyek. Mert bár a „pride” szó büszkeséget jelent, én nem „büszkélkedem”, de nagyon örülök már egy olyan csevejnek is, amiben nem kell témákat kerülgetnem, vagy esetleg használhatok többes számot. 

 

Mert a mi életünkben semmi sem evidens.

Nem evidens, hogy elfogadnak, nem evidens, hogy bedobom a masszőrnek a világ legkönnyebben kitárgyalható témáját: „Jaj, hát képzeld, a párom megint nem pakolt el maga után, halvány fogalmam sincs, mivel vegyem már rá, hogy eltegye a cipőjét, amikor hazajön.”

Nem evidencia, hogy az ismerőseim a Facebookon szivárványossá változtatják a profilképüket, nem magától értetődő, hogy elfogadnak, az meg végképp, hogy kiállnak értem, értünk. Most viszont sok üzenetet kaptam az Instán és a Facebookon is, valaki még egy munkamegbeszélés végére is beszúrta, hogy „Veled vagyok, gurl!”. Facebook-ismerősök írták ki, hogy velük erről lehet beszélni, ők támogatnak, elfogadnak, bennük semmi sem változott, szeretnek és elfogadnak bennünket.

És – bár sokan gondolhatják, hogy ezek apró, súlytalan gesztusok – mindennek jelentősége, súlya van.

A nyolcvanéves, vidéki nagymamám tegnap „Love is love” feliratú szivárványos profilképet állított be magának. Miközben sírtam a meghatottságtól, azon gondolkoztam, vajon hogyan találta meg a kereteket a Facebookon, és honnan tudta, hogy a „Love is love” lesz a jó üzenet. De átküzdötte magát a rendszeren, és beállította.

Én meg piszokul sajnálom, hogy csak két évvel ezelőtt mertem neki előjönni. Amin egyébként nagyon is felháborodott – de csak amiatt, hogy miért most kellett elmondanom, amikor ő évek óta azon aggódik, hogy mi van ott fenn Pesten velem, egyedül, ki vigyáz rám.

Látni kell, hogy a szeretet és az elfogadás a mi életünkben nem evidens.

Pedig ezeket már egy csecsemőnek is magába kellene szívnia, hogy egészséges, stabil felnőtté válhasson. Én megkaptam a családomtól ezt, de nem tekintem evidenciának, hogy mindenki így álljon hozzám. Ellenben nagyon tudok örülni, ha elfogadnak, ha kiállnak értem. Sok régebbi munkatársam lájkolja a szivárványos profilképemet, és én mérhetetlenül boldog vagyok, hogy elfogadnak. Arra gondolok: nahát, akkor akár el is mondhattam volna nekik, ahelyett hogy hebegtem-habogtam, amikor a párom felől érdeklődtek.

Szóval ma, amikor tízezrek profilképe szivárványos, posztok születnek magánszemélyektől, közszereplőktől, mamáktól és fiataloktól, cégek, médiák állnak ki értünk, akkor nekem a szívem mosolyog.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiótok életében van LMBTQ-személy, aki akár a szüleinek, közeli hozzátartozóinak, iskolatársainak, munkatársainak sem mert még előjönni.

Neki sokat jelent, hogy te tettél egy gesztust érte. Ez a gesztus életeket menthet, és vigasztaló, erőt adó. És nagyon kell a vigasz, az erő, most meg főleg. Összezártatok értünk, amitől mi úgy érezzük, hogy biztonsággal léphetünk elétek teljes lényünkkel, mert biztonságban tudhatjuk magunkat a közeletekben.

Köszönjük nektek a kiállást, a szeretetet, az elfogadást, az összetartást. Tudnotok kell, hogy sokat számít és segít ez nekünk. Egyedül ez ad most reményt, még ha éppen összecsuklik is alattunk a világ. Köszönjük nektek, hogy számíthatunk rátok, és tudnotok kell, hogy ti is számíthattok ránk. Mert sosem tudjuk, mit hoz a jövő.

De ez emberségből jeles.

Köszönjük.

Molnár Dóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Cunaplus_M.Faba