–

FRISSÍTÉS: Cikkünk megjelenése után érkezett a hír: a középiskolákat csak május 10-től nyitják meg, az általános iskolákban továbbra is marad az április 19-i nyitás.

Minden egyes reggel úgy kapom fel a telefont, hátha találok egy olyan hírt, olyan iskolai levelet, bármit, ami arra utal, hogy a gyerekek védelme is téma. Ma reggel is reménykedve bújtam a képernyőt, hátha. Sehol semmi.

Április 19. tartja magát*. Vészesen villog a naptárakban. Én pedig értetlenül és kétségbeesve forgatom az agytekervényeimet, mégis mit tehetnénk.

Napról napra egyre fiatalabbak kerülnek kórházba, intenzívre. Gyerekek vannak lélegeztetőgépen. Fiatal szülők, anyatársak halnak meg. Nem, ez nem költői túlzás vagy puszta retorikai fogás. A Covid miatt az elmúlt hetekben elhunyt ismerőseim összeszámolásához már nem elég az egyik kezem. Egyikük Coviddal került kórházba és hiába javult fokozatosan az állapota, végül egy kórházi fertőzés végzett vele.

Vajon azok, akik szerint „mindent kézben tartanak”, akik szerint minden a tervek szerint halad, szuperül teljesítünk, az egészségügy stabilan működik, képesek lennének ugyanezt az anya nélkül maradó gyerekeknek is a szemébe mondani? Vagy annak az apának, aki hat gyerekkel és egy újszülöttel maradt magára? 

Mindeközben – nem tehetek róla, de jön az asszociáció – „gyermekeinkre” hivatkozva simán lehet könyvet darálni és alkotmányt módosítani, elmolyolgatni a család fogalmán.

Mint a szájzáras harci kutya, úgy kapaszkodik a hatalom és egy végletekig megosztott és feltüzelt társadalom a különböző ellenségképek rémébe, a hivatalos retorikát pókként szőtte át a családok elleni aktív, kitervelt támadás víziója.

Mintha az első számú, sőt az egyetlen veszély a „gyermekekre” a szivárványcsaládban való nevelkedés lenne.

Gyerekéhezés? Az nincs. Családon belüli erőszak? Mi az? 

De ha egy egyedüálló nő, esetleg, ne adj’ isten, két férfi örökbefogadna, vagy ha egy mesekönyvben két herceg egymásba szeret, hirtelen felrobban az internet, beindul a gépezet, és máris „gyermekbántalmazást” sikoltanak, ami azonnali megtorlást kíván. Vírusvédelemre hivatkozva már módosul is az alkotmány, bár arra egyelőre nem derült fény, hogy az „apa férfi, anya nő” definíció milyen módon befolyásolja a járvány elleni védekezést.

De muszáj volt a „gyermekekre” hivatkozni. Hiszen ki is feltételezne hátsó szándékot, képmutatást arról, aki ennyire védi a családokat, ha így törődik a gyerekek érdekeivel?! Márpedig ők az elsők. Nem? De. Elvileg.

Azóta hónapok teltek el. Sokan talán el is felejtették, hogy mi minden történt az elmúlt több mint egy évben, a járványügyi védekezés ernyője alatt…

A kezdeti állapothoz képest pedig a vírus egyre kevésbé válogat. Kapaszkodóink sorra elvesztek, bizonytalanságunk nőttön-nő, a hírek egyre aggasztóbbak. Nem csoda, hogy az április 19-i iskolanyitás kapcsán sokan érzünk sokfélét, van, hogy egyszerre mindent.

Eszembe jut például, hogy sok gyerek a bölcsiben, oviban, iskolában kap egyedül normális ételt. Sok gyerek számára az otthonmaradás egyet jelent azzal, hogy összezárva kell élnie az őt bántalmazóval. Sok gyerek nem tud lépést tartani a kortársaival, mert nincs laptop a háztartásban, vagy mert a szülei nem tudnak segíteni neki a tanulásban, hiszen ők is dolgozni próbálnak.

Nekik a nyitás megváltás lenne. Meleg étel, biztonság, tanulás. Számukra a lehetőség, hogy esetleg megbetegednek, egy olyan távoli forgatókönyv, ami talán messze nem olyan félelmetes, mint a mindennapjaik kilátástalansága. 

És közben ott vannak a szülők, akik a munka mellett megfeszülve próbálnak egyensúlyozni az otthon maradó gyerekek, a digitális oktatás, a háztartás és az épelméjűségük megőrzése között. Meg azok a szülők, akik nem tehetik meg, hogy otthon maradjanak, mert be kell járniuk dolgozni. Akik az egzisztenciájuk utolsó morzsáit igyekeznek megtartani – valahogy, bárhogy.

Sajnos a vírus fokozatosan egyre több csontvázat talál a társadalom szekrényében. Mindenki rákényszerül, hogy szembenézzen a hiányosságaival, a hibáival, és hogy min kell változtatni. A családbarát szekrényből pedig megállíthatatlanul ömlenek az emberi maradványok.

Az úgynevezett biztonságos, élhető társadalom globálisan és itthon is üszkös sebekkel teli lábakon áll, és ez most világít, ordít az arcunkba. 

 

Gyakran érzem, hogy a „gyermekek” és a családok mindaddig fontosak, míg propagandát lehet rájuk húzni. Népesedjünk, szaporodjunk, vegyünk fel hitelt, ennyi a lényeg! De közben a szülők és a gyerekek is milliméterre pontosan illeszkedjenek a gondosan megtervezett kockákba. Hogy aztán azok egymásra pakolásával kényelmes trónt lehessen építeni.

Tíz nap van április 19-ig. A halottak száma egyre növekszik. Az oltott(nak nevezett, de a gyakorlatban csak egyszer megszúrt) emberek számával kampányolva folyamatosan a nyitásról beszélnek.

Az oktatási intézmények biztonságossá tételére nincs kidolgozva semmilyen egységes, megnyugtató terv. Vagyis a „gyermekeink” védelmét az égvilágon senki és semmi nem garantálja. Ahogy a családtagjaikét sem.

A vírus figyel, tanul, adaptálódik, pontosan felméri, kik a védtelenebbek, és erre egyáltalán nem vagyunk felkészülve.

A pedagógusok egy oltás után (már aki oltat, ugye) mehetnek vissza dolgozni, mintha ez lenne a védelem Szent Grálja, csak közben a gyerekek vígan fertőzhetik egymást és az oltatlan családtagokat, ismerősöket.

És én, két gyerek anyukájaként mérhetetlenül dühös és kétségbeesett vagyok, legszívesebben ordítanék, mert egyszerűen felfogni nem tudom, hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe. Ha csak a mi példánkat nézem, bármi benne lehet a pakliban.

Napi egy-egy órát utazunk tömegközlekedve, átszállásokkal, ha iskola van. Gyakran a hároméves kicsi is velem van utazáskor, aki hallani sem akar a maszkról, letépi pár perc után, mindent fogdos, és előszeretettel veszi a szájába az ujjait. Ő az, aki szimpla taknyos-köhögős vírusokkal képes volt több alkalommal is kórházba kerülni, mert szempillantás alatt gyulladásos fertőzéssé eszkalálódott a sima, a tesó által az iskolából-oviból hazahordott nyavalya. Őt mi védi, ha a testvére hazahozza a vírust? Mi védi a nagyfiút, ha a suliban megoldhatatlan a biztonságos jelenlét?

Ha az oltást nem lehet kötelezővé tenni, miért kötelezhetnek arra, hogy olyan helyre vigyem nap mint nap, ahol nem tudják garantálni a biztonságát? Milyen jogaink vannak szülőként, milyen jogaik vannak a gyerekeknek ebben a helyzetben?

A fogantatástól kezdve görcsös figyelem kíséri a kicsik egészségét, hogy szedjük a megfelelő vitaminokat, születésük után tápláljuk, hordozzuk, altassuk, fejlesszük őket a lehető legegészségesebb módon.

Precíz kutatómunka előzi meg az intézmény kiválasztását, és hosszasan diskurálunk arról, egészséges-e a képernyő a gyereknek, vagy sem, de most, amikor egyértelműen nem tudják szavatolni a védelmüket, amikor minden hír azt mutatja feketén és fehéren: ők és a szüleik is veszélyben vannak – hát hogy a viharba kerülhetünk ilyen helyzetbe?!

Hogy tehetnek ekkora felelősséget a nyakunkba? Mire várunk? Hogy fuldokló gyerekek lepjék el az intenzív osztályokat?

Tudom, hogy lehetetlen olyan megoldást találni, ami mindenkinek jó.

Tisztában vagyok azzal, hogy rengetegen vannak, akik ugyanilyen kétségbeesetten tartanak a közelgő április 19-től*, mégsem kérdés, hogy engedik-e a gyereket, vagy sem, mert dolgozni kell, mert nincs több táppénz, mert nem tudják tovább megoldani a digitális oktatást, mert elértek a falig, kész.

Tényleg tisztában vagyok vele, és abszolút megértem őket, a szívem megszakad értük. Nem az ő hibájuk, hogy a rendszer önmagán kívül semmit és senkit nem képvisel.

Nem az ő hibájuk, hogy gyakorlatilag választanunk vagy legalábbis dilemmáznunk kell az egzisztenciánk és a biztonságunk között.

Szerencsés vagyok, hogy én egyáltalán vacillálhatok, mert a mi életünkbe belefér, hogy itthon legyünk, annak minden nehézségével együtt.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

El tudom fogadni, hogy kompromisszumokat kell kötni, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetben nem lehet mindenkinek megfelelni. Megértem, hogy haladni kell, dolgozni, tanulni kell. Azt is tudom, hogy nagyon könnyű osztani az észt, és a politikához is legalább annyian értenek, mint a focihoz vagy a gyerekneveléshez.

Tudom, hogy a gyerekek mentális állapotát kőkeményen befolyásolhatja a a közösségi élet hiánya és ez a vírusra való fogékonyságot is megnövelheti.

És nem állítom, hogy tudom, mi a megoldás.

Én csak azt szeretném, ha végre az a plusz „m” nem csak egy pátoszos fogás lenne. Ha végre valóban védné valami, valaki a családokat, s az a védelem ne jelentse más jogainak és boldog, egészséges életének visszavonhatatlan sérülését.

Félek, most előrerohanni egyet jelent azzal, hogy kockáztatjuk a leginkább védtelenek épségét. Éppen a gyerekeinkét. Sőt: a „gyermekeinkét”.

Az óra ketyeg. A tét óriási. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Delahaye

* FRISSÍTÉS! Cikkünk megjelenése után érkezett a hír: a középiskolákat csak május 10-től nyitják meg, az általános iskolákban továbbra is marad az április 19-i nyitás.