„A hiba nem a menstruációs ciklusunkban van, hanem az intézményeinkben és az oktatásunkban” – A Guerrilla Girls története

–

A Guerrilla Girls (gerillalányok) harmincöt éve tart tükröt a szexista és rasszista megnyilvánulásoknak, diszkriminációnak, korrupciónak. Álnéven, elhunyt női művészek, alkotók nevén, kutatásokkal és számadatokkal alátámasztott tartalommal, gorillamaszkban figyelmeztetnek a jelenségre és annak mozgatórugóira. Az egyik plakátjukon is olvasható ez az alaptézis:

„Női és színes bőrű alkotók nélkül csak a kép felét látod.”

Először a képzőművészetre fókuszáltak, majd a popkultúrára, a filmes világra és a politikára is kiterjesztette tevékenységét a magukat a művészvilág lelkiismeretének nevező csoport.

Bár indulásukat 1984-es tüntetésükkel azonosítják, jó egy évtizeddel korábban, Linda Nochlin művészettörténész Miért nem voltak igazán nagy női művészek? című esszéje ültette el tevékenységük csíráját.

A kérdésben sugallt válasz ellenére természetesen voltak nagyformátumú női alkotók a történelem folyamán, így Nochlin azt elemzi, milyen rendszerszintű és társadalmi akadályai voltak a női Michelangelók és Picassók megjelenésének.

Szerinte „a hiba nem a csillagainkban, a hormonjainkban, a menstruációs ciklusunkban van, hanem az intézményeinkben és az oktatásunkban”.

A jelenség napjainkban is annyira időszerű, hogy a Dior divatcég első női művészeti igazgatója, Maria Grazia Chiuri kezdeményezésére Nochlin szavai 2018-as tavaszi kifutóján végiglejtő modellek pólóin is megjelentek, ahogy a vendégek a feminista művészettörténet mérföldkövének számító esszéjét kapták meg ajándékként.

A gerillalányok-csoport tényleges megalakulásában és gyors felfutásában a neves Modern Művészetek Múzeumának 1984-es kiállítása szolgált gyújtópontként.

Ezen a bizonyos tárlaton, százhatvankilenc kiállított művészből mindössze tizenhárom volt nő, közülük nyolc színes bőrű. Ráadásul a kurátor, Kynaston McShine kijelentette, hogy „minden olyan művésznek, aki nem került ide be, érdemes átgondolnia a karrierjét”.

A fönti mondatban a kurátor ráadásul az angol „his”, azaz hímnemű birtokos névmást használta, amivel egyszerűen figyelmen kívül hagyta a női alkotókat.

A gerillalányok a múzeum előtt a ’70-es években megszokott módon, feliratokkal tiltakoztak. A csoport egyik alapítója – a „Frida Kahlo” művésznevet viselő tag – a The Great Women Artist podcastban elmesélte, hogy a múzeum előtti tüntetés volt számukra a nagy felismeréshez vezető „aha”-élmény. Olyan fokú érdektelenséget tapasztaltak, hogy rájöttek, újszerű, médiabarát és a közönséget hatékonyan megszólító kommunikációs eszközöket kell keresniük.

Eleinte éjszakánként a maguk alkotta poszterekkel járták New York utcáit, hogy másnap reggel provokatív üzenetek várják a lakosságot. Azóta harmincöt év telt el, és a csapat többszázféle poszterrel, óriásplakátokkal, múzeumok homlokzatára vetített üzenetekkel, kiállításokkal, könyvekkel és beszélgetésekkel szólította meg a közönséget.

Merész módszereik szerencsés választásnak bizonyultak, kifinomultabban sikerült kommunikálniuk, mint a kortárs feminista mozgalom marketingeseinek. A Guerrilla Girls felkavarta az addig fehér férfiak által uralt képzőművészvilágot, a művészek eljutottak a nagyközönséghez, erős üzeneteikkel és számadatokkal támasztották alá, hogy a képzőművészet nem meritokrácia; amelyben nem az számít, hogy milyen a produktum, hanem csak az, hogy ki vagy. 

A gerillalányok plakátjain mindig szerepel terhelő bizonyíték, azaz az esélyegyenlőség hiányára rámutató, a valóság sokkoló számai. Első éveikben sorra járták a múzeumokat, és megszámolták a női és férfi alkotók arányát, majd a számokat posztereken, humoros formában tették közzé „Közérdekű szolgáltatás – Gerillalányok, a művészvilág lelkiismerete” aláírással.

Ikonikussá vált az 1989-ben megjelent első színes plakátjuk, amelyen ez a felirat állt: „A nőknek meztelennek kell lenniük, hogy bejussanak a Met. Múzeumba?”. A Metropolitan Múzeumban tett látogatásuk során kiderült: a modern művészetek kategóriában kiállított alkotóknak mindössze öt százaléka volt nő, ezzel szemben az aktok nyolcvanöt százaléka ábrázol nőket.

A Bizonyítvány című poszterükön is szomorú számok szerepelnek: a csapat által körbejárt galériák közül alig volt olyan, ahol a korábban vizsgált időszakhoz képest emelkedett volna a női alkotók száma, amely többnyire az egy és négy között mozgott. Hasonlóképpen publikálták a női alkotók egyéni kiállításainak számát is, amely négy neves múzeum közül háromban, írd és mondd: nulla volt.

A Guerrilla Girls tagjai emellett már a nyolcvanas években rávilágítottak a férfiak és a nők közötti fizetési egyenlőtlenségre is, amely a művészetek terén még mélyebb szakadékot mutatott, mint más területeken. Akkoriban az amerikai nők a férfiak fizetésének átlagosan nagyjából kétharmadát vitték haza, a női alkotók viszont még ennyit sem: a férfi kollégáik fizetésének mindössze egyharmadát kapták a munkájukért.

A gerillalányok egy fantasztikus középkori női alkotóhoz nyúltak vissza a hatásos technikáért. A XIV. században élt velencei Christine de Pisan huszonöt évesen maradt özvegyen, és hogy el tudja tartani három gyermekét, írni kezdett. Szerencséje volt, mert királyi asztrológus édesapja biztosította számára a tanulás lehetőségét – még úgy is, hogy azt anno, a fiatal lány anyja sem nézte jó szemmel, hiszen elegendőnek tartotta, ha lánya a házvezetést megtanulja, hogy kiszolgálhassa majd leendő férjét. De Pisan elbeszélései, versei, balladái népszerűvé váltak, majd a korszellemet átható, a nőket immorális, illogikus és alsóbbrendű lényként ábrázoló versekre adott válaszul megalkotta a korszellemet kifigurázó Nők városa című művét, amelyet teleírt erős női karakterekkel.

A gerillalányok hozzá hasonlóan használták a humort elégedetlenségük kifejezésére:

„Csak egy dolgot tudsz tenni azzal a rendszerrel, amely elnyom téged: viccet csinálsz belőle” – hangzott el az egyiküktől egy interjúban.

Márpedig egy viccesen tálalt igazságot a kritizált fél nehezen tudja támadni. A gerillák iróniával közelítik meg a valóság gyakran elszomorító tényeit, könnyen emészthető, frappáns módon mutatnak rá a nemi és faji egyenlőtlenségre.

Tapasztalataik szerint ez a „kreatív panaszkodás” valóban hatékony. Az interszekcionális feminizmusban hisznek; nem elégszenek meg a nyugati, fehér, középosztálybeli nők esélyegyenlőségi ügyeinek felkarolásával, sőt, vallják, hogy a szexizmuson túl más tényezők miatt is érhet valakit hátrányos megkülönböztetés, és ezek a nehézségek gyakran egyszerre fejtik ki hatásukat. Nem szabad figyelmen kívül hagyni egyebek mellett az etnikai hovatartozást, bőrszínt, szexuális orientációt, vallást, vagy testi fogyatékosság miatt elszenvedett diszkriminációt.

A Women Up podcastban a Guerrilla Girls két alapítótagja, „Frida Kahlo” és „Kathë Kollwitz” elmondta, hogy identitásukat két okból nem fedik fel: egyrészt nem magukra, hanem a felvetett témákra és problémákra akarják ráirányítani a figyelmet, másrészt pedig nem szeretnének hátrányos helyzetbe kerülni tevékenységük miatt.

„Guerrillanevük” kiválasztásánál a csapatot az a cél is mozgatta, hogy újra a köztudatba emeljék olyan női művészek nevét, mint Alma Thomas, Rosalba Carriera, Hannah Höch vagy Alice Neel. A gorilla pedig egy elírásnak köszönhetően vált a csoport szimbólumává: a szabadságharcos gerilla helyett az egyik lány egyszer véletlenül gorillát írt a papírra az egyik megbeszélésen.

A csoport jó ideje már nem áll meg a képzőművészeti ágazat feminista kritikájánál.

A nagyközönség elé tárják a képmutató politikusok tetteit, Hollywood visszásságait, együttműködnek hajléktalan nőkkel, és általában a legkilátástalanabb helyzetbe került nők körülményeire igyekeznek fölhívni a figyelmet. 

Az Oscar-díj időszaka előtt például óriásplakátokat helyeztek ki, rajta a jól ismert aranyszobor fotója helyett az „anatómiailag korrekt Oscar” képével, amely a fehér bőrű férfidominanciát volt hivatott szimbolizálni. És nemcsak az Egyesült Államokban aktívak, hanem világszerte harcolnak az egyenlőségért: London, Barcelona, Varsó, Isztambul múzeumai mellett Ázsia és Dél-Amerika igazságtalanul háttérbe szorított művészei mellett is kiállnak.

Három és fél évtizedes tevékenységük ideje alatt hat alkotó fordult meg a csoport tagjai között, és előfordult köztük a gerillalányokat megosztó konfliktus is. Az egyik ilyen még bírósági feljelentéshez is vezetett. De a Guerrilla Girls sosem sodródott a megszűnés szélére.

A csoporttagok közül néhányan csak hónapokra, de van, aki harmincöt éve folyamatosan magára húzza a gorillamaszkot. Rendszeresen visszanyúlnak évtizedekkel ezelőtti üzeneteikhez, összehasonlítják a múltat és a jelent, és rámutatnak a változásra – pontosabban annak hiányára. A híres, 1989-es plakátjuk provokatív kérdése ma ugyanolyan aktuális. Csak épp most egy másik művészeti ágra alkalmazták, így született meg 2014-ben a „Nők csak meztelenül kerülhetnek be zenei videókba, míg a férfiak kilencvenkilenc százaléka ruhát visel?” poszter. Íme:

Hasonlóképpen elkészült a jelenlegi adatokkal frissített „Az amerikai szenátus progresszívabb, mint Hollywood” plakát is, amelynek sokkoló számai rámutatnak arra, hogy míg 1999 és napjaink között a női képviselők aránya tizennégy százalékról huszonnégyre nőtt, addig Hollywoodban megállt az idő. A női rendezők aránya ugyanaz 2020-ban, mint 1999-ben volt: négy százalék. 

A gerillalányok célja harmincöt éve ugyanaz: a figyelemfelhívás mellett szeretnék megtanítani az embereket kérdezni és kritikusan szemlélni a világot. Azért, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is – azt is, ami nem látható szabad szemmel. 

Trembácz Éva Zsuzsanna

A szerző írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod

Képek forrása: Guerrilla Girls