–

Ragyogó szombat délelőtt autózunk Lilivel (Chripkó Lili, a fotós kollégánk – a szerk.) és a kislányommal, Dorkával keletnek. Reggel indultunk, egyszerre fél Budapesttel – csak mások inkább az M7-es felé vették az irányt: ahova mi megyünk, oda nem járnak nyaralni az emberek, pedig szép a táj.

Mi sem pihenni megyünk, bár jó társaság vár ránk, és Benkő Fruzsi izgatottan telefonál útközben, hogy mikor érünk már oda: le ne maradjunk a táncról!

Túl vagyunk Miskolcon és már vagy a negyedik lekanyarodáson, mindig azt hisszük, ez az út már egyenesen Hernádszentandrásra visz, de nem. Embert alig látunk, üresek az utak, hétvége van, nincsen szórakozási lehetőség, üzletek sincsenek a pár száz fős falvakban, csak egy-egy apró vegyesbolt, szóval legfeljebb egymáshoz járnak át a lakók vagy eltekernek vasárnap a templomba – jut eszembe majd mindez másnap a hosszú harangzúgásból.

De szombaton, odafelé csak a nagy, hasas bárányfelhők döccennek arrébb időnként az égen, ők se szívesen, meg a varjúhordák röppennek föl a tarlóról, amikor közel érünk hozzájuk, amúgy mozdulatlan a táj.

Issza a szemem a látványt kilométereken át, ámulok. Cserehát völgyei, zöld dombhátak, karámban csikók és lovak, napraforgótáblák és a sebes Hernád.

Csodavidék. Mondja a messziről jött idegen. Világvége, nyomorúság, mondják sokan a statisztikát bogarászva

Még Pesten forgattam az Encsi kistérségi tükröt, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megbízásából készült jelentést. Megtudtam belőle, hogy e „klasszikusan aprófalvas tájegység” elhelyezkedésének és hiányzó erőforrásainak tulajdoníthatóan mindig is elmaradott terület volt. A szocializmus évtizedeiben még jobban leszakadt az ország testéről, és nagyon sokan elvándoroltak. Különösen azok a települések vannak nehéz helyzetben, ahonnan nincs közvetlen vasúti összeköttetés Miskolc felé – ami különben mindössze harminc kilométernyi autózás, az ott lakóknak viszont két átszállás, fényévnyi távolság különösen útiköltség, költőpénz nélkül.

Mondja majd az egyik kislány a táborban, hogy szeptembertől középiskolába megy, de el kell érnie az ötórás buszt, hogy ott legyen nyolckor (nem egy pesti, hanem egy közeli suliban), mert ha a későbbi járattal megy, akkor lekési az első órát. 

Ingázni sokba kerül. Ezért a miskolci munkahely is csak ábránd errefelé a legtöbb embernek.

Az elvándorlás így logikus – és szelektív.

Hogy ez mit jelent? Ment az értelmiség, ment az, aki megtehette. Maradtak a szegények. A nyugdíjasok, a generációk óta munkanélküliek, a cigányok – a falvak lakóinak cirka harmada roma. Nekik nem volt más választásuk, mint maradni.

És miközben az ország lakóinak száma évről évre csökken, mint a gettókban általában, az Encs környékén lévő cigánytelepeken sok gyermek születik. Munka viszont nincs, ami eltartaná őket. A szülőknek alkalmi munka, seftelés adódik időnként, és a közmunkaprogram, amelyet az önkormányzat biztosít. A helyi gazdaság toporog, egy-két gyümölcsültetvény szemlélteti a fejlődést.

Kitörni innen szinte lehetetlen. Szinte  

Elköltözni nehéz.

Egy itteni ház árából senkinek sem lesz otthona máshol.

Hat-nyolc gyereket pedig hatalmas teher elindítaniuk a családoknak, már a taníttatásuk is komoly gond.  

Mindenki tudja, régóta tudja, hogy az itt lakók nem képesek önmagukat a hajuknál fogva kihúzni a sárból. Segíteni kell, munkahelyteremtésre, speciális oktatási, nevelési, egészségügyi programokra van szükség, a tudatlanság elleni összehangolt támadásra. Különben marad a szegénység, az éhezés, a frusztráció és nincstelenség szülte erőszak.

Mindenki tudja ezt, de csak kevesen tesznek valamit.

A kevés kivétel egyike az épp ötéves Indahouse önkéntes program, amelynek a lelke Benkő Fruzsi, a motorja pedig az a körülbelül 150 önkéntes, aki az elmúlt öt évben eljött Perére, majd Hernádszentandrásra, hogy a környékbeli gyerekeket tanítsa, mentorálja vagy építse a házat, amely nemsokára elkészül, és amely az Indahouse központja lesz: tanoda és önkéntescentrum.

No de előreszaladtam: a sok kanyargás és tekergés után végül Lilivel meg a gyerekemmel befutunk Hernádszentandrásra, a Táncsics utcába, ahol az önkormányzat telkén épp táboroztat az Indahouse. Folyik a beharangozott tánctanítás, a legjobbkor jöttünk, nagy buli van.

Kilenc önkéntes foglalkozik a gyerekekkel: két csoportban, délelőtt-délután a kicsik és a tinik. Egy pár, önkéntesek ők is, közben az építkezésen dolgozik, pár méterrel arrébb, egy másik portán.

Reggel Pesten azon gondolkodtam, vajon kik indulnak neki egy gyönyörű nyári hétvégén, hogy a szabadidejükben a világ végén mások gyerekeire vigyázzanak, játsszanak velük, fejlesztő foglalkozásokat csempészve a mókába.

És a válasz: a legkülönfélébb emberek, akikben közös a vágy, hogy tegyenek valami hasznosat. Akik nem gondolják úgy, hogy kizárólag a politikusok feladata a helyzet megoldása.

Civilek. Mindenféle korosztály. Van köztük középiskolás, kettő is, akik a komplett szünidőt használják önkéntes munkára. Aztán van egy fiatal közgazdász pár, ők talán ellenpontját keresik mindannak, amit a pénz világában látnak. Bölcsészek, pszichológiát, szociológiát végzettek is jöttek. Van egy romológushallgató is az aktuális csapatban – ő különben Fiala Borcsa kolléganőm Fruzsi-interjúja nyomán jelentkezett. Hét nő, két férfi, de amúgy általában kiegyenlítettebb az arány az önkéntesek között.

Ez nem egy Insta-sztori.

Itt nem pózolnak celebek gyönyörű, fekete szemű kisgyerekekkel közös fotókon, hogy aztán öt perc múlva visszarohanjanak a fővárosba. Itt nem épül imázs, itt valami más épül. Például egy csapat. Jó köztük lenni. A tizenkét éves lányom nem fogalmazgat ilyen mondatokat, nem érzelgősködik, de nem is sajnálkozik: ehelyett azonnal szervesül. 

Ő nem a problémát látja-keresi azonnal. Ő gyerek és gyereket lát. A most épp kék haján kicsit álmélkodnak, aztán percek múlva egy közülük.

A felnőtteknek ehhez idő kell. Túl sok a „tudás” odabent, a benyelt rémhír, a kulturáltan lefojtott prekoncepció és a viselkedés.

Van egy elképzelés a messziről jött idegenben, hogyan kellene viselkedni ezekkel a gyerekekkel.

És megérkezel, és szégyelled magad, mert nincsenek ezek a gyerekek meg azok a gyerekek. Gyerekek vannak.

Ezért is jó – nekünk is – itt lenni: szabadabban mész el, mint ahogy jöttél. Meg persze sokkal fáradtabban. Nyüzsögnek, dumálnak, szaladgálnak, kérdeznek, nincs megállás. Gyerekek.

Zsizsegés közben tanulnak is. Például számítógép- és internethasználatot, egészséges életmódot – ezen belül épp gyümölcssaláta-készítést, jógát –, kirándulnak, rendeznek nekik akadályversenyt, írnak újságot közösen. Felváltva veri a billentyűzetet a lányom meg a perei kislány, Vivi, aki tehetséges, mint a nap. A többi is az, amúgy. Ahogy telik az idő, szép lassan megmutatkozik, ki mitől különleges.

A mi gyerekeink Budapesten táborok százaiból válogathatnak

Az enyém két művészeti táborban töltötte a júliust.

Ezekben a falvakban azonban épp az iskola utáni délutáni és vakációs foglalkozások hiányoznak leginkább. Pedig nagyon sok múlik azon, mivel tölti a szabadidejét egy gyermek, mik a lehetőségei. Pláne, ha az iskolában nem kapja meg ugyanazt a képzést, mint az ország más részein a kortársai.

„Nincs itt semmi, csak a presszó, oda meg mi nem megyünk” – mondja az egyik tizennégy éves kislány – a többiek bólogatnak –, amikor arról kérdezem, hogy mit csinálnak a nyári hónapokban, vagy iskola után a barátaival. Azt meséli, átjárnak egymáshoz, és nyomkodják a telefonjaikat, nagyjából ezzel telnek a napok. Az összes.     

Csellengés, lemorzsolódás vagy sok hiányzás (részben motiválatlanság, részben megfelelő tanszerek és ruhanemű hiánya miatt), gyakorta kamaszházasságok: ez az útja az újratermelődő nyomornak és munkanélküliségnek, ugyanakkor nem szükségszerű, hogy ez bekövetkezzen, a szülők szeretete és makacssága csodákra képes olykor, és az „indás” szülők, ez a tapasztalat, küzdenek a gyerekeikért. Pláne, ha segítenek is nekik áttörni a falakat. (Vagy épp építeni: a ház falait például, a jövő házáét.) 

Gondoljunk csak bele, micsoda jelentősége lehet a segítségnek, egyáltalán a segítő szándék megtapasztalásának, és a mintának, a tudás felértékelődésének ezekben a falvakban, ahonnan oly sokan elmentek, ahova alig találni orvost, tanárt, amelyeknek egyes gettós részein az átutazók megállni sem mernek néha, nemhogy kiszállni a kocsiból.  

Az Indahouse és más civil szervezetek munkájának éppen az a legfontosabb része, hogy a gyerekek érzik, nem mondanak le róluk, sem a falujuk, sem az önkéntesek. És nem mondunk le róluk mi sem.

(És ti? Jöttök segíteni?)

Sétáltam egy nagyot másnap, mielőtt fordultunk újra Pest felé, a környéken, és betévedtem egy kis parkot rejtő telekre, ahol többek közt egy Trianon-emlékművet is találtam. Rajta a megcsonkítás előtti Nagy-Magyarország, és az adat: 3,3 millió az elveszített honfitársunk.

A békeszerződésen nem tudtunk változtatni. Azon viszont igen, hogy mi legyen azokkal, akik országhatáron belül rekedtek kint.     

Szívből ajánljuk Lili további képeit; az alábbi fotóra kattintva lapozható galéria nyílik:

szöveg: Kurucz Adrienn
fotók: Chripkó Lili/WMN 

Szeretnél segíteni? Tennél valamit ezekért a gyerekekért?

Adri, Dorka és Lili szeptembertől mentorálni fog egy-egy indahouse-os kisgyereket. Ez a mi vállalásunk. Ha beszállnál a buliba, vedd fel a kapcsolatot az Indahouse-zal! Sokféle módja van annak, hogy támogasd a tevékenységüket. Lehetsz önkéntes, építhetsz házat, korrepetálhatsz gyerekeket a helyszínen vagy Skype-on, gyárthatsz fejlesztő feladatlapokat otthon, építhetsz házat… Jelentkezz itt!

Fiala Borcsa korábbi írása Benkő Fruzsiról: ITT

Adatok forrása: ITT