Az előítéletek megszelídültek, mert a szemükbe mertél nézni – Bogdán László halálára
Negyvenhat éves korában meghalt Bogdán László, Cserdi polgármestere, cigány polgárjogi aktivista. Példakép, úttörő, harcos, kötőszövet, tükör, híd, remény. Csepelyi Adrienn emlékezik rá.
–
Ülünk a frissiben lesöpört teraszon, esszük a punyát meg a cigánylecsót, és kacagunk. Épp rajtam: hogy újságíróként nekem nem sokkal jobb a megítélésem ebben az országban, mint nektek, romáknak. Ti loptok, én hazudok, ugyebár.
Az agyam bizonyos tekintetben úgy működik, mint a telefon: a munkám során megismert nevek, arcok mellé képeket társít, hogy később könnyebb legyen felidéznem, kivel hol találkoztam, mit kell róla tudnom. Emlékezet-névjegyeket készít.
Ez volt a te emléknévjegyed:
tiszta terasz, a felhők közül kisütő nap, a cigánylecsó, amiből már nem volt pofám harmadszor is repetázni (úgyhogy csomagoltattál nekem egy adagot), a hangod, ami összefogta az embereket és az eseményeket – és ami kedves volt, de csak annyira, amennyire önmagától is kedves lett volna.
Nem akart tetszelegni.
Vajon tudtad-e, hogy ez mennyire üdítő?
Lesz minden, mondtad, amikor kezdés előtt fél órával még semmi sem volt a teremben vagy a környékén – és lett is. Ki-ki pakolt, asztalt hozott, sepert, cipelte a hangfalakat meg az edényeket az ebéddel. És tényleg lett minden, ami kellett – meg egy kicsivel több is, mint amire számítottam.
Akkor jártam először Cserdiben. A Fesztiválzenekar hívott meg, a TérTáncKoncertre készültetek a környékbeli hátrányos helyzetű iskolásokkal, aztán a zenészek bemutatót tartottak – sőt, a segítségükkel a gyerekek ki is próbálhatták a hangszereket. Tülekedés volt a dob előtt, olyan lelkesek lettek.
A cikkem leadása után még sokáig dolgozott bennem, amit azon a napon megéltem Cserdiben. Különösen az a félórás ebédszünet ott a teraszon, az visszhangzott hosszan: a lecsóillat, ahogy tunkoljuk a punyával a szaftot, és röhögünk.
Egymáson nevettünk – és ami ennél fontosabb: mindenki magán is. Jóízűen. Őszintén. Milyen ritka kincs ez ebben az összetételben.
Nehéz volt mit kezdenem hirtelen ezzel. Hogy van ennek az országnak egy pontja – ami tényleg csak egy pont, lehet, hogy nem nagyobb egy terasznál, de legalább létezik –, ahol nem kell körbepillantanom, hogy most akkor szabad-e nevetni azon, hogy azért olyan finom a lecsó, mert mindent ti loptatok hozzá. Mert ez a nevetés itt úgy hallatszik, ahogy megszületik a számban, nincs mögöttes tartalma, nem támad, nem gúnyol semmi mást, csakis magát az előítéletet.
Ha cigány vagy, lopsz. Ha újságíró, hazudsz.
Persze hogy nem loptátok a paprikát meg a paradicsomot, termesztettétek; pontosan tudtam, hát meséltél a lecsógyárról, aminek már akkor bejelentkeztem a teljes készletére. De hogy a szavak, az oly sokszor körbetáncolt, kiejteni nem mert szavak ekkora felszabadító erővel bírnak, azt tán soha azelőtt nem éreztem ennyire élesen.
Mintha az unásig ismert sztereotípiáink egyszer csak megelevenedtek volna, te meg cigánylecsóval kínáltad volna őket: gyertek, üljetek le közibünk, beszéljük már meg, hogy hányadán is állunk. És mintha az ostoba előítéletek hirtelen megszelídültek volna, akár az éhes kutya, ha a nevén szólítod.
Kezesek lettek, mert a szemükbe mertél nézni, és álltad a tekintetüket.
Mekkora erő, milyen őszinteség, micsoda bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen hely, egy ilyen pillanat létrejöhessen. Hogy a felhők közül néhanapján tényleg előbújjék a nap, és legyen ereje is, hogy átmelegítsen.
Láthattuk a példádon: falat dönteni mifelénk csak úgy lehet, ha az ember néha (valójában: folyton) fejjel megy neki, újra meg újra neki kell koppanni teljes erőből, és olyankor lehetőleg összeharapni az ajkakat, hogy senki ne hallja, ha fáj. Se a bántó, se az, akit bántanak.
Előbbi azért ne, mert az erőt adna neki. Az utóbbi azért ne, mert azt belőle szívja ki.
Nem tudom, meddig lehet bírni a folyton vérző homlokot.
Bárcsak tudtuk volna előre, hogy meddig.
Csepelyi Adrienn
A Fesztiválzenekar egy korábbi, 2016-os cserdi látogatásáról mi is beszámoltunk annak idején – e cikk szerzője akkor még egy másik szerkesztőséget erősített –, Kárpáti Judit írását IDE KATTINTVA tudod elolvasni.
Ha ön úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot, illetve olvassa el ezt az oldalt! Hogyha más épsége miatt aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
Kiemelt kép: Benkő M. Fanni