Szabó Anna Eszter: „A Színművészeti nem egy irodaépület. Nem csak pár rozoga fal”

– 

Dráma tagozatos gimnáziumba jártam Debrecenben. Mi sem volt egyértelműbb, mint jelentkezni a színész szakra. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Azt hiszem, ennyiszer. Egy idő után már összefolynak a felvételik, a rosták. 

A sötét termek, bennük a „nagy öregek” kontúrjai. Akkoriban még lehetett bent cigizni. Vakító reflektorfényben szálló másfél évszázados porszemek keveredtek a dohányfüsttel. 

Belépsz, és hinni kezdesz a szellemekben, amelyek átjárnak – és picit kimozdulsz a hétköznapok dimenziójából. 

Felszabadultság, szabadság, tépelődés és bizonytalanság tartják mozgásban a levegőt. 

A felvételiken harapni lehet a feszültséget, a várakozást

Még most is hallom a felszakadó sikongatásokat, ha valaki átment egy rostán, vagy a szaggatott lélegzeteket, ha valakinek nem sikerült.

Én sosem tudtam felengedni. Valahol mélyen tudtam, hogy nem vagyok odavaló. Mégis vágytam rá. Nekem oda kell járnom! Nem lehet másképp! 

Végül szerencsére rájöttem, hogy színészként csak a középszert erősíteném, azt is inkább alulról, és végtelenül megkönnyebbültem, mikor leesett: nem muszáj évről évre kudarctól sújtva túrnom a hajam és zokognom, hogy nem érek fel a példaképekig. 

Kis idő után viszont ott villódzott a szemem előtt: az én utam továbbra is ez az egyetem. Csak épp egy másik épület. Irány a televíziósműsor-készítő szak!

Addig elvakított a belső (vagy a vélt? külső) kényszer, hogy színésznek kell lennem.

Nagy váltás volt ez, sokak szemében visszalépés. Pfuj, színház után tévé? Hírek?! Műsorkészítés?! Én azonban lelkesebb és boldogabb voltam, mint valaha. 

Az a felvételi négyfordulós volt, imádtam, izgultam persze, de nem volt gyomorgörcsöm. A helyemen éreztem magam. Megvolt „a Vas utca” kötetlen és szabad hangulata, de nem rettegtem többé. 

Felvettek. 

Megváltozott az életem.

Amikor elkezdtem az egyetemet, kivirultam

Izgalmas emberek vettek körül, és rendkívül jólesett, hogy végre kinyílt a világ. Addig a színházak magasztos burkában éreztem magam, most pedig hirtelen a politológiától a filmművészeten és a hírszerkesztésen át a vágásig, a művészettörténeten át a dokumentumfilm-készítésen keresztül a műsorvezetésig tágult a perspektívám. 

Az újdonság ereje nyilván idővel elhalványult, ahogyan a kötelezettségek egyre csak gyűltek. Megfigyeltem, hogy egy idő után bárhova jár az ember, megszokja a helyét, elmúlik a „kiválasztottság” érzése, a felvételi küzdelmek távoliakká válnak, és „a nagy öregek” is könnyen összemennek. Minden megszokható, a jó és a rossz is, nem mondok ezzel újat. 

Nem vagyok már annyira elfogult, mint ujjongó friss elsősként. 

Mégis azt gondolom, hogy

számon lehet kérni az SZFE-től sok mindent, de képmutatás volna, hiszen mindaz, ami döcög benne, az döcög máshol is. Lenne min javítani, de hol nem? 

Akadnak panaszkodók, akik szerint dohos és elavult ez az egész, ám szerintem olyan értékeket és munkamorált közvetítettek, közvetítenek a tanáraink, amelyek örökérvényűek.

Talán épp ebben rejlik az SZFE varázsa.

Persze akkoriban nagy volt a szánk

Úgy éreztük, miénk a világ, minek kell Örkény-egyperceseket rendezni hétről hétre, szerda reggelenként megmártózni a magyar politikai élet mély bugyraiban, vagy a Patyomkin páncélos lépcsőjelenetét elemezgetni egy hónapon (!)  át, de

eltelt tíz év, már kétgyerekes anya vagyok, és tudom, hogy kulturális fejlődésem legértékesebb, legszínesebb három éve volt, amit az SZFE hallgatójaként megélhettem. 

Ott eszméltem  rá, hogy nekem írnom kell, az az én igazi terepem.

Évtizedes bizonytalanság és szakmai identitászavar után sínre kerültem, mentorokra leltem, és mire végeztem az egyetemen, már társszerzőként jegyeztem az első könyvem.

Ha az egyetem szóba kerül, ezek jutnak eszembe.

Érzem az illatát, átjár a hangulata.

Talán poros, dohos itt-ott. Néhol toldozni-foldozni és esetleg falakat bontani is kell. De azt nem lehet máshogy, csak tisztelettel, szeretettel. Ez nem egy irodaépület. Nem csak pár rozoga fal.

Úgy nézzünk rá, mint egy 150 éves családi házra. Emlékekkel, ereklyékkel. Viszályokkal, tányértörésekkel és nagy kibékülésekkel. Szerelmekkel és szakításokkal. Születéssel és halállal. Hibákkal és tökéletlenségekkel.

S ahogy traumák meg fájdalmak öröklődhetnek, úgy a kötelékek is. 

Itt másfél évszázad alatt rakódtak egymásra generációk küzdelmei a bejutásért. A bent maradásért. A tudatért, hogy nem a „futottak még” listájára kerülünk végzett hallgatóként.

Mindegy, hányszor fordult ennyi idő alatt n + 180 fokot a világ. 

Háborúk, forradalmak, politikai játszmák jöttek-mentek, de „a Főiskola” ott állt, rendíthetetlen bástyájaként a színház- és filmművészetnek. 

A jelenlegi intézkedések következményeképp véget ér egy 150 éves korszak. Az SZFE és annak egész vagyona, ingatlanai és főbb döntései egy, az állam által létrehozott alapítvány kezébe kerül, így az egyetem autonómiája teljesen bizonytalanná válik.

Meghallja valaki a segélykiáltásokat?

Talán ha minden ismert „nagy öreg” odaláncolná magát a kapukhoz, talán akkor meghallaná valaki a segélykiáltásokat, ám addig is, félek, már csak egymásnak mondjuk, szavaljuk, írjuk a „Színmű” nekrológjait.

Az elmúlt egy évben elkezdtem a materiális és mentális minimalizmus filozófiájában elmerülni. 

Amink nincs, azt nem vehetik el tőlünk, ahogy azt sem, ami bennünk van, ami megfoghatatlan. Mindazt, ami ezt az egyetemet azzá tette, ami, az nem múlhat el.

Mint a víz, utat tör majd magának. Máshol, máshogyan. 

Én hiszek ebben. 

Hiszek a művészetben, hiszek azokban, akik művészetet akarnak csinálni, és nem másoknak megmondani, mi is az „igazi” művészet. Rátelepedhet az ütőerére bármilyen kórság, a művészet akkor is élni fog tovább, mert nagyobb, hatalmasabb bárkinél.

Azok, akiknek minden dédelgetett vágyuk oda járni, ők nem mások, mint bárki az elmúlt 150 évben. Ez egy színtiszta vágy, nem tudja bemocskolni semmi és senki.

Aki tényleg művészetet akar csinálni, azt nem tántoríthatja el semmi.

Olyan még nem volt.

Ha mégis valaha ez bekövetkezne… akkor az utolsó ember tényleg kapcsolja le a villanyt.

 Szabó Anna Eszter

Kiemelt kép: Gerencsér Anna/SZFE