Hadas Kriszta: A néninek most nagyon kell bőgnie! – Jön a nagyi! sorozat

–

Egy nappal az unokám születése előtt, munka után úgy döntöttem, hogy megajándékozom magam egy harmincperces talpmasszázzsal, és az ezzel járó magamba forduló, picsogós elmélkedéssel. Volt mit végiggondolnom, újraélnem. 

Azért tudtam, hogy másnap születik, mert tervezett császárra készültünk, Rózi ugyanis nem fordult be, és a magyar kórházi protokoll első babánál, ha farfekvésű, nem igazán engedi a hüvelyi szülést.

Kérlek, most ne háborodjatok fel! A lányom se így tervezte, elcipelte a vejemet szülésfelkészítőre, fejben is nagyon készült arra, hogy majd milyen ügyesen, szépen összekapaszkodva gyermeke apjával, pikk-pakk kinyomja magából a babát, aztán tessék, Róza máris megmakacsolta magát.

Amikor Sárival közölték, kezdjen gondolni a császárra, nagyon elkámpicsorodott, kudarcnak élte meg, én pedig nem jöttem „a mi családunkban mindenki természetesen szült” dumával, és a – rémesen hamis, tudálékos – „majd nehezebben indul be a tej” szöveggel.

Sok anyát láttam már összeroppanni az ilyen és ezekhez hasonló oktondi sopánkodással elpattintott mondatok után. Mindig dühös vagyok, amikor laikusok, vagy épp az orvosok, a mindent tudók bátorságával nagy téglákat tesznek a nők mellére azzal, hogy megmondják, mi a tuti, és ha az elbizonytalanodó kismama végül nem úgy gondolkodik, cselekszik, ahogy ők előre megmondták, akkor hibázik.

Azt ismételgettem Sárinak, hogy a szülés nem vizsga, és ő nem tud megbukni. Az anyaság állandó újratervezésből áll, és lehet, hogy most ez lesz az első. Még egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki negyvenévesen, amikor a pszichológus kanapéján feküdt, azzal kezdte, hogy anyám császárral szült, ráadásul a teje is később indult be. Nem ettől lesz valaki baltás gyilkos. 

Ezt akkor nem mondtam neki, de most megosztom veletek: forgattam faros szülésnél, amikor a többgyerekes anyukából úgy jött ki a baba, mint egy összecsukott kempingszék. A faros szülés persze lehet biztonságos, de én mégis féltettem őket. Akkor sem lettem volna nyugodt, ha a lányom ragaszkodik ahhoz, hogy megfordítsák a hasában a mi Rózikánkat. Csendben, mazsolára aszott arccal, otthon rettegtem volna, mert ahogy már írtam, elhatároztam, hogy nincs belepofázás. A döntés az övék!

Sáriék végül elfogadták, hogy nagy valószínűséggel császár lesz, de ahogy közeledett a kiírt időpont, a kislányom egyre idegesebb, sírósabb lett. Legszívesebben naponta tízszer ölbe kaptam volna a nagy hasával együtt, hogy eldajkáljam, mint pici korában, amikor félt.

A „minden rendben lesz, a császár egy rutinműtét” mantrázása mellett tudomásul kellett vennem, hogy ezt neki kell leküzdenie és helyre raknia magában. Egyszerűen bíztam benne, mint mindig, és tudtam, onnantól, hogy a kezében lesz a kislánya, már nem arra fog gondolni, hogy miért nem sikerült „természetesen” szülnie, hanem az a program fut majd benne, hogy mostantól életben kell tartania a gyerekét. Na, akkor majd azt is szuperül megoldja.

Mint ahogy Bélával, a vejemmel a szülésig abszolválták a lakásfelújítós őrületet is. A lányom őrmester stílusban irányította a munkálatokat, úgy tárgyalt a mesteremberekkel, mint egy minden hájjal megkent kivitelező, és csak kétszer kapott őrjöngőrohamot a sitthalmaz közepén toporzékolva, hogy „ide fog megszületni a gyerek”!

Én igyekeztem távol tartani magam az egésztől, nem vezényeltem magas hangon, hogy hova kerüljön a kiságy, elment az eszetek, nehogy oda, hát huzatot kap majd az a szegény gyerek. Örültem, hogy nem költöztek messzire, csak három villamosmegállónyit kell a húslevest lötyögtetnem.

Sári egyébként az utolsó hétig dolgozott. Hazudhatnám, hogy nem ez volt az anyai minta, de pont ez volt. Én vele egy sajtótájékoztatóról rohantam a szülőszobába, az öccse érkezésekor pedig két hökkent asztalosra csaptam rá a bejárati ajtót azzal a felkiáltással, hogy kétperces fájásaim vannak, de nehogy abbahagyják a munkát! 

Ezek mind így egyszerre jöttek fel bennem, míg elhelyezkedtem a masszázsfotelben, aztán egyszer csak megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim. A thai hölgy ijedten kapta el a kezét, azt hitte, fájdalmat okoz. Szempillafestékkel szétmaszatolt, elfolyt fejjel, bátorítón próbáltam vigyorogni, hogy folytassa, mindent jól csinál, csak a néninek most nagyon kell bőgnie.

Boldog, szomorú, nosztalgikus sírás volt. Lepergett nemcsak az elmúlt néhány hónap, hanem az elmúlt 27 év is. Mindaz, amit Sárival végigcsináltunk, no és anyámmal, aki soha egyetlen percre sem szüneteltette a gondoskodást. Azt a fajta mindent behálózó, kontrolláló, mindkettőnket, főleg az unokáját imádó felügyeletet, ami sok veszekedést okozott közöttünk, de mégis állandó, szeretettel bélelt védőhálót teremtett számunkra. Feljöttek a nyaralások, nagy hancúrozások, az összekucizós esték, amikor a lányommal együtt aludtunk, és fájt felidézni, hogy hányszor meg hányszor hívott kiskamaszként, hogy „anya, mikor jössz már haza”, erre mindig azt válaszoltam, hogy „mindjárt indulok”, de mégis, csak hosszú órák múlva tudtam elszabadulni a melóból.

Felugrottak azok az évekkel későbbi emlékek is, amikor együtt buliztunk, aztán nagy röhögve, mint két idétlen kiscsaj támogattuk haza egymást a budapesti éjszakában. 

És megjelentek előttem azok is, akiket eltemettünk, de itt vannak bennünk. Az erős, okos, kemény nagyanyám, aki öt nyelven beszélt, és Sári spanyolórái miatt hetvenéves dédiként nekikezdett a hatodik nyelv tanulásának is. Jött a rajongva szeretett, mókás, melegszívű nagyapám, aki mindig, minden körülmények között bízott bennem. A hangos, hisztérikusan érzékeny apám, aki egészen pici és csendes apóka lett, amikor egy kórházi ágyon végleg el kellett engednem a kezét.

A két csodaember, Kati mama és Gyuri papa, volt anyósom, apósom, akik a válásom után is ugyanolyan érzelmi biztonságot nyújtottak, mint korábban. Amikor az első férjemre, Sári édesapjára gondoltam, gyomorszorító, fájó dühöt éreztem. Hogy a francba lehet, hogy ez a vagány pasas, aki minden megalázott, kisemmizett, elüldözött népcsoportért kiállt és harcolt, aki szinte mindenhol ott volt, ahol lőttek, aki kereste a veszélyt, pont ez az ember egy budai bevásárlóközpont közepén essen össze?! Mekkora szemétség az élettől, hogy nem tudja Sári mostani szorongását néhány jól irányzott, vastag poénnal nevetéssé változtatni, és soha nem tarthatja a kezében Rózit.

Tudtam, a lányom életének minden fontos pillanatában arra gondol, hogy az apja nem lehet ott és igen, ezt is neki kell megküzdenie magában. 

De volt még valami a sírásomban, amit nem akarok eltitkolni. Az önsajnálat. Hogy a lányom felnőtté válásával párhuzamosan, milyen gyorsan elröppent a fiatalságom.

Nem érzem magam maminak. A „mami” szóval sajnos háborúban állok. Arra gondoltam, hogy a bölcsiben, ha majd megérkezem az unokámért, a dadus azt mondja Rózinak, hogy „nézd, itt a mami”. Biztos nagyon hülyén fogom tekergetni a nyakam, hogy most tényleg, kiről beszél? Krisztának semmiképp sem akartam magam neveztetni, azt túl kompenzálósnak éreztem, tehát a nagyi mellett döntöttem. 

De miért is morfondíroztam egyáltalán ezen? Mert úgy éreztem, a külvilág végérvényesen az öreg nő kategóriába sorol majd, és én nem bírtam ezen a fiatal–középkorú–öreg koordináta-rendszerben elhelyezni magam.

Még ma sem tudom, ezt pedig nekem kell magammal megbeszélnem.

Tegye fel az az ötven pluszos a kezét, aki még soha nem érezte ezt, mert ugye „annyi éves vagy, amennyinek érzed magad”. Sokan tolják a „píszí” sablont, de ezeknek egy részét divatos képmutatásnak érzem. Gondoljatok csak a munkaerőpiaci lehetőségekre, vagy a szexi nőciségből kiöregedőket fitymáló megjegyzésekre!

A férfi érik, a nő szottyad. A mi öregedésünk sokak szemében olyan, mint egy szánalmas jellemhiba, a társadalmi hasznavehetetlenség jelképe.

Húzza meg magát, ne látsszon, maradjon otthon, ne legyenek igényei, ha kell, unokázzon, és közben szép csendben várja a halált, semmiképpen se akarjon itt nekünk virgonckodni, ne rontsa a látványt, mert különben arra kell gondolnunk, hogy egyszer mi is megöregszünk. És néha a nők kegyetlenebbek, mint a férfiak. Tudom, hogy sarkosan fogalmazok, de biztos vagyok abban, hogy sokan kaptak már olyan megjegyzéseket, amelyekből hasonló következtetésekre jutottak, mint én. 

Amikor a barátaim, ismerőseim megtudták, hogy nagymama leszek, sokan, főleg a velem hasonló korú nők, gratuláltak és sóhajtozva hozzátették, hogy már ők is nagyon várják, hogy nagyik legyenek. Tényleg mázlista vagyok, mert a viszonylag korai anyasággal, nagymamasággal megélhetem az élet teljes spektrumát, kimaxolhatok mindent. Még dédi is lehetek, úgy, mint az anyukám.

Gyerünk, Hadas, így kell gondolkodni! Az pedig nehogy már az én problémám legyen, hogy vannak, akikben az öregedéssel együtt járó nagyilét gúnyt fakaszt, mert ilyenekkel is találkoztam. Többen úgy köszönnek rám az utcán, hogy „na mi van, mamika”, igen megnyomják rajtam a mami gombot. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok, és problémát csinálok a semmiből, de úgy érzem, még van saját nevem, és azzal, hogy a lányom mindjárt szül, hirtelen nem leszek húsz évvel idősebb.

Mások harsány cinizmussal a nagyit jó hosszan elnyújtva, „Helló, nagyiiiiii!-t” mondanak. A minap egy velem egyidős férfi kollégám röhögve jött szembe, és már messziről eleresztette a „nagyiiiii, hogy vagy?”-ot. Hetykén válaszoltam, hogy „kösz, jól”, de itt nem fejezte be, hangosan ecsetelte, milyen „brutál durva”, hogy nagymama leszek. Megkérdeztem, hogy mi a brutál durva? Az, hogy egy évben születtünk? Akkor hirtelen megdermedt az arca, és csak annyit mondott, „igazad van, Kriszta, tudod, marhára félek az öregségtől”. 

Na, erről ennyit.

Lábam megmasszírozva, szemem kisírva, holnap megszületik az unokám! Halleluja!

WMN szerkesztőség