–

Második éve vagyok otthon. Távol a munkától. Néha ránézek a falinaptárra, és eszembe jut, hogy ilyentájt kell hirdetni a fogadóórát, felmérni az ügyeletet az szünetre, kijavítani az hibákat a naplóban vagy megszervezni, hogy a fogászatra busszal menjünk vagy gyalog. Gondolkozom, hogy az osztályom épp melyik órán ül, vagy épp tornáznak, vajon mikor mennek ebédelni. Amikor huszonkilenc hetes terhesen végre elmentem szülési szabadságra, tudtam, hogy sokáig nem fog hiányozni a munka, és a vele járó stressz, fizikai megterhelés, zaj.

Aztán eltelt egy év.

És jöttek az emlékek, gondolatok. Jöttek ötletek, és folyton azon kaptam magam, hogy tervezek. Mit szeretnék másképp. És egyre kétségbeesettebb lettem, amikor belegondoltam, hogy mi van most. Mit élnek át azok a gyerekek nap mint nap. Kellett ez a távolság, hogy rájöjjek, igazából visszataláljak ahhoz, ami a lényeg.

Ők.

Sokszor, sok helyen leírták, elmondták már, hogy mi miatt nehéz ez a pálya. Igazuk van. A társadalmi különbségek, a rosszul bevezetett, szakmaiatlan újítások, a pénzhiány, a generációk közötti szakadék.

Hogy az emberekkel, szülőkkel elhitetik, hogy jó dolgunk van, csak rinyálunk. Pedig továbbra is luxusszakmának számít. Nyom az állam, és csak nehezít. Különbségeket mélyít, és árral szemben kell úszni.

De úszni kell tovább. Muszáj. Mert ők ma gyerekek. Ma kell esélyt kapniuk. Nem tudnak kivárni még egy választást, századfordulót, új világot.

Tele van a szakma olyanokkal, akiknek nem lenne szabad ott lenniük. Tudjuk mi is. Egyik napról a másikra nem tudunk mindent helyretenni. Nincs azonnali és tökéletes megoldás. A világ összes pénze sem elég, ha nincs módszertan, emberség és elkötelezettség.

De igenis van, amit tehetünk. Ezért úgy döntöttem, másképp fogom csinálni, hogy többé ne veszítsem el, ami fontos. Ezek nagy része nem kerül pénzbe, maximum energiába, de megtérül, ebben biztos vagyok.

– Az órán, a gyerekek között félreteszem a saját életem nehézségeit. Szakmai, magánéleti gondokat. Nem ők tehetnek róla, ne ők szenvedjék el.

– Viszont hazudni sem fogok. Empatikusabbak, érzőbbek ők nálunk, felnőtteknél. Megmondhatom, hogy rossz napom van, de igyekszem.

– Az örömöket is megosztom velük. Amikor nem történik igazából semmi különleges, csak egy óra vagy nap úgy klappolt. Az egyszerű, hétköznapi sikereket is ki kell mondanom.

– Amikor felháborodom, hogy tiszteletlenül beszél velem vagy semmibe vesz, először lenyugszom. És emlékeztetem magam, hogy valószínűleg őt sem tisztelik eléggé. Nem tanulta meg, milyen az. Lehet, hogy a dühe nem is nekem szól. Vagy mégis én bántam vele igazságtalanul.

– Sose felejtsem el, hogy szinte minden tanulási, magatartási gond annak a gyereknek fáj a leginkább. Erőt kell merítenem, hogy megtaláljam az okát, és ott segítsem.

– Bátornak kell maradnom, hogy azt és úgy tanítsak, ahogyan kellene, nem úgy, ahogy szokás. A képesség a cél, a tananyag az eszköz.

– Tervezzek hosszú távon. Legyek türelmes, és hagyjam, hogy önállóan találják meg az utat. Még ha tovább tart is, mint számítottam.

– A szülők partnerek. Akiknek ugyanúgy meg kell köszönni a segítséget, mint őszintén elmondani, ha téves úton járnak. Megértetni velük, hogy nem büszkeségből kell gyereket nevelni, tehát a hibák elismerése a legnagyobb erényük.

– A kollégákkal csapatban, őszintén keresni a XXI. századi megoldásokat.

– Vállalni azokat a konfliktusokat, amikor a gyerekek jövője, pszichéje, egészsége a tét. Legyen bárki, aki veszélyezteti. Vezetőség, szülő, kolléga, állam, mindegy.

– Mindezek után, az otthonomba lépve fizikailag és érzelmileg is tegyem le a munkát. A saját családom és az én érzelmeim, gondolataim, testem, életem ugyanúgy fontos.

Szeretném, ha sok kollégám is írna valami hasonlót magának. Hogy a fáradtságunk, a sértettségünk ne vegye el azt, ami miatt elkezdtük. Aki önmagát sajnálja, nem tud empatikusan fordulni a világ felé. Pedig a mai gyerekeknek erre van most a legnagyobb szükségük.

Juli

Kiemelt képünk illusztráció