–

A testvérem

A nővérem a lányokat szereti. A nővérem leszbikus. A nővérem meleg – sosem tudom, hogyan fogalmazzak. Mármint amikor megkérdezik, hogy férjhez ment-e, együtt él-e valakivel, vagy amikor a gyereke kerül szóba, és nem akarom kerülgetni a forró kását.

Mert nem akarom titkolni. Ő sem titkolja, bár nem is áll ki vele – annál eleve diszkrétebb személyiség. Hogy ettől lett-e olyan rejtőzködő, vagy ilyen lenne heteróként is, már sosem tudjuk meg. A baráti körében vagy a munkahelyén nem rejtőzködik, de ott nem is kell: teljesen elfogadott, ahogyan él, jelenleg egyedülálló anyaként, két apával szövetkezve, akik meleg párként külön háztartásból, de napi szinten részt vesznek a közös gyerekük nevelésében és gondozásában.

Csodálatosan harmonikus családdá váltunk így, mindannyian, de ehhez mindenkinek végig kellett menni egy úton.

Ezért írok most, hogy elmeséljem, hogyan jutottunk el idáig.

Családunk, útjaink

Mert nem így kezdődik a dolog – és aki azt követeli dühösen, az öklét rázva, hogy legyen ez az alap, és mindenki fogadja el és kész, az nem ért az emberekhez.

Akármilyen liberálisnak vallják magukat emberek, akármilyen felvilágosultak és nyitottak is, amikor egy családtagjukról derül ki, hogy meleg, akkor azért próbára tétetnek ők is. És van, hogy elbuknak. Nem nálunk, de hallottam ilyet is, a mi értelmiségi köreinkből.

De hogy nehezen megy a feldolgozás, az teljesen mindennapi.

Én még kiskamasz voltam, amikor először merült fel annak lehetősége, hogy Vera a lányokhoz vonzódik. Volt egy idősebb barátnője, aki úgy rángatta zsinóron, ahogy akarta. Rossz volt nézni, de nem tehettünk semmit. Vera állandóan az ő hívását várta, és ugrott, ha az a lány csettintett.

Emlékszem, még ekkor sem mertük bevallani magunknak. Egy idő után ő mondta el anyunak, hogy úgy érzi, vonzódik ehhez a lányhoz. Anyu meg zavarában nekem mondta el.

Teljesen kikészültem, bár nem tudtam volna pontosan megmondani, miért. Ilyenkor az ember azzal mentegeti a saját gyengeségét, hogy azért, mert „őt féltem”.

„Nem akarom, hogy olyan nehéz élete legyen, hogy állandóan bujkálnia kelljen és lesben állnia, mikor támadják be és honnan” – ilyeneket mond az ember, amikor megpróbálja megmagyarázni, miért olyan zaklatott a hírtől.

Nekem is el kellett mondanom egy idősebb barátomnak, hogy segítsen megemészteni, és ő végül azzal nyugtatgatott, hogy nem is biztos még. Vera fiatal, lehet, hogy a rajongást összekeveri a szerelemmel. Nem jelent semmit. Ezzel elvoltunk egy darabig.

Ma azt mondanám: részleges tagadás. Segített pár évre. Egészen addig, míg Vera elő nem állt az első igazi szerelmével, akivel tényleg jártak. Hogy az már komoly ügy, mi sem jelezhette jobban, mint hogy ledobott miatta vagy tizenöt kilót. Ezzel egyébként könnyebb is lett a helyzet, nem csak nehezebb. Most már konkrét volt, ott állt egy másik lány, aki bebocsátást kért az életünkbe. Az első szerelem ugyanis mindenkire tartozik egy családban, mindenkit érint. Verát teljesen kizökkentette az addigi szokásaiból, életmódjából, de azt hiszem, ez mindenkire érvényes az első lángolás idején, nem függ a szexuális orientációtól.

De innentől már nem arról volt szó, hogy „úristen, a Vera meleg”, hanem hogy Verának van egy csatolmánya, Juli, aki mindenhová jön vele.

Ezt most az én szemszögemből mondom, mert nekem innentől tényleg erre helyeződött át a fókusz: meg kellett szeretnem Julit (ami nem ment annyira könnyen), hiszen ha Vera szereti, akkor nekem is szeretnem kell. Apám egész másképp reagált. Julit egy perc alatt elfogadta, könnyen kommunikált vele, de Vera leszbikusságát nem akarta elhinni. Többször hangoztatta, hogy olyan, hogy leszbikus, nem is létezik. Melegek vannak, vagyis fiúk, akik más fiúkat szeretnek, de leszbikusok azért nincsenek, mert amit egy nő nyújthat egy nőnek, azt egy férfi is meg tudja neki adni.

Aztán voltak a családban olyanok, akik úgy hárítottak, hogy azt mondták: Vera igazából nem is meleg, mert tökre nem az a típus, csak nem tud megküzdeni a férfiakkal szembeni fenntartásaival, amiket apánk váltott ki belőle. Apánk ugyanis elég macsó típus, szeret uralkodni és ellentmondást nem tűrő kijelentéseket tenni. Ezek a rokonok úgy gondolták, ha Vera találkozna egy emancipáltabb fiúval, aki nem akarná elnyomni, rögtön rájönne, hogy a férfiak is lehetnek jó partnerek neki. Addig csak kipróbálja, milyen egy nővel járni, aztán meg „észhez tér”. Azt hiszem, engem ez a hozzáállás borított ki a legjobban – mert elég sokáig hallgattam. (Persze Verának sosem merték elmondani.)

Anyánk magában őrlődött, kereste az okokat. Mitől vált Vera ilyenné és mikor? Lehet, hogy ő is tehet róla? Mióta Vera kinőtt a gyerekkorból, gyakran kérte meg, hogy szereljen meg ezt-azt a lakásban, mert kiderült, hogy van érzéke hozzá. Sokkal könnyebb volt őt kérni, mint apánkat, aki mindig húzta-halasztotta ezeket a feladatokat. Lelkileg is jobban lehetett rá támaszkodni, mint rám (aki még kicsi voltam), vagy bárki másra a családban: olyan nyugodt természete volt. Lehetséges, hogy anyánk maga pakolt maszkulin feladatokat Verára?

Hirtelen jelentősége lett annak is, hogy Vera sosem Barbie-t kért karácsonyra, hanem Ken babát vagy távirányítós autót, robotot. Máskülönben nem volt fiús kislány, ezért akkoriban ezek a kérések nem tűntek fel senkinek.

Inkább csak különlegesnek hatottak. Most, hogy visszagondolok, eszembe jut, hogy az egyik legjobb barátnője viszont tényleg fiús volt: csak rövid hajat és nadrágot volt hajlandó viselni, és fiús játékokat játszani. Ma boldog anyukája két kislánynak, hagyományos családban.

Vera kamaszkori legjobb barátja pedig egy meleg fiú volt. Persze eleinte senki sem tudta, hogy meleg, ő maga sem. Mindenki azt hitte – ő és Vera is – hogy köztük valójában egy első szerelem bimbózik. De minimum szerelmes barátság. Aztán Márk egy hosszabb külföldi tanulmányútból úgy tért haza, hogy már nyíltan meleg volt. Verával együtt emésztgettük a változást, mert Márkot ez a felismerés kívül-belül átalakította. Aztán elfogadtuk és teljesen természetessé vált, mintha mindig is így kellett volna lennie.

Vera viszont még évekig várt a saját előbújásával. De talán a felismeréssel is.

Vera útja

A durva az, hogy nem tudom. Sosem kérdeztem meg, Vera mikor jött rá. Azt sem firtattam, hogy volt-e valaha pasival. Akármilyen közel áll hozzám, bizonyos dolgokról nem beszéltünk soha. Például a szexről – sem az én tapasztalataimról, sem az övéről. Hogy hogyan vált ez tabuvá, nem tudom. Én úgy éreztem, tapintatlan volna ezt a témát szóba hozni. Sosem szerettem volna őt kényelmetlen helyzetbe hozni.

Márk az a típusú meleg volt, aki onnantól, hogy előbújt, teljesen komfortos lett a bőrében a témával kapcsolatban, akármiről lehetett beszélni vele. Vera nem. Hiába járt már rég Julival, én úgy éreztem, ezt a „melegtémát” nem tudja még kezelni. Ideges lett, ha valaki nem rögtön a teljes elfogadással reagált rá, miközben ő sem élte meg szabadon az identitását. Ez mindannyiunkat kellemetlen helyzetbe hozott.

Senki nem mert kérdezni. Senki nem merte felvállalni a félelmeit, az aggályait vagy a tépelődését. Sem ő, sem mi. Apánk talán ezért menekült az ex katedra kijelentésekbe, meg a sok baromságba, amit személyes ideológiaként tálalt.

Vera soha nem ment ki a Pride-ra, nem járt melegbárokba, irtózik a melegbuliktól, és nem keres partnert appokon. Ez megint egy olyan tulajdonsága, aminek semmi köze a szexuális orientációjához, csak a jelleméhez.

Nem akar semmilyen címkét, nem akar egy közösséghez tartozni csak azért, mert így született. Nem kér az akolmelegből, ahol egy kisebbség tagjai összetartanak. Nem így erősíti meg az identitását.

„Akkor már az embert látod"

Voltak más barátnői is Juli után, és az évek során mindannyian (a családban) hozzászoktunk ehhez a helyzethez, ő is sokat lazult, így elhalkultak azok a hangok, amik a melegségét valami átmeneti állapotnak tartották. Ahogy ez minden sokk, trauma vagy krízis esetén lenni szokott: egyszerűen az idő segített. Meg talán az is, amennyi negatív példát láttunk magunk körül. Családokat, ahol a gyerek magánélete tabutémává vált. Ahol valaki nem mutathatta be a szerelmét, nem beszélhetett az érzelmeiről, vagy ahol úgy tettek, mintha ez az egész nem létezne. Egyre jobban borzongtam ezektől a sztoriktól.

Nekem ugyanis egyre több meleg barátom lett. Számomra ők nagyon komfortos közeget jelentenek. Nem szabadna általánosítani, de úgy érzem, a faramuci helyzetükből kifolyólag is, amit a mai magyar közállapotok idéznek elő, sokkal jobb emberekké váltak, mint a többségiek. Nincs akkora egójuk. Nem ítélkeznek.

Nem hangosak és erőszakosak – éppenséggel szelídebbek. Érzékenyek és nyitottak, ezért sokkal jobban érzem magam velük.

Nekem egyik meleg barátom sem jár ki a Pride-ra, de én kijárok.

Azok, akikről a sajtófotók készülnek, és akik miatt azt lehet mondani, hogy ez egy magamutogató, szélsőséges felvonulás, valójában egy törpe kisebbséget alkotnak – kábé olyanok, mint régebben egy Fidesz-tüntetésen az Árpádsávos zászlót lengetők. Rájuk is azt mondták akkor, hogy „nem kell őket komolyan venni” – minden mozgalom kitermeli a maga szélsőségét.  

De van, amikor a mozgalom válik szélsőségessé… Én kimentem tüntetni akkor is, amikor egy kormánypárti politikus tudatlanul és megalázó módon nyilatkozott a homoszexuálisokról, hogy tiltakozzam ellene, mert ez engem már zsigerileg érint, konkrétan fáj. És fájt az is, hogy milyen kevesen voltunk, hogy ez másoknak nem olyan fontos.

Nádasdy Ádám, a melegségét nyíltan vállaló nyelvészprofesszor azt mondta nemrég, hogy változna a helyzet, ha mindenkinek a környezetében lenne meleg pár, mert ha már arcokat tudsz kötni hozzá, akkor nem kell félni az ismeretlentől, akkor már az embert látod. Jólesik ilyen optimista mondatokat hallani, de nem vagyok biztos benne, hogy ennyi elég.

A kognitív disszonancia elég gyakori jelenség. Az olyan mondatokat is régóta ismerjük, hogy „Semmi bajom a zsidókkal/cigányokkal, de…”

Ugyanakkor azt sem szeretném elfogadni, hogy így marad a helyzet. Azt gondolom, nem is fog, bármit is tesznek ellene.

A változás elkezdődött, az erők beindultak, és ha vannak is benne visszalépések, és működik is egy ellenerő, a világ, amelyhez tartozunk, akkor is húz előre minket. A jövő generációiban hiszek, és abban, hogy az előítélet nem más, mint tanult minta. A fiatalok pedig már annyi helyről szerzik be az információt, hogy azt nem lehet kontroll alatt tartani, egy határzárral eltorlaszolni.

Mi pedig, akiknek volt alkalmunk a jelenséget a bőrünkön megtapasztalni, és volt időnk a magunkévá tenni, addig is megpróbáljuk a magunk környezetét olyanná alakítani, ami számunkra ideális. Hogy azok a gyerekek, akik beleszületnek – legyenek az én utódaim-, vagy meleg párok gyerekei, akik akkor is megoldják, hogy szülők lehessenek, ha ez ma Magyarországon nehezebben megy –, ne félelemben és gyűlöletben, hanem békében és megértésben nőhessenek fel. És ne ítélkezzenek senki felett.

Tihanyi Laura 

A fotó illusztráció – forrás: Getty Images