A világvégéről három mondatban

Harminchárom évvel ezelőtt, 1986. április 26-án, egy péntekről szombatra virradó hajnalon esett meg a történelem eddigi legnagyobb hatású atomkatasztrófája Csernobil területén.

Harminchárom évvel ezelőtt Magyarországon azonban fogalmunk sem lehetett arról, hogy mit is jelentenek azok a rettentő tárgyilagos és pár tőmondatban lezavart híradások, amik a csernobili katasztrófáról szóltak. Én akkor kilencéves voltam, ha jól emlékszem, a Balatonnál voltunk, amikor szóltak, hogy mostantól egy darabig ne együnk zöldséget, gyümölcsöt.

Mi, a húgommal még örültünk is neki, nyilván, hisz melyik gyerek csapna az asztalra, hogy igenis, kér még egy kis sóskát. A szüleink sem nagyon lehettek képben, az akkori tájékoztatás ugyanis így működött: a szocialista országok dolgairól csak olyan dolgokat lehet közölni, amiket ők maguk közölnek. A Szovjetunió pedig igyekezett nem közölni semmit, a hírekben nem bonyolódtak részletekbe, nem hangzott el semmiféle lakossági figyelmeztetés. Még a május 1-i felvonulást sem fújták le Belorussziában, az egyik legérintettebb területen, annak ellenére, hogy addigra a pártvezetés nagy vonalakban tisztában volt az irtózatos veszélyekkel.

Veterán kommunisták reflexből adott reakciói

Az, hogy az egész katasztrófa, ami könnyedén még súlyosabb világégést is eredményezhetett volna, ilyen félelmetes lassúsággal derült csak ki, javarészt az akkori kommunista apparátus és a bürokratikus tehetetlenség számlájára írható, magyarázza dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa és a PPKE docense. Messze sokkal később kezdték el a tüzet hatékonyan elfojtani, a közvetlen, érintett környezetet és a tágabb világot figyelmeztetni, a lakosságot kimenekíteni, mint tették volna egy olyan társadalomban, ahol nem lapít mindenki szolgalelkűen, és ahol nem személyiségidegen a felelősség felvállalása.

Dr. Rácz András - Forrás: HBO / Czabán Máté

A robbanás péntekről szombatra virradóan történt, a szovjet vezetés azonban csak vasárnap reggel-délelőtt került nagy vonalakban képbe.

Olyan világ volt ez, amikor mindenki úgy gondolkodott, hogy a legokosabb lapulni, csendben maradni, és nem szólni semmit. Ahol az számított bölcs döntésnek, ha nem döntesz sehogy, hanem szépen megvárod, amíg valaki más kényszerül lépésre.

Paul Ritter és Robert Emms a Csernobil című sorozatból

Jó atom, rossz atom

A nyolcvanas években az emberek fejében az atomenergia két részre oszlott. Volt a pusztító, rossz atom, az „atomháborús rém”, amivel a népet riogatták. És volt a hasznos, jó atom, az atomerőművek hajtóereje, a modernitás szimbóluma, az eszköz, ami kielégítette a kommunista ország hatalmas energiaigényét. Ez utóbbi ártatlan dolognak tűnt csupán, a vele járó veszélyeket nem is verték nagydobra, de a nagy többség sem volt vele tisztában.

Atomerőműben dolgozni megtiszteltetés és kiváltság volt. A környékbeli lakosságot pedig egyáltalán nem gyakorlatoztatták arra az esetre, ha valami baj történne (mint ahogy teszik az iskolákban tűzriadók formájában), hiszen a Szovjetunióban ez az eshetőség „eleve kizárt” volt.

Az erőmű egyik irányítószobája - Forrás: Getty Images/Laski Diffusion

Hogyan történt a baleset?

Ahhoz, hogy egy ilyen mértékű katasztrófa bekövetkezzen, több olyan faktornak kellett történnie, amik önmagukban talán még nem lettek volna ennyire tragikusak. Bár az amerikaiak már a negyvenes években rájöttek, hogy az RBMK, azaz csatornatípusú atomreaktorok nem biztonságosak, a Szovjetunióban nem voltak vele tisztában, hogy a csernobili egy rosszul működő reaktor, azaz: igenis fel tud robbanni.

Ezt tetézte, hogy már az atomerőmű építése során adódtak hiányosságok, rossz megoldások, szabálytalanságok és tervezési hibák. A kezelőszemélyzet között pedig javarészt olyan emberek voltak, akik nem értettek ehhez a típusú reaktorhoz.

Jared Harris és Stellan Skarsgård a sorozatban

Az ipari balesetek meglepően nagy száma történik péntekről szombatra virradóan – ez az az időszak, amikor lankad a figyelem és az emberi hibalehetőség a legnagyobbra nő. Csernobil üzemeltetői pedig a szokottnál is fáradtabbak voltak a korábban megnövelt teljesítmény miatt. De még ezeken felül is kellett egy rakás rossz döntés, tudatlanság, és még több rossz döntés a katasztrófához. „Ha szándékosan akarták volna felrobbantani a magot, nehezebb dolguk lett volna” – tapint a lényegre Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelős munkatársa.

Perger András - Forrás: HBO / Czabán Máté

1986. április 25-én egy kísérletet akartak végrehajtani a működő reaktorban, ami ironikus módon egyébként a reaktor biztonságát volt hivatott fokozni. Már eleve az ötlet, hogy nem szigorúan ellenőrzött, laboratóriumi körülmények között, minden eshetőségre felkészülve végezték el a vizsgálatot, önmagában abszurd. Ahogy az is, hogy senki nem gondolt bele, és nem is tervezett azzal  az eshetőséggel, hogy mi volna, ha a kísérlet mégis balul sülne el. Mindennek a tetejébe, amikor a baj megtörtént, azt a számítógépek és a biztonsági berendezések időben jelezték is… volna – ám azokat előzetesen kikapcsolták, hogy ne zavarják meg a kísérlet lefolytatását.

Jelenet a Csernobil című sorozatból

Amikor az atomreaktor belsejében beindultak az egymást felerősítő láncreakciók, és dominóként omlott össze minden, már tehetetlenek voltak. A végeredmény leginkább ahhoz hasonlítható, mintha felrobbanna egy hermetikusan lezárt, gigászi méretű kukta. Ráadásul egy olyan kukta, amiben nemcsak pár kémiai elem található csak meg, hanem a kibővített periódusos rendszer összes eleme, és még néhány, rászabadulva a fél világra.

Pár héttel a robbanás után - Forrás: Getty Images/ Laski Diffusion

A robbanás után

Csernobil 30 kilométeres sugarú vonzáskörzetében (ez körülbelül Veszprém megyével egyenértékű), oly mértékben lett sugárszennyezett minden, hogy még jó 24 ezer évig nem lehet oda visszaköltözni. Ennek ellenére a balesettől csupán három kilométerre lévő Pripjaty városából csak két nappal később telepítették ki a lakosokat, mintegy ötvenezer embert.

A szovjet vezetés igyekezett az egész ügyet eltussolni, ám hamarosan Svédországból radioaktív felhő észlelését jelentették, majd szépen lassan a bizonyítékok hatására, az egész világ képbe került.

Idehaza az első óvatoskodó, semleges híradások után végül Bedő Iván újságíró tájékoztatott hitelesen az atomkatasztrófáról a rádióban, a BBC híreit felhasználva. A rádió vezetőségétől ezért fegyelmit kapott. Mindezzel együtt úgy gondolja, ha bemondtak volna mindent, amit ma lehet a katasztrófáról tudni, valószínűleg nem sokan hitték volna el, vagy vették volna komolyan. Az emberek addigra már megtanultak nem hinni a hivatalos híradásoknak, igyekeztek inkább a sorok között olvasni és beszerezni minél több „lépcsőházi” információt.

Bedő Iván - Forrás: HBO / Czabán Máté

Mire számíthatunk mi, 33 év elteltével?

Iszonyú erőforrások árán, a Szovjetunió GDP-jének tetemes részének ráfordításával, és temérdek emberáldozat meghozatalával végül nagy nehezen sikerült megmenteni a világot. Rákerült az atomerőműre egy szarkofág, majd arra később még egy. Ám kár lenne megnyugodva hátradőlnünk, ezek ugyanis csak sebtapaszként képesek funkcionálni, a sugárszennyezettség szempontjából rövid távú, százéves megoldásokat nyújtanak csupán. Mi, ma úgy tűnik, egyelőre biztonságban vagyunk, a jövő nemzedékének azonban mindenképpen ki kell találnia egy biztosabb megoldást.

Az egész világot sokkoló katasztrófa után gyakran hangzott el, hogy

„több Csernobil nem lehet”.

Épp csak arról vagyunk hajlamosak megfeledkezni, ahogy a Titanic esetében, hogy itt is az volt a kiindulási pont, az alapfeltételezés, hogy a csernobili atomerőmű felrobbanása ki van zárva. Mégis megtörtént. Akárcsak a fukusimai atomerőmű baleset, 2011-ben.

Elhagyatott Pripjaty - Forrás: Getty Images/Vitaliy Holovin/Corbis

A legbiztosabb azt mondani, hogy máig nem tudni pontosan, milyen hatása volt és van az egész Európát érintő csernobili katasztrófának. Sok esetben hiányosak az információink, temérdek tényezőt nem veszünk figyelembe, vagy a szőnyeg alá söprünk. Azokon a területeken például, ahol erős volt a sugárszennyezettség, rengeteg alkoholbeteg, depressziós ember él, ám erre sokan csak legyintenek, mondván, az oroszoktól, ukránoktól sohasem állt távol az intenzívebb italfogyasztás.

Azoknak az utódait sem lehet értelemszerűen megvizsgálni a hatásokat illetően, akik épp a sugárzás miatt váltak sterillé vagy meddővé. A lelki tényezők felmérését nehezíti, hogy a poszttraumás stressz-szindróma távolról sem volt a Szovjetunióban betegségként elismerve. Aki egy traumatikus helyzet következtében lelki problémát produkált, azt egész egyszerűen gyávának bélyegezték. Az elhárításban több mint félmillió likvidátor vett részt, akiknek a nagy része fiatal önkéntes volt.

Sokakban pedig kialakult a sugárzástól való rettegés, a baleset utáni években csak Nyugat-Európában 100–200 ezer abortuszt hajtottak végre.

2017-es légifelvétel a Csernobil közelében fekvő Pripjatyról - Forrás: Sean Gallup

Csernobil ma

A katasztrófa és a tervezési hibák ellenére a csernobili atomreaktort csak 2000-ben állították le teljesen és végleg. Az erőmű és környéke még jó 24 ezer évig nem alkalmas emberi élet számára. Az egész táj furcsa hangulatot áraszt, a súlyosan szennyezett területeken, a fákon és a leveleken nem látszik a pusztulás, mivel a sugárzás elpusztított minden olyan gombát és baktériumot, ami elvégezhetné a szerves anyagok lebontását.

Az emberek, akiknek összesen másfél órájuk volt összepakolni az életüket, a kutyáikat nem vihették magukkal. A hátrahagyott ebek java részét később elpusztították, a túlélők leszármazottai azonban a mai napig ott élnek a szellemvárosban és környékén, időnként ételt koldulva a kiérkező katasztrófaturistáktól és az önként visszatelepülőktől. Emberi beavatkozás híján a környékbeli erdőkben is háborítatlanul élnek az állatok, bár gyaníthatóan komoly betegségekkel küzdve és jócskán lerövidült várható élettartalommal.

Mégis, talán az lenne a legideálisabb, ha nem kellene ahhoz egy komplett atomkatasztrófának történnie, hogy körülöttünk és nélkülünk, de mindenki békében éljen.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: HBO