„Van valami a levegőben, amiért nekem jó magyarnak lenni” – Interjú A besúgó fő alkotójával, Szentgyörgyi Bálinttal

–

Gyárfás Dorka/WMN: Az első szabadságodról tértél vissza A besúgó évekig tartó készítése óta. Milyen volt éppen akkor elutazni, amikor a legnagyobb sikeredet éled meg?

Szentgyörgyi Bálint: Cannes-ban, aztán Párizsban jártam a barátnőmmel – de tényleg négy év óta először –, majd Londonba utaztam, ahol már a jövőről is beszélgettem szakmabeliekkel, ugyanis tizenvalahány ajánlat érkezett hozzám, mióta A besúgó megjelent az HBO Maxon.

Gy. D./WMN: Milyen ajánlatokat kaptál? Honnan?

Sz. B.: Például voltam az MGM székházában tárgyalni, ami számomra is hátborzongató élmény volt, mert abban az irodában jártam, ahol a James Bondok írják alá a szerződéseiket. Készítettem is róla egy videót suttyomban – nézd, itt írta alá a megbízását Sean Connery. 

Gy. D./WMN: Ekkorát robbant A besúgó nemzetközi szinten? 

Sz. B.: Igen, aminek nagyon örülök, ugyanis pont erre készültem. Csak arra nem számítottam, hogy ha tizenvalahány ajánlatot kapsz, az azt jelenti, hogy tizenvalahányra kell majd nemet mondanod – mert ugye csak egy úton indulhatsz el. Ami ezután következik, arra különböző életstratégiák vannak, és szerintem érdemes az embernek megvizsgálnia azokat az életutakat, amikben volt egy hasonló fordulópont. Nagyon sokan feladták például az egyik bástyájukat ebben a helyzetben, mondjuk, hogy maguk írják a forgatókönyvet, és elmentek kvázi bérmunkásnak. 

Én pedig rengeteget készültem arra, hogy mi történjen velem A besúgó után, és vannak már kész forgatókönyveim is. Úgyhogy bármilyen csábító például egy franchise-ba becsatlakozni, azt hiszem, akkor maradok hű magamhoz, ha nem adom fel a bástyáimat.

De nem hoztam még meg a végső döntést. Majd, ha minden lecsillapodik egy kicsit…

Gy. D./WMN: És ezt könnyű képviselni ezeken a tárgyalásokon? Nem érzed a nyomást, hogy vagy megkapod a lehetőséget – de kompromisszummal –, vagy elbuksz egy szuper nemzetközi karriert?

Sz. B.: Nem, mert mindig tisztázom magamban előre, mikor érzem úgy, hogy győztem – és ezért megyek oda. Kifejezetten élvezem azokat a helyzeteket, amiknek nagy a tétjük, mert ezek valahogy nem összetörnek, hanem összerántanak. Ez mindig így volt, már a kezdet kezdetén is, amikor huszonnégy évesen bekopogtattam az HBO-hoz, pedig mindössze egy rövidfilm volt a hátam mögött: A besúgó sufnituning pilotja. Aztán valamivel később, amikor egy nap egy olyan megbeszélésre hívtak, amelyen már külföldi döntéshozók is részt vettek, a magyar kollégák odaléptek hozzám, és azt mondták: „Mindenki itt van, de csak nyugalom!”, én meg azt gondoltam: „Király!” Otthon persze még én is ideges vagyok, de ott, a helyzetben már nem. Színészek szoktak mesélni hasonlót a színpadra lépés előtti pillanatokról: hogy a deszkákon valahogy elpárolog a lámpalázuk, ezért jó kilépni oda. De nem csak az éles helyzeteket szeretem – ugyanígy szeretek otthon egyedül gondolkodni, a film vizuális világán agyalni, vagy magányosan írni…

Gy. D./WMN: Csak kevés emberben van meg a kettő együtt… És végül milyen érzésekkel jöttél haza Londonból? Nagy reményekkel?

Sz. B.: Az ügy még folyamatban van, ezekben a hetekben állandóan Zoom-tárgyalásokban vagyok. Ráadásul még A besúgónak is csak a felénél járunk, szóval jöhetnek újabb ajánlatok is. Érezhető, hogy Európa hamarabb mozdult, mint az USA, ahol csak most kezdtek el felfigyelni rá.

Gy. D./WMN: Te minek tulajdonítod ezt az elképesztő és azonnali hatást?

Sz. B.: Ennyire felgyorsult a világ, és a streamingcsatornáknak köszönhetően ma azonnal el tudsz jutni mindenhová. A másik, hogy

igyekeztem olyan produktumot létrehozni, ami a magyar szemnek is hiteles és igazi, de bárhol máshol is érthető és érdekes.

Gy. D./WMN: Én úgy éreztem, kicsit mintha az utóbbi felé hajlottál volna, és szándékosan kedveztél a nemzetközi nézőközönségnek. Így volt? Vagy neked alkotóként eleve ilyen az ízlésed?

Sz. B.: Nem, ez egy tudatos belépő volt. Úgy gondoltam, sokkal könnyebb most megteremteni egy nemzetközi sikert, és aztán elmélyülni a művészetben, mintha egyből az egyre szűkülő arthouse piacon debütálnék. De az egyik következő filmtervem már arthouse (magyarul művész-) film lesz – dacára annak, hogy most persze főként kommersz produkciókra kapok ajánlatot. Tudtam, hogy ha egy hardcore művészfilmmel indulok, akkor éveken keresztül próbálkozhattam volna pénzt szerezni. 

Gy. D./WMN: Mit értesz művészfilmen?

Sz. B.: Azt a filmet, aminek nem a cselekményén és a lendületén van a hangsúly, hanem a karakterek mélységén és belső drámáin. Ebben a bizonyos tervemben kevés a szereplő, kevés a helyszín, és nem bűvészkedünk folyamatosan a kamerával, hanem a szereplők tekintetében mélyedünk el. A besúgótól pedig azt vártam, hogy megismerjenek, és lehetőségeket teremtsen arra, hogy megmutathassam magam más oldalról is.

Ez nem azt jelenti, hogy nem azonosulok ezer százalékig A besúgóval – természetesen ez is az én ízlésemet tükrözi, de az alkotó, aki vagyok, nem merül ki ennyiben.

Gy. D./WMN: Nehéz elképzelni, hogy valaki ennyire tudatos már az első perctől fogva…

Sz. B.: Ezt azért kell most csinálni, mert később csak egyre nehezebb lesz. Ha a második munkáját nézed valakinek, még nincs olyan elvárásod vele szemben, hogy „na, most megmutatja egy másik arcát is”. Viszont minél több olyan produkciót készítesz, amilyet a streamingszolgáltatók várnak – ami nagy tömegekhez szól, és látványos –, egyre kevésbé fogadják majd el tőled, ha valami nagyon különbözőt szeretnél. Mert itt tulajdonképpen arról van szó, hogy beléd fektetnek egy csomó pénzt, és valamilyen megtérülést várnak érte. Persze a művészfilm is befektetés, csak ott, adott esetben az állam, azt reméli, hogy egy presztízsértékű eredmény születik belőle.

Gy. D./WMN: Téged nem billent meg, ami most veled történik, hogy egyszeriben minden körülötted forog?

Sz. B.: Nem, bár ami történik, azt elképzelni sem tudtam. Nem tudtam, milyen az, amikor minden nap felülírja az előzőt, annyi új kapu nyílik meg. De nem érzem, hogy bármit is változtatott volna rajtam. Ha öt évvel ezelőtt leülünk, ugyanezt az embert találtad volna itt – de ez nem egyedül nekem köszönhető, hanem a közvetlen környezetemnek is –, gondolok itt például a barátnőmre, aki sokkal intelligensebb ember, mint én. Ez nagyon a földön tart.

Gy. D./WMN: Több interjúban is hallottam, hogy megemlíted őt – ez annyira szokatlan! Kevesen emelik ki a hátországuk jelentőségét, amikor épp learatják a nagy sikereket. Ez vajon mitől van?

Sz. B.: Nem tudom, talán azért, mert még nem döntötték el, hogy vele akarnak maradni. Az Instagramon is megfigyelhető, hogy olyanok, akik különben párkapcsolatban élnek, úgy tesznek, mintha egyedülállók volnának, hogy nyitva tartsák a lehetőségeket. Én nagyon szeretem Ágit, három éve vagyunk együtt, és tíz perce ismertem, amikor megcsókoltam.

Szerintem úgy tiszteled meg igazán a társadat, ha nem rejted el, hanem elmondod a világnak, hogy semmi sem lennél nélküle.

Gy. D./WMN: Szerintem talán az is benne lehet, hogy sokan maguknak szeretnék elkönyvelni a sikert, mintha egyedül az ő érdemük volna.

Sz. B.: Én ezt talán azért nem csinálom, mert egy rendhagyó úton kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy elkészíthessem ezt a sorozatot. Most meg sok olyan üzenetet kapok tizenhét-tizennyolc éves fiataloktól, hogy segítsek nekik, hogyan lehet eddig eljutni, hogy felelősséget érzek abban, milyen képet sugárzok nekik. Mert én ezért kurva sokat dolgoztam, és nagyon sok dologról lemondtam miatta – de van, amiben szerencsém volt. Mert ha találkozol azzal az emberrel, aki támogatni tud mindenben, az a szerencse kategóriába tartozik. Ezért nem tudsz tenni. Viszont azt hozzá kell tennem, hogy nemcsak Ági volt mellettem mindenben, hanem a barátaim is: például Varga Ádám, aki a sorozatban Mátét alakítja (és neki írtam ezt a szerepet), vagy Czomba Albert operatőr, aki a B kamera mögött állt, és a kezdet kezdetétől együtt dolgozunk. De nagyon-nagyon sok nevet mondhatnék még. 

Gy. D./WMN: Tudom, hogy fura a kérdés, de te honnan vetted a bátorságot ahhoz, hogy egy olyan korról és jelenségről mesélj történetet, amiről nem lehet tapasztalatod, és erről is inkább egy szórakoztató sorozatot készíts, nem pedig súlyos drámát?

Sz. B.: Én ezt másképp fognám meg. Akkor lehet össztársadalmi párbeszédet indítani egy néplelket érintő traumáról, ha tömegek nézik, amit csinálsz. Gyerekkoromban előfordult, hogy a gyógyszert úgy adták be nekem, hogy egy kanál mézbe tették. Valahogy így akartam ezt a történetet elmesélni, és talán amiért Nyugaton rezonálnak erre, az éppen az, hogy náluk évszázadok óta létezik egy zsáner: a bűnözők közé beépülő rendőr, aki a kémkedés során (egy karizmatikus vezető hatására) elveszíti a fonalat, hogy végül is hová tartozik. Vicceltünk is a forgatás során, hogy mi a szockó Holtpontot csináljuk meg, szörfdeszkák nélkül. De ilyen volt például az első Halálos iramban is – isten nyugosztalja Paul Walkert. Úgyhogy a kérdés ezután, hogy ezt a már létező zsánert hogyan töltöd meg személyességgel – vagyis hogyan építed fel Demeter Geri vagy Száva Zsolt figuráját olyan elemekkel, amik benned, az íróban is ott vannak. Vagy hogyan találsz helyet a spanodnak a történetben úgy, hogy abban meg tudja csillogtatni a képességeit.

A másik dolog, hogy az ügynökkérdés feldolgozatlan maradt Magyarországon, és úgy éreztem, az érzelmi része felől kellene megközelíteni. De az is fontos volt, hogy ne pusztán a besúgóra koncentráljunk, hanem keresztmetszetét adjuk az akkori társadalomnak. Látunk egy írót, aki nem akar együttműködni a hatalommal, de félti a pozícióját. Ez például onnan jött, hogy mi nagyon sokat sétálunk Ágival a városban, és amikor a II. kerületben, a Cserje utcában jártunk, mutattam neki, hogy Illyés Gyula és Kozmutza Flóra mindössze kétháznyira lakott Kádár Jánostól. Szóval egy olyan világot képzelj el, amiben

Illyés megírta az Egy mondat a zsarnokságról című versét, de közben (Majtényi György Vezércsel című könyve szerint) összejárt sakkozni Kádárral.

És persze nem direktben akartam őt megidézni Mácsai Pál karakterében, de valahol ott volt mögötte.

Gy. D./WMN: A szüleiddel beszélgettél erről az időszakról?

Sz. B.: Igen, bár nekik nem voltak olyan releváns tapasztalataik róla. És nem is úgy volt, hogy egyszer leültünk volna beszélgetni erről, hanem egész életemben kérdezgettem őket, mert világéletemben érdekelt a történelem. Nemcsak a szüleimet, hanem a nagyszüleimet is mindig faggattam.

Gy. D./WMN: És mit gondolsz, meg kellett volna nyitni az aktákat a rendszerváltás után közvetlenül?

Sz. B.: Amikor összedőlt a rendszer és megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, szerintem az egy lehetőség volt arra, hogy tiszta lappal induljon az ország. Később már, ahogy a szekértáborok kiépültek és mélyültek az árkok, egyre inkább csak fegyver lett volna a másik oldallal szemben – akkor már csak indulatok gerjesztésére lett volna alkalmas. 

Gy. D./WMN: De akkor most már maradjon az a katyvasz, hogy időnként valakiről kiderül valami, amit vagy tagad, vagy – jóval ritkábban – beismer, a többiek meg vagy megússzák, vagy rettegnek, hogy ők mikor kerülnek sorra? Már nincs mit tenni, elszalasztottuk az egyetlen pillanatot, amikor tabula rasát lehetett volna csinálni?

Sz. B.: A legutóbbi választáson az derült ki, hogy az ország közepén van egy lyuk – Budapest –, de ezen kívül a vidék narancssárga. Én ezen egyáltalán nem lepődtem meg, számomra ez magától értetődő volt. Mégpedig azért, mert az én nagyszüleim generációja szinte egy rendszerben élte le a teljes felnőtt életét. És ha megvizsgálom azokat az alkotókat, akik ebben az időszakban éltek és dolgoztak (Makk Károlytól Fábri Zoltánon át Várkonyi Zoltánig), akkor azt látom, hogy ők felismerték, hogy ez van, ez lesz, és a rendszeren belül kell megtalálniuk a boldogulásukat, és felépíteni az életművüket. A szüleimé ezzel szemben rendszerváltó generáció volt: az a rövid időszak adatott meg nekik, amikor a magyar társadalom egy pillanatra két hosszan tartó rendszer között élt. Ezt a ritmust látom ismétlődni az elmúlt évszázadokban, és ez alapján

számomra világos, hogy most abban az időszakban vagyunk, amikor egyfajta berendezkedés érvényesül hosszú időn át. Majd az én gyerekem talán újra egy rendszerváltó nemzedék tagja lesz, mint amilyen a szüleimé volt. De az enyém a nagyszüleiméhez hasonlatos – minden ezt támasztja alá.

Ebből pedig az következik, hogy magamra kell figyelnem, és a magam dolgát kell elvégeznem, meg kell csinálnom a filmjeimet – ezt tudom tenni. Annál pedig több eszem van, hogy rossz kedvem legyen valami miatt, ami nem fog megváltozni – mint ahogy sokaknak körülöttem. Én élvezem az életet. Ezerrel.

Gy. D./WMN: Persze, hiszen életed első komoly sikerét éled meg, amiért éveket dolgoztál. 

Sz. B.: Igen, de én ilyen voltam három-négy éve is. Ha beszélgetnél olyanokkal, akik ismertek korábban, ők is megmondanák neked. De kétségtelenül van egy felszabadultság abban, amikor az ember ezt megéli. Ugyanakkor mindig is vallottam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig be legyünk feszülve valamin.

Gy. D./WMN: Ezek szerint nem vagy egy lázadó típus.

Sz. B.: Azért csak megcsináltam A besúgót.

Gy. D./WMN: Igen, de A besúgó is bizonyos szempontból simulékony produkció: belesimul a filmes konvenciókba és trendekbe. Nem megosztó, nem megy fejjel a falnak, mint Száva Zsolt.

Sz. B.: Nem tudom, szerintem tele van kockázatvállalással és kemény mondatokkal. Simulékonynak meg egyáltalán nem érzem magam, egyszerűen csak az ember megválasztja a csatáit. És nem simulékony – ez nem jó szó –, hanem tudatos.

Folyamatosan gondolkodik az ember, hogy hol tart épp az életében, és ott mi lesz a következő akadály, azt pedig hogyan fogja venni. Nem is érzem pozitívumnak, ha valaki fejjel megy a falnak. Ésszel kell csinálni.

Gy. D./WMN: Szóval ebben a rendszerben akarsz élni, de külföldön dolgozni, ha jól értem…

Sz. B.: Az a szerencse, hogy ma már nem kell emigrációban gondolkodni. Ha valaki a streamingcsatornáknak akar dolgozni, akkor egyáltalán nem baj, ha egy kis országot képvisel, mert az emberek kíváncsibbak lettek az egzotikumra, és ezt a streamingszolgáltatók meg is lovagolják. Ha a nézők felfedeznek egy egzotikusnak tűnő kultúrát, akkor rákattannak, és még több tartalmat akarnak nézni onnan. Én jól érzem magam itt, és ismerem Nyugat-Európa realitását. Los Angelesben még nem jártam, de megyek nemsokára, és nincsenek illúzióim. Tudom, hogy ezek a városok rég túlnőtték a határaikat, és azt, hogy hány embert tudnak befogadni. 

Gy. D./WMN: Mire gondolsz? Párizsra, Londonra, New Yorkra?

Sz. B.: Párizs más, most pont ott voltam és csodálatos élmény volt, Londont viszont nem szeretem – annak ellenére, hogy sok pozitív élmény ért ott. De úgy érzem, van benne egy fojtogató gyökértelenség, ami mindent áthat. Londonba nem azért mennek az emberek, mint például Amerikába vagy Izraelbe, mert van ott egy olyan identitás, amit fel akarnak venni, amihez tartozni akarnak. Londonba egyszerűen csak megéri kiköltözni, és a sok „megéri odamenni” életút összeadódott egy gyökértelen társadalommá.

Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy Amerika milyen állapotban van, itt viszont nagyon jól érzem magam, és nemcsak az van, hogy nincs húzóeffektus kifelé a hazámból, hanem nincs tolóeffektus sem, mert például szeretem a „népsűrűségét” ennek a városnak, Budapestnek – hogy mekkora és ahhoz képest hányan vannak az utcán.

Ezen kívül teljes mértékben rabul ejt és foglalkoztat Budapest építészete és történelme. Van valami a levegőben, amiért nekem jó magyarnak lenni.

Gy. D./WMN: Tizennyolc éves korodig mennyi időt töltöttél Magyarországon?

Sz. B.: Hat évet, tehát az addigi életem kétharmadát töltöttem külföldön. Tizenkilenc évesen érettségiztem külföldön, és ezután Londonba költöztem.

Gy. D./WMN: Akkor nem is jártál egyetemre?

Sz. B.: Nem, soha nem is akartam, utáltam tanulni. Illetve tanulni nagyon szeretek, csak azt utálom, ha tanítanak. Én már öt-hat évesen tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, így volt időm kidolgozni, hogy amikor majd lesz rá lehetőségem, hogyan kell megragadnom. Nem is jelentkeztem rendező vagy forgatókönyvíró szakra sehová, mert nem akartam az életben még egyszer olyan helyzetbe kerülni, amiben én vagyok a tanuló, és egy tanár a maga ritmusában adja le az anyagot. Tudtam, hogy ilyen helyzetekben én nem tudok önmagam legerősebb verziója lenni, sőt frusztrált leszek tőle. Szóval óriási felszabadulás volt számomra, amikor végre véget ért az iskola. Mindig rossz tanuló voltam, és hiába szerettek a többiek, boldogtalan voltam attól, hogy meg kell felelni egy általános követelményrendszernek, és csak az az egy tantárgy nem létezik, amivel az egész életemet szeretném tölteni. Úgyhogy amikor kikerültem az iskolából, egy szállodában kezdtem dolgozni, hogy eltartsam magam.

Gy. D./WMN: Melyik szállodában?

Sz. B.: A Park Plaza Westminster Bridge-ben, a Big Bennel szemben. Másfél órát utaztam mindennap, és ezalatt mindig olvastam a metrón. Elkezdtem beszerezni magyar nyelvű könyveket, és olyan kötelező olvasmányokat is pótoltam, amiket itthon kellett volna olvasnom a középiskolában. A Pál utcai fiúkra például élesen emlékszem a metrózás közben, de azt már gyerekként is olvastam, csak akkor újra, és felidézte bennem azokat az éveket, amikor még otthon éltünk. Úgyhogy amikor arról beszélünk, hogy én milyen boldog vagyok itthon, tudni kell, hogy az a londoni metrón kezdődött. Aztán egyik napról a másikra feladtam az állásom és az albérletem, összepakoltam, és egy hátizsákkal haza is jöttem. A családom még mindig külföldön élt akkor, a rokonok, nagyszülők vidéken, a régi osztálytársaim (az a két osztály, amibe jártam) már rég szétszéledtek, úgyhogy nem ismertem szinte senkit a fővárosban.

A nulláról kellett felépítenem magam abban a tudatban, hogy itt szeretném megcsinálni az első filmemet – ami végül egy sorozat lett. És hát ilyenkor borzasztóan magányosan indul az ember.

Nem akarok olcsó, hatásvadász eszközökkel élni, de konkrétan így volt: tüzet kértem az utcán, bár ott lapult a zsebemben az öngyújtó, csak hogy valaki szóljon hozzám. És minden időm azokkal az álmokkal telt, amik a filmezéshez vezettek, illetve a történelemmel és a tényirodalommal. Akkor tanultam meg a várost – egyedül fedeztem fel a golyónyomokat a házfalakon.

Gy. D./WMN: Nagyon tetszett még A besúgóban, hogy fontos szerepet játszik benne a közös éneklés. Honnan tudtad, hogy ez abban az időben így volt? Hiszen mára teljesen kikopott az életünkből,

Sz. B.: Egyrészt onnan, hogy akik meséltek nekem a nyolcvanas évek egyetemi éveiről, azoknak ez benne volt a top három élményében. De aztán még filmszerűvé is kellett tenni. A végső lökést pedig az adta, hogy

mindig is A csitári hegyek alatt volt a kedvenc dalom, ott lüktet a gyerekkoromban, mert a nagymamám is ezt énekelte nekem, amikor pici voltam. Emlékszem, külföldön is mindig egy pillanat alatt összetörte a szívem a magyar népzene – egy másodperc alatt otthon éreztem magam tőle.

Egyetlen helyen énekelnek ma ilyet sokan együtt: futballmeccseken. Egy mérkőzésen döbbentem rá, hogy ezt le lehet szüretelni egy filmben, mert amikor nyolcszáz ember egyszerre énekli A csitári hegyek alattot, annak ereje van. Az még erősebb, mint a meccs.

Gy. D./WMN: Érdekel amúgy a foci?

Sz. B.: A taktikai része érdekel. A saját filmrendezői szerepemet is úgy fogom fel, mint egy szövetségi kapitányét. Szoktam is úgy beszélni arról a tizenkét fiatal színészről, aki részt vett A besúgóban, mint a csapattársaimról. Mindenkinek megvan a maga pozíciója, és nem felcserélhetők. Azt mondtam nekik az elejétől kezdve, hogy ha emlékeztek még a brazil válogatottra, amikor a csúcson volt, akkor azt látod, hogy annyira körültekintően lettek kiválasztva a pozíciójukra, és olyan összeszokott csapat voltak, hogy pusztán attól, ahogy a labdát járatták egymás között, az volt az érzésed, mintha egy tánckoreográfiát néznél – a gól pedig csak hab volt a tortán. Úgyhogy amikor a filmben átvált a kamera Geriről az Ádira, Ádiról a Benire, Beniről a Julira, vagy Juliról a Mariannra, akkor azt akartam elérni, hogy olyan legyen, mint amikor egy jó focicsapat passzolgatja a labdát. És amikor az epizód végén egy izgalmas ponton megjelenik a stáblista, mert vége van, az legyen olyan, mintha gólt lőnénk.

Nekem pedig az a dolgom, hogy mindenki jó játékos legyen, és tudja, hogy azért van itt, mert hiszek benne. Nem azért, mert ő ért rá, vagy ő népszerű, hanem mert nem hagytuk abba a próbafelvételeket addig, míg azt nem éreztem, hogy minden pozícióra megtaláltam a legjobb játékost. Azt, akinek a tekintetében ott a saját története.

Gyárfás Dorka

Interjúképek: Chripkó Lili / WMN