wmn - nmhh

Egy régebbi cikkemben már adtam pár támpontot, miként ismerhetők fel a kamuoldalak. Erről a témáról azonban nem lehet eleget beszélni, hiszen információs társadalmunk egyik legnagyobb problémája a „fake news”-jelenség, amely igen komoly hatással lehet mindannyiunk életére.

Mária & József házhoz jön!

„Családi hangulat teremtése, meghitt, őszinte beszélgetéssel. Halk, karácsonyi zene szól, mely 1000 db-os mp3-kollekcióból választható ki. A vacsora elfogyasztása után Mária lefekszik a karácsonyfa alá, és megszüli kis Jézust. József sír.
Extra szolgáltatás: A Három királyok adják át szeretteinek az ajándékokat, forgatókönyv szerinti időben!” – ez az ajánlat volt olvasható Budapesten, pár plakáton még 2004-ben.

Az Objektív Hírügynökség bukkant rájuk, és a sztori a teljes magyar médián végigfutott. Volt, aki politikai összeesküvést sejtett a dolog mögött. A nagy felháborodást és médiacirkuszt látva, a plakát készítője (aki az O. H.-nak telefonon csak annyit mondott, hogy tud terhes nőt szerezni igény szerint, és József garantáltan sírni fog) elárulta végül, hogy a képzőművészetire jár, a plakát házi feladat volt, és a fogyasztói társadalom elvakultságára akart rávilágítani vele.

A plakát közszereplése ezzel azonban nem ért véget, két év múlva az MTI hozta le hírként, hogy házhoz lehet rendelni a Szent családot, ami, mintha mi sem történt volna két éve, újra jól felháborította az embereket.

Ez a sztori remek példa arra, hogy ugyan a „fake news”-nak leginkább az online tér a melegágya, de nem csak a neten kezdhet el terjedni a hülyeség.

Tiltsák be a dihidrogén-monoxidot! – A láthatatlan gyilkos

Így kezdődik az a petíció, amelyben hosszan taglalják, miért is olyan iszonyatosan veszélyes a dihidrogén-monoxid. Ez a színtelen, szagtalan, ízetlen szer ezreket öl meg minden évben. A savas eső fő komponense, rákos daganatokban is kimutatható, meg a világ számos tavában és folyójában. A veszély ellenére a dihidrogén-monoxidot használják tűzoltáshoz és különböző élelmiszerekhez. A katonai bázisokba például bonyolult föld alatti rendszeren keresztül érkezik tonnaszámra a dihidrogén-monoxid.
„Felháborító! Már megint mérgeznek minket a tudtunk nélkül…” – gondolta ötvenből negyvenhárom ember, és a petíció elolvasása után rögtön támogatta volna a dihidrogén-monoxid betiltását. Hat ember nem tudott azonnal dönteni, és mindössze egy volt az, aki tudta, hogy a dihidrogén-monoxid nem más, mint a víz.

A petíció pedig egyben egy tanulmány, amit egy egyetemista írt egy versenyre, és az volt a címe, hogy „Ennyire hiszékenyek vagyunk?”.

A srác első helyezést ért el azzal, hogy bemutatta, milyen könnyen bedőlünk valaminek, ha az tudományos köntösbe van bújtatva. És valóban, ha egy számunkra elsőre ismeretlen dologról vagy egy jelenségről elkezdik terjeszteni, hogy veszélyes és felháborító, mindezt tudományos hangnemben, készek vagyunk azonnal hinni az állításoknak, anélkül, hogy utána néznénk, pontosan min is háborodtunk fel.

A petíció azért volt ilyen sikeres, mert főleg azoknak szólt, akik amúgy is hajlamosak az összeesküvés-elméleteket látni a dolgok mögött. Ők pedig meglepően sokan vannak. És hogy mennyi időbe telt volna rájönni, hogy átverés áldozatai lettek? Nos, konkrétan két kattintásnyiba.

World Jump Day 2006

2005-ben indult a World Jump Day nevű oldal, ami azt ígérte, hogy ha 2006. július 20-án legalább 600 millió ember egyszerre ugrik egy nagyot, a Földet új keringési pályára állíthatják, ezzel megoldva a globális felmelegedés problémáját, és úgy általában minden, a bolygó pusztulását előidézhető bajt.

A honlap hamar önálló életre kelt, hiszen ki ne ugrana egy nagyot a bolygónk megmentése érdekében?! Hiszen ez a legkevesebb…

Az oldalt és a World Jump Day-t egy év alatt sikeresen felépítették, jöttek a regisztrációk százezrei, elfogytak a merchandise pólók és matricák, hogy mire odaérünk, mindenki szökkenhessen egy jókorát az ügy érdekében. A „tudományos” hátteret Hans Peter Nieward, a Müncheni Egyetem Gravitációfizikai Tanszéke professzorának elméletére alapozták az oldal készítői.

Már az gyanús lehetett volna, hogy erről a professzorról és elméletéről semmit nem találni a neten, de amúgy is: ez tipikusan az a sztori, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És hát nem is igaz, a szakértők szerint, ha ugrott is több száz millió ember 2006. július 20-án 12 óra 39 perc 13 másodperckor, annak semmi következménye nem lett a Föld pályájára. Az első ránézésre is őrültségnek tűnő ötletről azonban a média lelkesen beszámolt, így rengeteg emberhez eljutott az ugrabugra híre. És ha más értelme nem is volt, annyi mindenképp, hogy sok embert foglalkoztatott a globális felmelegedés valós problémája…

Ez a történet az iskolapéldája a netes átveréseknek. Azért volt ilyen sikeres, mert egy nagyon egyszerű megoldást kínált egy bonyolult problémára, amit legszívesebben mindenki ennyivel letudna. Hiába hangzik őrültségnek, mi van, ha igaz?

Mondjuk, legalább aki kíváncsi volt arra, hogy mi történik, ha sok millió ember egyszerre ugrik egyet, most megtudhatta: semmi.

Fyre Fesztivál

Luxus ételek, italok és szállás, fergeteges buli a világ vezető zenészeivel, mindez topmodellek társaságában a Bahamákon. Ezt ígérte a Fyre Fesztivál mesébe illő promóvideójával 2017-ben. Ezen felül Insta-celebek reklámozták egy-egy poszttal az exkluzív fesztivált, aminek az lett az eredménye, hogy órák alatt elkeltek a jegyek, pedig akár 12 ezer dollárt is kóstált néhány belépő.

A dupla hétvégére tervezett luxusesemény mögött Billy McFarland állt, aki azóta már börtönben csücsül. Ugyanis a Fyre a XXI. század egyik legnagyobb zeneipari botránya lett, miután a beígért fényűző fesztiválból nem lett semmi. A vendégeket magángép helyett sima charterjáratok vitték a szigetre, majd ott iskolabusszal szállították őket a „fesztivál” helyszínére. Ahol nyoma sem volt a luxusnak, sőt. Amerikai segélysátrak várták az újgazdag fiatalokat, a helyszín egy sóderes építési terület volt, a partszakasz tele cápákkal, sehol nem volt a színpad, és három mosdó várta a több száz embert.

Az érthető módon csalódott fesztiválozók pedig még csak haza sem tudtak menni, mert a szervezők előre jelezték, hogy készpénz helyett egy fesztiválkártyára töltsék fel a pénzüket, így rengetegen készpénz nélkül érkeztek – a kártyán lévő pénztől pedig el is búcsúzhattak, azóta sem kapták vissza.

És ez még csak a gondok töredéke, érdemes megnézni a Netflix és a Hulu dokumentumfilmjeit az esetről, egészen elképesztő, hogyan vette palira egy huszonhét éves pasas a felső tízezret.

Ebben a történetben azonban az is igazán érdekes kérdés, hogy azok az Insta-lányok, akik belépőért és pénzért hirdették az eseményt – legtöbb esetben anélkül, hogy jelezték volna, fizetett tartalomról van szó – mennyiben felelősek a csalásért?

Hiszen azt hitették el a követőikkel, hogy önszántukból vannak ennyire rápörögve a fesztiválra, és ennek az lett a következménye, hogy villámgyorsan elfogytak a jegyek. Aztán miután kiderült, hogy a fesztivál csupán szívatás, a modellek egyszerűen letörölték a promóképet a profilukról, mintha mi sem történt volna. Az influenszerek tehát félretájékoztatták saját közösségüket. Ráadásul, ha tudja az ember, hogy fizettek valakik a posztolásért, máris máshogy áll hozzá, mint saját tartalmak esetén.

A Fyre Fesztivál története ékes példa arra, hogy a „fake news”-ok mellett vagy azokkal karöltve a közösségi oldalak másik nagy problémája a hirdetési mechanizmus. Ugyan kísérletek már vannak ennek a területnek a szabályozására, még korántsem egy jól működő rendszerről van szó, hanem egy olyanról, amely magában hordozza a veszélyét az ilyen direkt vagy indirekt átveréseknek.

És hogy mi lehet számunkra ezekből a példákból a tanulság?

Kritikával kell kezelni kedvenc Insta-modellünk, vloggerünk és bloggerünk tartalmát is, pláne, ha az reklámnak tűnik. Sosem tudhatjuk, mit miért tesz ki valaki a közösségi oldalára, és ne érdemes vakon követni minden lépését. Fő a kételkedés!

Hogyan lehetne visszaszorítani a „fake news” hatalmát?

Mivel törvényt nem lehet ellene hozni, hiszen nem témaspecifikus, álhírek bármivel kapcsolatban megjelenhetnek, ezért a kulcs az edukáció. Jó volna, ha az iskolákban a médiaóra nem csupán a filmklub és a napközi elegyére hajazna, hanem megtanítaná a srácoknak már alsó tagozatban, hogyan is használják a netet, mire és miért figyeljenek, hogy ne dőljenek be a kamunak, és tudatosan fogyasszák a híreket. (Ilyen óravázlatokat egyébként az NMHH médiaértés-oktató központja, a Bűvösvölgy összeállított a tanároknak, amelyek letölthetők a szervezet honlapjáról.)

Mert ha felnő egy generáció, amelynek tagjai már nem vesznek be kritika nélkül mindent, amit eléjük raknak, akkor visszaszorulhatnak az álhírek. Hiszen ha senki nem hiszi el őket, a létük is értelmetlenné válik.

Sokat segítene a „fake news” fogalom pontos használata is, ha például az egymással szemben álló politikai felek nem dobálóznának ezzel, amikor szimplán csak véleménykülönbség van köztük. Amikor pedig erről úgy számol be a sajtó, hogy nem különíti el a címkét a tényektől, felvetődik az újságírók felelőssége is.

És azt se felejtsük el, hogy nem csak az lehet „fake news”, amit olvasunk vagy hallunk, hanem az is, amit látunk. Nagyon érdekes, hogy a szépségiparnak köszönhetően ma már mindenki tisztában van azzal, mi az a Photoshop, és akkora a bizalmatlanság a képekkel kapcsolatban, hogy néha még a valódi képeket is szerkesztettséggel vádolják, miközben egy-egy cikk tartalmát sokkal ritkábban és kevesebben kérdőjelezik meg. Pedig az élethűre „photoshoppoláshoz” kell némi technikai tudás, míg valami totál képtelen dolgot kitalálni és leírni nem túl nagy meló. És ha csak annyira lennénk gyanakvók a cikkekkel kapcsolatban, mint a képekkel, máris sokkal egyszerűbb lenne leszámolni a „fake news”-oldalakkal.

Dián Dóri

 Készült a Médiaműveltség európai hete alkalmából, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság támogatásával.