A rendszer, ami mindenkit bánt

Egyre többször lehet találkozni ezzel a kifejezéssel gyermekjogi, gyermekvédelmi ügyekben: rendszerbántalmazás. Ez azt jelenti, hogy az a rendszer, ami arra lenne hivatott, hogy a gyereket megvédje, nem működik jól, és nem tud segíteni rajta, vagy még ront is helyzetén. Intézeten belüli gyerekbántalmazások, eltussolt gyerekekkel szembeni visszaélések az iskolákban, a gyerek szükségleteit figyelmen kívül hagyó gyermekvédelmi beavatkozások, családból való jogellenes gyerekkiemelések, és más hasonló esetek. Minden hétre jut egy ilyen „rendszerbántalmazásos” ügy, ha ilyen szemmel nézzük a híreket. De nem csupán ennyit jelent a rendszerbántalmazás.

Van egy másik metszete is, amiről csak nagyon ritkán beszélünk, és ami csak közvetett módon  érinti a gyereket. Valójában azt a felnőttet „csinálja ki”, aki felvállalta, hogy mindent megtesz azért, hogy a gyereket megvédje.

Van egy gyermekotthoni nevelő, aki kiállt a bántalmazott gyerekekért, mire fegyelmit indítottak vele szemben (az ok: nem lojális a munkaadójával), majd felszólították, hogy mondjon fel. Amikor nem tette meg, mert azt érezte, hogy azzal a gyerekeket hagyná magukra, aláírásokat gyűjtöttek vele szemben. Végül mégis felmondott, de úgy megkeseredett, hogy nemcsak az intézményt hagyta el, hanem egy időre az országot is. 

Van egy iskolai tanár, aki jelezte az  igazgatónak, hogy úgy tudja, az egyik tanár viszonyt folytat egy diákkal. Mire megfenyegették, hogy „ne avatkozzon mások ügyeibe, és ne terjesszen olyan pletykákat, amelyek rossz színben tüntetik fel az iskolát”. Nem indult eljárás, ami alapján kiderülhetett volna, hogy pletykáról vagy tényszerű helyzetről van-e szó, viszont a tanárt ellehetetlenítették, és kénytelen volt elhagyni az iskolát. Évekkel később tanácsolták csak el a diákjaival rendszeresen viszonyt folytató tanárt, amikor a felesége megelégelte a helyzetet, elvált a férfitól (és elkezdett nyíltan beszélni arról, hogy ennek mi volt az oka).

Ezek mind-mind rendszerbántalmazás helyzetek, amikben a gyerek is sérül, hiszen nem védik meg, de a felnőtt is sérül, akit ellehetetlenítenek, megaláznak és nemritkán szakmailag is tönkretesznek – általában egy-egy intézmény, vagy maga a Rendszer az érdekeire való hivatkozással.

„Az egész rendszer összefogott ellenem"

Aljas, védhetetlen, gyerekjogellenes helyzetek ezek, amelyek valójában nemcsak azokat a felnőtteket és gyerekeket veszélyeztetik, akik közvetlenül érintettek, hanem mindenkit, aki az adott rendszer része.

Korrumpálódik mindenki, aki hallgat vagy hallgatni kényszerül ilyen esetekben, ahogy azok is, akik látják, ami történik, és érzik, be kellene avatkozni, de ezt nem tudják megtenni.

A rendszerbántalmazásnak ez a dimenziója akkor jelenik meg a legdurvábban, amikor nem egy diákról vagy nevelt gyerekről van szó, hanem sajátról. Amikor az egyik szülő találja magát abban a helyzetben, hogy egy egész rendszer „összefogott ellene”. 

Képzeljétek el azt a helyzetet, amikor egy szülő megtudja, hogy egy családtag bántalmazza a gyerekét. A gyerek ezt meg is erősíti, elmondja, hogy mit tettek vele. A szülő megpróbálja a gyerekét megvédeni, tehát a hatóságokhoz fordul, és elmondja nekik, mi történt. A hatóságok előtti eljárásban meghallgatják a gyereket, aki szintén elmondja, mi történt vele, de ez, ugye, nem elég, hiszen a gyerek hazudhat, betaníthatják, az is lehet, hogy csak képzeli, ami történt, tehát kirendelnek egy pszichológus szakértőt. A szakértő megvizsgálja a gyereket, és nem tudja 100 százalékos pontossággal megmondani, mi történt, ezért újabb szakértőt rendelnek ki, a gyereket is újra meghallgatják, mégis fennmarad a bizonytalanság, a gyanú nem elég megalapozott, lezárják az eljárást bizonyítékok hiányára való hivatkozással. Közben persze a szülő (szintén azért, hogy a gyerekét megvédje) próbálja távol tartani a bántalmazó felnőttől, ami sokszor nem megy másként, csak akkor, ha ezzel törvényt szeg. (Mert például a bántalmazó családtag az egyik szülő, akinek joga van a kapcsolattartásra.)

A „nem bizonyítható, ami történt” lefordítva a hatósági eljárások nyelvére azt jelenti, hogy „nem történt semmi”.

Tehát az az elvárás a szülő felé, hogy az élet menjen tovább, és álljon helyre a gyerek korábbi életritmusa, életvitele (ideértve adott esetben a rendszeres találkozásokat is azzal, akivel szemben felmerült a bántalmazás).

A gyerekért aggódó szülő továbbra is a gyerekének hisz, azonban ez sem ilyen egyszerű most már. A folyamatos bírságolások és büntetések, ellene indult eljárások miatt anyagilag és eljárásjogilag is érdekelt lesz abban, hogy az igazát bizonyítsa. A gyerek védelme mellet tehát egy ponton a szülő saját védelme is megjelenik. Teljesen érthető és logikus lépés egy kafkai helyzetben, ahol a végtelen kiszolgáltatottság találkozik a rendszerbántalmazással.

Újabb eljárások, fellebbezések, panaszok, indítványok jönnek, amelyekkel a szülő megpróbálja a gyerekét védeni. A hatóságok pedig egyre jobban bezárnak, a szülő egyre inkább elszigetelődik.

Egyre erősebb a véd- és dacszövetség a gyerekkel, aki mind erősebben bevonódik az eljárásokba. A gyerekkel együtt élő szülő idejének egyre nagyobb részét viszik el az eljárások.

A kapcsolattartások pótlása, végrehajtása miatt nem ritkán 30–40 eljárás is folyik párhuzamosan, ahol rendszeresen jön az ajánlott levél, a tárgyalásra való felszólítás, a bírságolás (azok fellebbezése), és az elutasító határozatok, végzések, amiknek vagy lehet örülni, vagy lehet rajtuk szomorkodni.

Gyűlnek a papírok, előbb-utóbb a szülő vesz egy mappát, amiben rendszerezni tudja az iratokat. Már megismeri a portás a hatóság épületében, már el van mentve a telefonjába az ügyintézők telefonszáma. Összeszorul a gyomra, amikor meglátja a postást, már egyre több időt visz el, hogy mindig naprakész legyen, és kövesse a folyamatokat. Lassan már senki más nem látja át a szövevényes ügyet, csak ő. Kikopnak az ügyvédek, vagy le kell cserélni őket, mert elfáradnak, belefásulnak az újabb és újabb beadványokba, vagy nem tudják olyan elkötelezettséggel vinni az ügyeket, ahogy a szülő szeretné. A szülő viszont szép lassan megtanulja a jogszabályokat, és kiismeri az eljárásokat.

De a szülő elszigetelődése, és a „bizonyíthatatlan bántalmzás” miatt egyre több a sérelem, egyre több a méltánytalanság, és ahogy telik az idő, egyre jobban sérül a felnőtt, és egyre jobban sérül a gyerek is, aki látja a szülő tehetetlenségét, és megéli mindkettejük kiszolgáltatottságát.

Bántalmazás a végtelenségig

A rendszer működésének sajátja, hogy akármeddig lehet ezt csinálni.

A saját praxisomban egy kilenc évig tartó bontóper-gyerekelhelyzés-kapcsolattartás ügy tartja a csúcsot. A legnagyobb tisztelet mellett sem tudom azt írni, hogy ebben az irtózatos hadakozásban az érintett szülő és a gyerek ne sérült volna – önmagában attól, amiben élniük kellett. Nézni is rossz volt, amin keresztülmentek, és végtelenül frusztráló volt megélni azt is, hogy nem lehet okosnak lenni ezekben az ügyekben. Egy bizonyos pont után ugyanis nincs jó megoldás. Sőt, megoldás sincs már, ha a gyerek érdekeit nézzük, csak kárenyhítés meg ártalomcsökkentés.

Ha jön a kliens, és egy bevásárlókocsiban tolja be az iratanyagot, vagy amikor három bevásárlószatyorral cipeli be az aktákat, és úgy tud 45 percig beszélni az eljárásokról, hogy ez idő alatt nem tudtam meg, hogy hívják a gyereket, hány éves, és aktuálisan hogy van, az biztosan azt jelenti, hogy egy bántalmazott szülővel beszélek.

A rendszer által bántalmazott szülővel, akinek megvannak a saját sérülései.

Ilyenkor úgy kellene dolgozni, ahogy bántalmazás esetén szoktunk: behívva a segítő szakmákat, pszichológust, közvetítőket, egyéb támogatókat, és elsőbbséget biztosítani az ő munkájuknak.

Ha a szülőt meg tudjuk erősíteni, akkor van esély arra, hogy az ügyet le tudjuk zárni. Ha azonban a rendszerabúzus áldozata nem képes, vagy nem akar elfogadni ilyen típusú segítséget, akkor elbuktunk.

Végtelenül szomorú történetek ezek, amikért a bántalmazó rendszer soha nem vállal felelősséget. A gyerekek pedig így nőnek fel, hogy ezt tapasztalják: a hatalmi játszmákat, a bántalmazást, a kényszert és a kényszerítést.

Ne legyenek illúzióink, hogy ez befolyásolni fogja-e a felnőtt létüket.

Hogy mit lehetne tenni?

Első körben nyilvánvalóan az intézményrendszert és az eljárásokat kellene átalakítani úgy, hogy az jobban figyelembe vegye az érintett gyerekek jogait, érdekét, szükségletét.

Ezzel párhuzamosan fontos lenne, ha végre következményei lennének a rendszer oldalán is annak, ha valaki egy hibás döntéssel, mulasztással vagy a gyereket veszélyeztető hozzáállásával megvalósítja a rendszerbántalmazást.

Erre már most lehetőség lenne, hiszen a jogszabályi keretei megvannak: a szándék nincs még meg a rendszerek oldalán a szembenézésre és felelősségvállalásra. Sajnos.

 Dr. Gyurkó Szilvia