„Néhány órára azt éreztem, lehet ilyen is a világ” – Futball és szenvedély, üzenjük: jól megfér a nőben
A hétvégén Budapesten rendezték a labdarúgó Bajnokok Ligája női döntőjét. Húszezer ember szurkolt a helyszínen, sokan talán most döbbentek rá, hogy a női foci közel sem az, aminek eddig képzelték. Csepelyi Adri gondolatai játékról, egyenlő esélyekről és szenvedélyről.
–
„Szerinted mekkora őrültség magamra tetováltatni Marozsán autogramját?”
Emese régi olvasóm, nem lepett meg, hogy hozzám intézi a kérdését a meccs másnapján. És persze mit mondtam volna neki? Az igazat. Hogy százszázalékos őrültség. És hogy imádom. Emese pedig hétfő reggel besétált egy tetoválószalonba, és magára varratta a szignót, az immár négyszeres BL-győztes, olimpiai és Európa-bajnok Marozsán Dzsenifer kézjegyét. Egy igazi példaképét.
Kísérlet a bánat ellen
Amikor nyolc évvel ezelőtt munka és pénz nélküli fiatal újságíróként először ütöttem le az Entert egy blogbejegyzésem után, még nem gondoltam, mennyi minden változik majd meg ezzel. (A korom természetesen nem. Még mindig undorítóan fiatal vagyok!)
Emlékszem, ültem a szerkesztőfelület előtt, nyomogattam az F5-öt, és néztem, hányan olvasták már a posztomat. Nyilván senki. Magyarországon senkit nem érdekel a női foci, csak a mezcsere – hallottam ostoba vihogással körítve ezerszer. Oké, benne volt a pakliban, hogy tényleg senkit sem érdekel. Úgy legalábbis, ahogyan én írok róla, senkit. Mert – miután engem is jó pár bizarr helyzetbe sodort az élet a sportsajtóban
– arra gondoltam: mi lenne, ha úgy írnánk a női fociról és a futballban dolgozó nőkről, ahogyan helyes volna? Undorító szexuális célzások és a testük tárgyiasítása nélkül, például. Vagy nem ironizálva azon, hogy milyen a színvonal. Nem lenézéssel.
Nem várt fordulat
Miután a számláló az én saját kattintásaimon kívül legfeljebb a családtagjaim megtekintését számolhatta, egy időre otthagytam a gépet. Aztán amikor másnap leültem, és ellenőriztem a számokat, megdöbbentem: egy kisvárosnyi ember kattintott az első írásomra. A következőre még több. És az érdeklődés nem csökkent: hamarosan a Kötényblog lett az egyik legolvasottabb Népsport-blog, a kommentszekcióban pedig összeállt egy olyan olvasótábor, amelynek tagjai értelmes beszélgetéseket folytattak a női labdarúgásról. Sőt: rajongani kezdtek a játékosokért, követni az eredményeket.
Ami kissé steril újságírói kísérletnek indult, az szenvedéllyé vált, és gyökeresen változtatta meg az életemet: addig legfeljebb csak tévében láttam női meccset, ma már több tízezer kilométer utazás van a hátam mögött. Jártam két BL-döntőn, voltam német bajnokin, amikor Marozsán Dzsenifer a szárnyait bontogatta az 1. FFC Frankfurt csapatában, majd láttam, amikor Európa-bajnok lett Svédországban.
Fotóztam esőben női meccset Angliában, és fagyoskodtam a pálya szélén Berlinben, hogy aztán rohammentő vigye el a gyepről a barátnőmet. Igen, a barátnőmet: a női foci, barátokat adott a kalandok mellett. A Kötényblog lassan öt éve nem működik, gondos kezek eltüntették az internetről. De a mai napig kapok leveleket, amelyekben azt írják: olvasták, szerették, sokat jelentett nekik.
A pályán mindenki egyenlő?
Sok mindent láttam nyolc év alatt. Lányokat, akik néha összeszorított foggal teszik a dolgukat edzésen. Akik éjjel dolgoznak, hogy délután, munka után edzésre járhassanak. Akik megfáznak, mert nincs meleg víz az öltözőben, vagy áll a víz a pályán, de nincs máshol helyük edzeni. Nőket, akiket nem engednek fel a „rendes” gyepre, nehogy tönkretegyék. Hallottam gusztustalan kommenteket, aljasul összesúgó férfiakat, hogy menjünk inkább nokedlit szaggatni, a foci nem nőknek való. És persze nyílt gyűlöletet is láttam, vélt vagy valós szexuális irányultság, külső, játéktudás miatt. Féltékenységet és lenézést. Hogy mi úgysem értjük. (Nemrég egy tévés szakértő nyilatkoztatta ki: a nők nem tudják átérezni a szenvedélyt a futballban. Ja, hát végül is csak egy egész regényt írtam róla…) Láttam meg nem énekelt sikereket, gúnyos cikkeket, amiket azóta is tanítok elrettentő példaként a diákjaimnak. Láttam az öröm könnyeit és láttam a fájdalmat is egy-egy súlyos sérülés után.
De a hétvégén végre valami egészen különlegeset is láttam. Budapesten rendezték a Bajnokok Ligája női döntőjét, az európai klubfutball legfontosabb eseményét. A Groupama Arénában több mint 19 ezer ember szurkolt a Lyon és a Barcelona csapatának.
Lehetne ilyen is a világ
Néhány órára azt éreztem, lehet ilyen is a világ. Hogy buzdítanak, és megtapsolják a mozdulataidat. Hogy miattad mennek ki a stadionba. Hogy példakép vagy, és nem a mezcseréről érdeklődnek. Hogy jár az ünneplés, a felhajtás, az ováció, az élőkép a lelátón és a szurkolói rigmus is neked szól, ha gólt szerzel. Hogy senkit nem érdekel, hogy nézel ki vagy kit szeretsz – a játéktudásod a lényeg, és ha kiteszed a lelked a pályán, akkor lényegében még az eredmény is mindegy.
Szerettem a zsongást a stadionban. Az anyákat, akik talán először jöttek ki a férjükkel és a gyerekükkel. A kisfiúkat a kézzel festett „Allez Lyon” táblájukkal és a kislányokat a térdig érő Messi-mezekben. A családokat így, együtt. Az önfeledten tomboló spanyol lányokat, a bőszen reklamáló katalán férfiakat a kirúgásnál. A büszke francia drukkereket, akik négygólos vezetésnél is fáradhatatlanul tomboltak – japán meg walesi zászlót lobogtatva a légiósaik tiszteletére. És szerettem a Marozsán Dzsenifer gólja után felhangzó „Ria, ria, Hungáriát” is.
Azt éreztük: menni fog.
Példaképeket láttam a pályán, végre méltóképpen kezelt példaképeket. Akik addigi életükben azért dolgoztak, hogy itt pályára léphessenek. Akiket látva mi magunk azt érezhettük: menni fog. Akkor is, ha nincs meleg víz. Ha nem nekünk lejt a pálya. Ha éjjel kell dolgoznunk, hogy napközben a szenvedélyünknek élhessünk. Akkor is, ha kinevetnek és gúnyolódnak rajtunk.
És láttam az izgatott, kíváncsi embereket a lelátón. Hallottam, amint a mögöttem ülő férfi megjegyzi: „Esküszöm, jobb a színvonal, mint a férfiaknál.” De ez igazából nem is számít. Nem kellene hasonlítgatnunk. Elvégre mindannyian ugyanazért nézzük vagy űzzük ezt a csodálatos játékot: mert szeretjük.
A szeretet pedig sokféle lehet: kinek így, kinek úgy esik jól. Akad, aki csak üldögél és tapsol, más tetováltat. Az egyik elemez, a másik rajong. Kinek van joga megmondani, ki mit és hogyan szerethet? A szándék ugyanolyan tiszta mindannyiunkban. Nem olyan bonyolult játék ez: kell egy labda, egy pálya, meg egy kis szenvedély. A többi meg alakul magától. Ha hagyjuk.
Csepelyi Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images