Templom, iskola, sportklub – így van szinte kódolva a rendszerbe az erőszak lehetősége (figyelem: lehetősége!)

–

Ennek az átalakuló világnak a legnagyobb vesztese kétség kívül a katolikus egyház

Ferenc pápa pár hete, Írországi látogatása során nyilvánosan bocsánatot kért az évtizedeken keresztül elkövetett gyermekbántalmazási ügyek áldozataitól. Az áldozatok egy kisebb csoportjának személyes találkozón is lehetőségük volt meghallgatni a pápa szavait. Volt egy 2000 nevet tartalmazó lista is a pápa kezében az áldozatokról – hozzátéve, hogy valójában „több ezerre” tehető az érintettek száma. A kilencvenes évektől kezdődően egyre több eset lát napvilágot, és még messze nem vagyunk a folyamat végén.

Az elmúlt hetekben Pennsylvaniában feltárt több mint 300 „ragadozó” pap és több mint 1000 áldozatuk ügyét tartalmazó jelentés a következő dominó a sorban, aminek a végén az elkövetők megbüntetése, egyházi vezetők lemondása, és persze magának a pápának a felelőssége is igen komolyan felmerül. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az egész egyházi rendszer működése tette lehetővé a gyerekekkel szembeni fizikai-, érzelmi- és szexuális erőszak cselekmények elkövetését és hosszú évekre, évtizedekre való eltitkolását.

Akár hívő valaki, akár nem, nagyon fontos megérteni ennek a rendszernek a működését, és azt is, hogy mit értünk a „rendszer felelőssége” alatt, mert valójában mindegy, hogy sportklub, iskola vagy templom.

Ugyanazok miatt történhet meg az erőszak. A következő öt pontban látom a rendszerszintű probléma lényegét:

1. Speciális intézményi szabályok vannak, de nincs transzparencia

Ha a gyerek olyan helyre kerül, amelynek speciális szabályai vannak, de ezek a szabályok nem egyértelműek, nem mindenki számára ismertek (a szülőket, gyerekért felelős felnőtteket is beleértve), és nincsenek kimondva, kifüggesztve, stb., akkor fokozott annak a kockázata, hogy egy rossz szándékú felnőtt a saját szabályrendszerét teszi kötelezővé, és a gyerekeket ezek mentén a saját vágyai beteljesítéséhez eszközül használja.

Dr. Larry Nassart, az amerikai tornász válogatott orvosát idén januárban 215 év börtönbüntetésre ítéltek, mert több mint 300 gyerekkel szemben követett el szexuális visszaélést, méghozzá éveken keresztül. Miért követhette el ezt a borzalmas cselekményt? Döntően azért, mert a gyerekek nem voltak vele tisztában, hogy a sportorvosi vizsgálat nem tartalmazza a nemi szervek simogatását, masszírozását, és hogy az orvos nem készíthet róluk intim fotókat. Most persze azt mondjuk, ez egyértelmű, hogy ilyeneket nem szabad. Igen ám, de egy tornászlány, aki bekerül egy olyan helyzetbe, ahol a testét kell használnia, és ahol az őt körülvevő felnőttek is „használják” a testét (nyújtják, csavarják, megérintik, igazítják, stb.) sokkal könnyebben elfogadható, ha egy felnőtt azt teszi, amit dr. Nassar. (Ezzel kapcsolatos korábbi cikkünket lásd ITT.)

2. Az áldozathozatal kultúrája

Ha a gyerek olyan helyre kerül, ahol gyakran hallja: „áldozatot kell hozni”, „ez most nem könnyű, de majd a végén meglátod, megéri”, „ahhoz, hogy elérd a célodat, le kell mondanod dolgokról”, stb., a gyerekben kialakul az érzés, hogy el kell tűrnie, hallgatólagosan bele kell egyeznie olyan dolgokba is, amik nem jók számára.

Azt gondolja, hogy ki kell bírnia a megalázást, a bántalmazást, a lealacsonyító beszédet, a kiszolgáltatottságot, a „beavatási szertartást”.

Kialakul az érzés, hogy alá kell rendelnie magát egy felettes célnak vagy egy felettes személynek – és itt tévedés ne essék, nem arról beszélünk, hogy már fáj és ég az izom, de még tovább fut a gyerek, vagy nem megy el moziba a barátaival pénteken, mert meg kell tanulnia a különórára feladott leckét. Itt arról van szó, amikor a gyerek egészséges önvédelme szenved csorbát. A Boston Globe, a papok által elkövetett szexuális visszaélés-eseteket vizsgáló tényfeltáró cikkeinek egyikében egy áldozat így nyilatkozik: „…azt mondta, hogy amit most teszünk, az szükséges. Ennek így kell történnie, és én szerencsés vagyok, hogy ez velem történik.” (ITT egy jó összefoglaló cikk, angolul arról, hogy mi történik az amerikai katolikus egyházban.)

3. A hatalom kultúrája

Gondoljunk bele, hogyan engedjük el a gyerekünket iskolába, edzésre vagy hittanórára: Hallgass arra, amit mondanak neked! Ne rosszalkodj! Viselkedj rendesen! Ne halljak rosszat rólad!….

A gyereket beletoljuk egy olyan helyzetbe, ahol engedelmességet és jó magaviseletet várunk tőle, és azt sugalljuk, hogy az a felnőtt hozza a szabályokat, akire rábíztuk.

Ezek után az, aki vissza akar élni egy gyerekkel, ezt sokkal könnyebben megteheti, hiszen úgyszólván „felhatalmazása van rá”, és a gyerek jó eséllyel (egy ideig biztosan) nem fog tiltakozni.

Iskola, egyház, sportklub, de mondhatnék még sok-sok helyet, aminek sajátos szabályai vannak, és mi elvárjuk, hogy a gyerekek tartsák be a szabályokat. A felnőttek szabályait. Ha pedig egy felnőtt ezek után azt mondja, hogy „gyere, ülj az ölembe!”, de ezt nem azért teszi, hogy a gyereket megvigasztalja, hanem azért, hogy saját magának örömet szerezzen, egy gyerek azt is el fogja fogadni. Hiszen ez „a felnőttek szabálya”. „Furcsa ugyan, de nem ez az egyetlen furcsa szabály” – gondolja a gyerek.

4. A titok kultúrája

A Ferenc pápa alatt kiadott – szexuális erőszakkal foglalkozó – jelentések szinte mindegyike kitér arra, hogy az egyházon belül a titkoknak, azok megőrzésének hagyománya nagyon erős. Ha a gyerek bekerül egy olyan intézménybe, ahol nem tesznek különbséget jó és rossz titkok között, és ahol az az elemi működés, hogy mindent titokként őriznek meg, ami nem fér bele a rendszernek a saját magáról kialakított idealizált képébe, ott nem kérdés, hogy a gyerek húzza a rövidebbet.

A rendszer nem a gyerekkel lojális, hanem önmagával, és innentől kezdve a gyerek szükségleteire érzéketlenné válik.

5. A „mundér becsületének” védelme

Klasszikus kockázati tényező, ha olyan intézménybe kerül a gyerek, amiben önálló életre kel „a mundér becsülete”. Ahol minden kétség vagy vád, ami felmerül, azonnal válaszra talál abban, hogy „mi nem vagyunk ilyenek”, „nálunk ilyen nem történhet, hiszen mi eredményesek, sikeresek, mások által szeretettek, elfogadottak, stb.” vagyunk. Abban a pillanatban, amint valaki nem egy egyén magatartására reagál, hanem rendszerszintű támadásnak éli meg, ha egy gyerek vagy a családja kérdéseket tesz fel, akkor okkal és joggal gondolhatjuk, hogy itt a gyerek jelzéseit sosem fogják komolyan venni.

Azért fontos látni ezeket a rendszerszintű kockázatokat, mert bár a gyereket egy egyén, egy ember bántalmazza vagy erőszakolja meg, mégis a rendszer az, ami ennek „megágyaz”.

Mindannyiunkról szól

Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az egyházban előforduló ügyek csak az elkövetőről és az áldozatról szólnak. Valójában mindannyiunkról szólnak. Arról, hogy mi társadalmi szinten mit gondolunk a gyerekekről, a felnőttek felelősségéről, és mit gondolnak magukról az egyházak. És persze mindennek analógiájára az iskolák, a sportklubok, a szakkörök, a gyerektáborok. 

Jó lenne ősbizalommal tekintetni a világra, és hinni abban, hogy jó emberekkel nem történhetnek rossz dolgok, csak olyanok mennek ezekre a pályákra, akik imádják a gyerekeket, és soha nem okoznának fájdalmat nekik. Sajnos valójában ez nincs így. Ráadásul olyan abszurd az is, ha a ruhája alapján bízunk meg valakiben. Azért mert reverendát, tréningruhát vagy iskolai köpenyt hord, már azt hisszük, hogy nem tehet semmi rosszat?

A BBC a pápa látogatásakor megkérdezett egy ír férfit (akit gyerekként egy pap megerőszakolt), és feltette neki a kérdést: Hisz-e még Istenben. Mire a férfi azt válaszolta:

„Miért ne tenném? Miért ne gyakorolnám a hitemet? A kereszténység és a hit fontos számomra. Amit az a pap tett, és amit az egyház tett, azzal nem tudok azonosulni. Szükségem volt a pápa bocsánatkérésére, és ez most megtörtént. Nyilván ennél még sokkal többre van szükség, és sokkal gyorsabban kellene ennek történnie… de nem. A hitemet nem vehetik el tőlem.”

Szeretném, ha ezek a sorok minden iskolaigazgatót, intézményfenntartót, sportklub tulajdonost és egyházi vezetőt arra bátorítanának, hogy felismerje: nem azzal tesznek jót, ha elhallgatják, titkolják, vagy eleve tagadják, hogy történhet bántalmazás.

Nem a potenciális elkövetőkkel kell lojálisnak lenni, hanem az ártatlanokkal. A gyerekekkel. A valódi hittel és elhivatottsággal.

Dr. Gyurkó Szilvia