–

Az előzmények

Kőszeg Ferenc szerkesztő, tanár, liberális politikus, a rendszerváltás és az utána következő évek közéletének egyik meghatározó alakja, az SZDSZ és a Magyar Helsinki Bizottság alapítója, a jogvédő szervezet első elnöke. A közéleti szerepléstől már többnyire visszavonult, 2007 óta nyugdíjas 84 éves Kőszeggel a Partizánon Gulyás Márton készített hosszú (vágatlanul hétórás) életútinterjút. Ennek vágott változata augusztus 14-én, hétfőn került ki a YouTube-ra. Az anyagot jelen sorok írásáig (augusztus 17-én, csütörtök délelőtt) 67 ezren nézték meg (vagy néztek bele). 

Ennél sokkal több emberhez elért a beszélgetés híre, és az általa vetett hullámok, amelyeket az a 27 perc keltett, amikor Gulyás és Kőszeg a pedofíliáról, illetve a hatalmi helyzetben lévő felnőtt emberek által a gondjaikra bízott 18 év alattiak ellen elkövetett szexuális jellegű visszaélésekről, a kiskorúak és nagykorúak közötti erotikus „színezetű” kapcsolatokról vitázott. Az interjú nyomán még a magyar nyilvánosságban is szokatlanul heves vita bontakozott ki, a Helsinki Bizottság elhatárolódott saját alapítójától, a teljes magyar sajtóspektrum élénken tárgyalja a beszélgetés tartalmát, hosszát, stílusát, és Kőszeg Ferenc is megszólalt röviden szerdán, a Népszava megkeresésére (Gulyás Márton nem élt a felajánlott lehetőséggel).

Az alábbi az írásban nem a Partizánon megjelent beszélgetést, annak stílusát, hosszát, Kőszeg Ferencnek (vagy Gulyás Mártonnak) a magyar társadalomban betöltött szerepét elemezzük. Hanem teret adunk annak, hogy megszólaljon két olyan korábbi áldozat, aki egy-egy kiskorúak ellen elkövetett szexuáliserőszak-ügyben érintettként a nyilvánossághoz fordult, vállalva annak minden terhét és kockázatát. Ők a Kőszeg–Gulyás-beszélgetés azon szakaszaira kívánnak reagálni, amelyek arról szólnak, hogy (Kőszeg szerint) nem feltétlenül helyes, ha ezekből az esetekből „nyilvános ügyet csinálunk”.

Szerintük helyes megszólalni, segítséget kérni, feljelentést tenni. Sőt, kell. És aki az ellenkezőjét állítja, az kárt okoz.

Eddig a szerkesztői felvezetés, az alábbiakban pedig szó szerinti idézetek jönnek.

Három idézet a Partizán Kőszeg Ferenccel készített interjújából

„Kőszeg Ferenc: Amit az új prüdérián értek, az az, hogy nem helyeselhető módon, de azért elég sok szexuális vagy félig-meddig, nem is félig-meddig, hanem ténylegesen szexuális kapcsolat volt diák és tanár között, ami tilos volt, és helytelen volt, de nem volt belőle nagy ügy, mert hozzátartozott az élethez, hogy így mondjam. Volt leánygimnázium, ahol egy nagyon szuggesztív tanárba egy csomó lány szerelmes volt, és ezek a lányok büszkék voltak arra, hogy viszonyuk volt a tanárral. Nyilvánvalóan lehetett volna ebből a Sipos-ügyhöz hasonlóan ügyet csinálni, és botrányt csinálni, és az, hogy ilyen botrányra nem került sor, az iskola ezt valahogy tudomásul vette. Erőszak egyáltalán nem volt benne, de az se volt, hogy valami előny kilátásba helyezésével történt volna.”

„K. F.: […] az se helyes, hogyha ebből nyilvános ügyet csinálunk, akár megírjuk az újságba, akár feljelentést teszünk a rendőrségen.

Gulyás Márton/Partizán: Miért ne tegyen feljelentést a rendőrségen, ha visszaéltek az ő gyanútlanságával, a tudatlanságával, a kiszolgáltatottságával?

K. F.: Ha a lány feljelentést akar tenni, azt megteheti, de ha helyette az iskolaigazgató tesz feljelentést, akkor nem vagyok benne biztos, hogy helyesen jár el.

G. M.: Hát de bocsánat, neki védelmeznie kell a többi diákot, másrészt precedenst kell teremtenie a tantestületen belül, hogy ez nem egy elfogadható gyakorlat.

K. F.: Igen, de másrészt az is jó, ha nincs ilyen merev szellem. Természetesen az, hogyha erőszak vagy valami tényleges visszaélés történik, akkor meg kell tenni. De ha mindenki elégedett ezzel a helyzettel, akkor egy későbbi, ki tudja, milyen károsodás feltételezése alapján én nem vinném ezt valamilyen hivatalos szintre. Az új prüdérián azt értem, hogy most már evidensnek veszik az emberek, hogy ilyen esetben be kell vonni a hatóságokat. Holott azt hiszem, hogy nagyon sok olyan szituáció van, amikor a hatóságok bevonása mindenkinek rossz.”

„G. M.: Nem bántak igazságosan Sipossal, ezt állítod?

K. F.: Annyi változata és alesete van a különböző olyan kapcsolatoknak, amelyek helyteleníthetők, hogy nagyon óvatos lennék ennek az elítélésével, de nem is annyira az elítélésével, hanem inkább a nyilvánosságra hozatalával.

G. M.: De, tényleg ne haragudj, Feri, segíts megértenem: abban, hogy valaki a rábízott gyerekeket a táborozás során, vagy iskolai helyzetben a lakására hívja, vagy a táborban maszturbál velük, vagy illetéktelen módon csókolgatja őket, ez milyen dimenzióban merülhet föl mint helyeselhető, vagy el nem ítélendő helyzet?

K. F.: Kizárólag abban a dimenzióban, hogy akkor legyen ennek kvázi hatósági következménye, ha tényleg valami olyasmi történik, ami megengedhetetlen. A hatalommal való visszaélés…

G. M.: De gyerekekkel együtt maszturbálni egy felnőttnek ez hol megengedhető?

K. F.: [hosszan hallgat] Azt gondolom, hogy ennek a megtörténte még mindig kisebb baj esetleg, mint ennek a nyilvános leleplezése. Valószínűleg nincs igazam, nem tudom, hogy igazam van-e.”

A két túlélő reakciója

Kováts Mihály, a Trefort Gimnázium volt hallgatója, Sipos Pál korábbi tanítványa, és a bántalmazási ügy azon érintettje, aki először állt a nyilvánosság elé:

„Egy hétórás interjúban sok minden elhangzik, én most a fönti rövid, de számomra annál fontosabb részeire szeretnék reflektálni.

Életem egyik legfontosabb és legjobb döntése volt, hogy gyerekként mertem segítséget kérni és mertem nemet mondani annak, aki hatalmi helyzetéből eredően visszaélt a bizalmammal, később pedig, hosszas tépelődés után, úgy döntöttem, hogy ezt a történetet a nyilvánosságnak is ismernie kell.

Erre nekem magamnak is szükségem volt a traumafeldolgozáshoz, de azt gondoltam, hogy más áldozatoknak is tudok segíteni azzal, hogy elmondom, ami velem történt. És ez igaznak bizonyult, mert Magyari Péter 2014-es cikke után, ha lassan is, de átszakadtak gátak, és sorra jelentek meg hasonló tematikájú írások, és nyilván még fognak is.

Majd ugyanennek a történetnek a 2020-as dokumentumfilmes feldolgozása újabb nehéz, de szükséges lépés volt számomra a traumafeldolgozásban, és újabb segítséget adhatott azoknak, akik addig egyedül küzdöttek a saját traumáikkal. Nagyon sok áldozat találta meg a rendezőt és engem is, miután látták a filmet, és a maguk módján hálásak voltak azért, mert elkészült.

Mi lett volna, ha hallgattam volna? Nem tudom. De azt tudom, hogy mi történt azután, hogy kinyitottam a számat.

És nem kérdés, hogy megérte.

A cikk és a film elkészülte közben sok egykori áldozattal kerültem kapcsolatba, hallgattam meg a történetüket, amit addig másnak nemigen mondtak el.

Nehéz volt hallani vagy olvasni, hogy milyen sérüléseket okozott számukra a hosszú éveken át tartó elhallgatás, és milyen apró örömöt jelentett, hogy legalább nekem elmondhatták, amit átéltek. Nem kérdés tehát számomra, hogy ezekről beszélni kell.

Ha nem is a nagy nyilvánosság előtt, legalább azoknak, akikben megbíznak, vagy egy szakembernek, aki segíthet oldani a traumákat.”

Pető Attila, az első magyar férfi, aki arccal és névvel vállalta, hogy gyerekkorában egy pap több évig zaklatta:

„Kőszeg Ferenc interjúja után fölmerült bennem a kérdés: mi is kell ahhoz, hogy ne kelljen találkoznunk olyan gondolatokkal, ne kelljen meghallgatnunk olyan kijelentéseket, amikről Kőszeg beszél, közel húsz percen keresztül az adott témában. Hiszen túl vagyunk egy #metoo-n, egy hazai dokumentumfilmen, amely Sipos »ténykedését« mutatja be, túl vagyunk számtalan oknyomozó riporton, amelyek akár egyházon belüli áldozatok történeteit mutatják be, vagy éppen azt, hogyan abuzálnak kiszolgáltatott gyerekeket köznevelési intézményekben, és ezek közül a gyerekek közül többen hogyan dobják el az életüket, mert képtelenek feldolgozni a velük történteket.

Aztán jön egy ilyen beszélgetés egy emberrel, akinek munkássága egyik kiemelkedő pontja egy olyan bizottság létrehozása, amely a kiszolgáltatott, védtelen embereket védi. Ez az ember 2023-ban képes azt nyilatkozni, hogy »Nagyon távol áll tőlem, hogy a pedofíliát bármilyen formájában helyeseljem, csak azt mondom, hogy amennyire lehetséges, kerüljük el az ezzel kapcsolatos, nyilvános leleplezést, konfliktust, felelősségre vonást, mert nem lesz a dolog ettől jobb, csak rosszabb«.

Ha ezzel a tanáccsal élt volna 2016-ban Julian, a bicskei gyermekotthon volt lakója, akkor valószínűleg nem tudta volna megmenteni azt a sok kiszolgáltatott gyermeket, akiket az otthon vezetője bántalmazott.

Ha ezzel a tanáccsal élt volna Magyari Péter újságíró, és nem írja meg leleplező cikkét Sipos Pálról, akkor a nagy nyilvánosság nem szerez tudomást arról, hogy a tanárként és tévésként is komoly sikereket elérő Sipos Pál nagy hírű gyerektáboraiban súlyos visszaélések történtek. Nem készül el Oláh Judit filmje, a Visszatérés Epipóba, amely szinte edukációs jelleggel feltárja a már azóta felnőtt gyermekek traumáit.

Ha ezzel a tanáccsal éltem volna, akkor valószínűleg nem neveznek ki gyermekvédelmi felelőst a Magyar Katolikus Egyház élére, nem távolítják el a közel húsz áldozatot szerző katolikus papot, nem kér nyilvánosan bocsánatot az egyház a hibáiért, és lehet, nehezebben vagy később indulnak el azok a mechanizmusok, amik bizony látható eredményeket hoztak, mint például a gyermekvédelmi konferenciák, megelőzési protokollok stb.

Ez a tanács egy rossz tanács, egy rossz beidegződés Kőszeg részéről. Elítéli a pedofíliát, de azt javasolja: amennyire lehetséges, kerüljük el a nyilvános leleplezést. 

Valahol ez a nagy probléma, ami annyira mélyen gyökeredzik a társadalmunkban, az egyházainkban, a közösségeinkben: félünk szembenézni a rosszal, a gonosszal, az erkölcsi vagy morális aljasságokkal, márpedig ahhoz, hogy változni tudjon a társadalmunk – vagy az egyházunk, a közösségünk – hozzáállása a bántalmazással kapcsolatban, érzékenyítésre és szemléletváltásra lenne szükség. Alapvetés lenne onnan kiindulni, hogy hiszünk az áldozatnak és segíteni akarunk neki. Ha ez megvan, akkor elindulhatna egy sok átlátható szabály mentén működő mechanizmus, ami biztosítja, hogy valóban tudjunk az áldozatoknak segíteni, és erre van is számtalan példa az elmúlt évekből. Például a Hintalovon Alapítvány, vagy éppen a Magyar Helsinki Bizottság munkája. De ha nem lett volna egy kereskedelmi csatorna, amely felhangosítja egy gyermekotthon bántalmazottjának szavait, akkor sok száz gyerek maradt volna továbbra is védtelen és kiszolgáltatott. És ez csak a mi kis országunk. Sorolhatnánk számtalan külföldi példát is, mondjuk, a Boston Globe esetét is, ahol szintúgy a nyilvánosság kellett a leleplezéshez, a megtisztuláshoz.

Attól, hogy az erőszakra fény derül, hogy az áldozatok hangját elkezdjük meghallani – amihez nyilvánosság kell –, nem rosszabb lett minden. Jobb lett minden.

Ma már nem ott tartunk, hogy a Kőszeg által javasoltakat kelljen befogadnunk. Ellenkezőleg: példáink vannak arra, hogy a nyilvánosság, a bátorság, az elhivatottság igenis gyümölcsöt hoz.

Kedves Ferenc, szerintem kell bátorság annak beismeréshez, hogy belássuk: rosszul kommunikáltunk, rossz, ártó gondolatokat osztottunk meg. Kérlek, legyél te is bátor.

Mindannyiunkért.” 

Kiemelt kép: YouTube / Partizán

Segélyvonal bántalmazott gyerekeknek és nőknek: 06-80-505-101 – NANE Egyesület, szerda kivételével minden hétköznap 18–22 óra között ingyen hívható.

Áldozatsegítő Vonal: 06-80-225-225 – a nap 24 órájában hívható, belföldről ingyenes.

WMN szerkesztőség