–

A minap egy értekezleten szóltak rám nevetve a kollégáim, hogy ha lehet, beszéljek egy kicsit lassabban, mert nem tudnak követni. Akkor elkezdtem figyelni magam, és rájöttem, tényleg hadarok. És nemcsak hadarok, de valahogy pattogósabban is beszélek, másként hangsúlyozva, mint régen.

És nemcsak a munkahelyemen, hanem otthon is, meg úgy általában.

Mindehhez tudni kell, hogy alapvetően egy szemlélődős, időhagyós (nem szarakodós, de nem is kapkodós) álmodozó vagyok, nem egy tűzrőlpattant menyecske.

Mostanában mégis úgy beszélek sokszor, mintha attól félnék, nem tudom majd befejezni a mondatot.

Gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, azért félek ettől, mert sokszor, nagyon sokszor tényleg nem tudom befejezni.  

Hogy miért?

Mert a szavamba vágnak. Ahogy én is bizonyára mások szavába vágok olykor. Remélem, csak olykor...

Olyan türelmetlenül tudjuk várni a végszavakat, mint stafétában a váltóbotot. „Hajrá, én jövök, mondhatom most már én a magamét!”  

Sokszor érzem, sokszor bánt, hogy csak nagyon kevesen figyelnek igazán oda arra, amit mondok.

Még jobban bánt, hogy talán én is egyre felületesebben figyelek.

Vagy egyre több felé.

Az interjú az más. Az első, amit megtanul a kezdő riporter: nem a következő kérdésen gondolkodni, amíg beszél az interjúalany, hanem figyelni, nagyon-nagyon figyelni arra, amit mond, és még inkább arra, amit nem mond, ez a lényeg. A csendnek, a hallgatásnak, a meghallgatásnak kell megszülnie a folytatást, nem az elvárásoknak, az előzetes képzeteknek.

Így kellene beszélgetni valahogy az életben is. Annyi különbséggel, hogy ott cserélődnek a szerepek, kérdezőből lesz a kérdezett, és fordítva.   

„Figyelemzavaros”, mondjuk a gyerekre, aki nem tud negyvenöt percig egy pedagógusra koncentrálni.

Mi, felnőttek, címke nélkül, vajon képesek lennénk rá?

Csak én érzem, csak én szenvedek tőle, hogy beszélgetések helyett párhuzamosan monologizálunk: beszélünk (el) egymás mellett, ahelyett, hogy egymásnak beszélnénk? (Költői kérdés, nyilván nem csak én.)

Hiányoznak a tekintetetek.

Észrevettétek, hogy alig-alig nézünk már egymás arcába, még azokkal sem, akikre nézni a legjobb nekünk? (És, ha valaki megteszi, szinte furcsálljuk, miért méreget?!)

Pittyen a telefon, nyitva a laptop, rá kell nézni: „mondjad, közben, figyelek!”. Vagy: „hallgatlak, csak bedobok egy mosást közben, jó?”

De az is lehet, hogy ülünk az autóban, mint minden áldott nap reggel-este, és párhuzamosan bámuljuk a flasztert, a forgalmat, a többi kocsiban ülő családot, és nem nézünk közben egymásra, tekerjük a kormányt meg a rádió gombját, a gyerek meg mögöttünk, azt sem vennénk észre talán, ha kiszállna a dugóban, mikor „sztoriban vagyunk”.

Én nem csak hadarok, pipakényszerem is van, azt hiszem: a kettő persze összefügg. Egy láthatatlan listáról húzom le megállás nélkül az elvégzett teendőket, megyek előre, mint az úthenger, kenem, vágom, mosom, írom, küldöm, magyarázom, intézem.

A férjem időnként figyelmeztet, hogy nem lehet velem sétálni, mert nem sétálok, hanem kocogok.

Mi történik velem, gyerekek, miért pörgök magam körül, mint egy búgócsiga? Miközben minden, de tényleg minden sejtem tiltakozik a pörgés ellen.

Hatékony vagyok? Igen. Teljesítek? Igen. Elintézek mindent, amit kell? Igen. Szorgalmas vagyok? Igen. Megbízható vagyok? Igen. Fát lehet vágni a hátamon? Igen.

Nő, anya, lány, feleség, állampolgár, gazdi, kreatív: kilenc élete nemcsak a macskának van.

És mind a kilencben kurvára elszégyellem magam, amikor rádöbbenek, hogy szaladgál utánam a gyerek cikkcakkban a lakásban, úgy mesél megint.

Megint nem ültem le hozzá, vele, nem hallgattam meg, nem néztem a szemébe, amikor mondani akart valamit. A beszélgetés megint egy volt a pipalistán.

Na, jó, oké, este, tényleg majdnem minden este, összebújunk, és amíg valamelyikünket el nem nyom az álom, sutyorgunk.

Jó ez a sutyorgás, mert emlékeztet arra, milyen voltam régen, honnan indultam.

Volt otthon nekünk egy lépcsőnk a bejárati ajtó előtt, oda jártunk ki dumálni a nagyanyámmal. Ő szívta a cigiket, én ontottam a „kamaszpanaszt”, és soha, egyetlenegyszer sem mondta, hogy „be kellene mennünk, Adrikám, dolgom van, fel kell tennem az ebédet”. Megvárta, amíg befejezem. Figyelt. Tényleg figyelt. Aztán elmondta, mit gondol. Vagy nem mondta el, csak engedte, hogy ismételjem magam. Tízszer, százszor. És akkor minden könnyebb lett kicsit. Sosem éreztem, hogy alig várja, hogy elhallgassak, és elkezdhesse a saját monológját.

És hányszor érzem ma, hogy az, akivel beszélgetek, alig várja, hogy levegőt vegyek, és átvehesse a szót, mesélve egy „bezzeg-történetet” vagy egészen másfelé kanyarodjon, arra, amerre ő menne, nem amerre én indultam. Elválnak az útjaink, ha csak képletesen is, mert már nincs türelme tovább az udvarias hallgatáshoz.

És talán nekem sincs, nekem sem lenne az ő helyében.

Fáradtság vagy érdektelenség, fásultság vagy kiégettség: miért nem hallgatjuk meg a másikat?

Miért fészkelődünk egy beszélgetés alatt, miért játszadozunk a telefonunkkal, miért leszünk feszültek egy helyzetben, amelyben lazulni lehetne? Miért érezzük úgy, hogy miközben ő mesél, elszalad mellettünk a világ, kimaradunk, lemaradunk, elkésünk, elfelejtjük, bizonyára keresnek is már…

Miért feszülnek az izmaink örökké, miért vagyunk mindig ugrásra készen akkor is, ha végre leülünk valaki mellé?

Hányszor érzem, talán te is sokszor érzed, hogy az, amit mondok, pehelykönnyű. Nem is lehet súlya, hisz a másik fél figyelme tenné súlyossá, de mert nem teszi, csak lebegnek a fejünk körül a szavak.

Multitasking.

Ugye, nem hiszünk benne igazából, csak űzzük? (Mondd, hogy így van, kérlek!) Egyre ügyesebben porciózzuk a figyelmet, mint kis műanyag dobozkákba az ebédet, amit szintén nem együtt eszünk majd meg.

Pipa, pipa, pipa.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Henrik Sorensen