Az irigység – nekem legalábbis – mindig olyan volt, mint az aranyér: gyakran előfordul, de nem nagyon találkoztam még olyannal, aki szívesen beszélt volna róla. Én is szoktam például a barátomat irigyelni, ha másért nem, hát azért, mert külföldön él, és több ideje és pénze jut magára: gyakran vesz elegánsabb, jobb holmikat, Armani-kesztyűt, Camper-cipőt. Gyakrabban jár a tengernél. A tenger közelsége eleve ok az irigységre. 

Az irigységem persze én mindig másképp fejeztem ki, mint ő. Ha egzotikus helyre repült, figyelmeztettem, mekkora ökolábnyomot hagy maga után, és hogy egyébként is majdnem minden hétvégén repül, ami a mai világban elég szégyenletes. Ha ruhát vett, persze hogy arról papoltam neki, szerintem miért nem kell ruhákat felhalmozni. Mintha azt szerettem volna elérni, hogy kicsit megkeseredjen számára az élmény íze. 

Minél erősebben irigykedtem, annál erősebben szerettem volna azt, ami neki megadatott, és ha már nem hagyott alább a féltékenységem, ha már egy cinikus beszólás sem volt elég, képes voltam akár a vitáig is elsodorni a kapcsolatunkat.

Magamat és a vele kapcsolatos érzéseimet figyelve jöttem rá, milyen könnyen felháborodásba lökhet az irigység. Egy cinikus megjegyzés elég ahhoz, hogy kibontakozzon köztünk a vita. 

Csak olyasvalakire tudunk irigykedni, aki elég közel áll hozzánk 

A gyűlöletnek vagy az undornak nem feltétele az, hogy jól ismerjük a gyűlölt személyt  lehet idegenkedni olyasvalakitől is, akit csak a tévében láttunk, mondjuk, egy valóságshow-ban. Irigykedni viszont csak olyasvalakire tudunk, akivel elég jó a kapcsolatunk. 

Ez az érzés, a rangban, anyagi értelemben, vagy bármilyen módon fölöttünk állók iránt érzett megveszekedett indulat, ha láncáról elszabadul, félelmetes tud lenni. Roncsolhat barátságokat, megakadályozhatja családtagok egymásra találását – viszont, ha nem romboló, akkor tulajdonképpen még hasznunkra is válhat. Arra kényszeríthet bennünket, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és azzal, hogy mit akarunk elérni. 

A felháborodás az egyik érzés, ami elfedi előlünk az irigységet, amivel letakarjuk. A másik a méltatlankodás.

A méltatlankodás pedig abból következhet, hogy azt érezzük, mi egy adott dologra, méltóbbak lennénk, mint az, aki elérte. Nekünk jobban járt volna. Ilyenkor érdemes feltennünk magunknak a kérdést: oké, de tettünk érte valamit? Mindent megtettünk érte? Ez vezethet el vágyaink természetének alaposabb ismeretéig. 

Szülői irigység

Van olyan irigység, ami fölénk kerekedhet, amit már, ha akarnánk se tudnánk titkolni, és ez nagyon sokszor abból származik, hogy egy hozzánk egyébként közel álló többet engedhet meg magának, mint mi: több ideje jut a gyerekére, mert kevesebb idő alatt jut a munkájával annyi pénzhez, mint mi.

Már arra is simán irigyek lehetünk, ha valakinek van ideje edzésre járni. 

Amikor az Egy nap című filmet néztem, szinte meghökkenten vettem magamon észre, hogy irigy vagyok a főszereplő nőre, mert van segítsége a gyereknevelésben. Ez akadályozott abban, hogy együtt érezzek vele, akadályozott abban, hogy átéljem a problémáit. 

Ha egy anyuka irigykedik a másikra, akkor azért teszi, mert azt gondolja, hogy a másiknak könnyebb: igaz, soha sincs otthon a férje, de mennyire jól keres, mindent megengedhetnek maguknak, idén is hétszer voltak külföldön. A gyerek jó eszű, nem kell vele annyit foglalkozni. Milyen könnyen bejutott a középiskolába – nem tudják, mi az, a lecke fölött ülni napi egy órát. 

Az igazán gazdagokra, azokra, akik a jóléti társadalomban a felhők feletti részében élnek, nem is nagyon lehet egy hétköznapi halandó, egy a gyermekét állami iskolába járató ember irigy. Nem voltam sosem irigy arra a barátomra sem, akinek háza van Portugáliában, és egymilliárd forintért adta el a villáját. Beláthatatlan a köztünk levő távolság: arra lehettem csak – lehetünk csak – féltékenyek, akik társadalmi pozíciójukat tekintve közelebb állnak hozzánk. Azokra, akiknek egy picivel könnyebb. Nem sokkal. 

Mert ha nem vagyunk magunkkal teljesen kibékülve, erre egyszerűen szükségünk van: a méltatlankodás az elégedetlen ember elemi szükséglete.  

Ugyanakkor miért vagyunk elégedetlenek? 

Mert azt látjuk, hogy másnak jobban megy? Igen. Olykor azért. 

Ha a mai európai társadalmat le kellene írni, akkor lehet, hogy úgy foglalnám össze, mint a szabadon gerjesztett és növelt irigység társadalmát. Az, hogy a jóléti társadalom az irigység társadalmává vált, éppen a válság jele. A klasszikus, hetvenes évekbeli jóléti társadalomban kevésbé lehetett érezni az egyenlőtlenségeket, kevesebb is volt a lehetőség arra, hogy valaki azzal jusson energiához (azzal szipolyozza ki a hozzá közel állókat), hogy irigységet generál. 

Byung-Chul Han, németül író filozófus szerint a jelen társadalmát már nem a rákkal mint metaforával lehet leírni. Azt a kiégés-szindróma, a depresszió írja le. 

Az emberiség kulturális teljesítményeit a figyelemnek köszönhetjük, és az irigység, valamint az unalom elűzésére kitalált számos eszközünk – a mobiltelefontól a stream-szolgáltatókig – a figyelmet szétszórja, elaprózza.

Ha van valami, ami igazán és lényegesen elviszi, elsodorja a figyelmet, akkor az irigység az.

Várjuk az üzeneteket egy olcsó utazásról: elviszi a figyelmünket. Várjuk, hogy valaki végre gúnyos megjegyzést tegyen egy kép alatt. Elviszi a figyelmet. 

Byung-Chul Han szerint a „Légy önmagad, valósítsd meg önmagad”, valójában hamis üzenetek. Ezek csak depresszióhoz és kiégéshez vezetnek. Ha fennáll a lehetősége annak, hogy megvalósíthatom önmagam, ha azt csinálhatom, amit akarok, mégsem sikerül a kívánt eredményt elérnem, akkor az óriási frusztrációval jár. Ez a be nem váltott ígéretek kora. A be nem váltott életeké. 

Régóta azt gondolom, hogy senkiről sem lehet azt állítani: boldog az élete 

Még a kiegyensúlyozott szóval is finoman bánnék. Az Oedipus király utolsó Karának egyik mondatában hangzik el: „Senkire sem mondhatod, hogy boldog, amíg el nem temették”. Mindig történhet valami, bekövetkezhet a legrosszabb is. Bármelyik időpillanatban megtörhet a legboldogabbnak és leginkább kiegyensúlyozottnak tetsző élet is. Elveszíthetsz mindenkit, aki irigy volt rá. Távol kerülhetsz azoktól, akikre irigy lehettél. 

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miképpen írható le az én életcélom, és milyen szavakat használnék a kiegyensúlyozott meg a boldog helyett.

Arra jutottam, hogy akkor lennék magammal és az életemmel elégedett, ha megszűnne bennem teljesen minden irigység. Ha az írmagját is sikerülne kioltanom. Akkor érezném, hogy elértem valamit 

Nemrég beszélgettem egy barátommal, és meséltem neki egy egzotikus utazásomról. Azt mondta, hogy őt nem érdeklik a távoli országok, nem egy utazós típus. Meglepett. Nemcsak a válasza, hanem az is, hogy szinte sajnálni kezdtem, hogy így neki nem tudok eldicsekedni az utazásaimmal. Ugyanakkor nagyon őszintének tűnt, amit mond, hogy ő ilyen alkat: szeret az erdőben sétálgatni és egyedül lenni. Úgy éreztem, szellemi értelemben előrébb jár nálam. Azért is, mert kevesebb benne az irigység, és azért is, mert jobban ismeri önmagát, a saját igényeit és vágyait. 

Mindennek a kulcsa: önvizsgálat, önismeret

Ha elég pontosan tudjuk, mire van szükségünk, mi az, ami valóban lelki szükségletünk, ami nélkül a napjaink üresen telnének, akkor kevesebb erőfeszítést kell tennünk az irigységünk leküzdésére. Komolyan vágyom például arra, hogy a Fülöp-szigetek egyikén nyaraljak, vagy csak a XY videói miatt vágytam oda? Valójában nem érdekel a Fülöp-szigetek.

Magam sem tudom pontosan az okát, de az utóbbi időben az az irigység, ami még a családi kapcsolataimat is megrontotta, kezd bennem alábbhagyni. Mert gondolkozom róla. A vágyaim természetének alaposabb megismerésében segített, hogy végiggondoltam, miért és mikor voltam valakire féltékeny, és egyszer csak kívülről láttam magam – és azt, milyen nevetséges vagyok, amikor méltatlankodom. 

Abban a pillanatban, amikor végre őszintén tudtam magamon nevetni – a régi önmagamon is –, akkor valahogy az irigységben felismerni véltem a kísértés legmodernebb formáját, és ellent tudtam állni neki. Egyszerűen csak azért, mert nem szerettem volna nevetségessé válni. Ennyire egyszerű. 

Kolozsi László