Mindenkinek joga van dönteni

Hálát és megnyugvást éreztem, amikor elolvastam A beteg gyerek testvérének egyetlen „átlagos” nap sem jut című cikket.

Illetve, mint oly sokszor, (bár a hivatkozott cikk nem volt annyira szélsőségesen megfogalmazott, mint a keményvonalas abortuszellenzők megnyilvánulásai) mardosó bűntudatot azért, mert én is úgy gondolom, nem szólhat bele senki abba, kinél „elfogadható” az abortusz, de igenis mindenkinek joga van eldönteni.

Hadd meséljem el az én történetemet!

Azt, hogyan határozza meg az életemet kamaszkorom óta egy rettenetes betegség, amit nem én, hanem a testvérem örökölt.

13 éves voltam, amikor testvéremnél, aki két évvel idősebb, mániás depressziót diagnosztizáltak. Sajnos a diagnózis nem könnyen született meg, és a megfelelő kezelések hatására sem sikerült a bajt kordában tartani, mint a legtöbb pszichiátriai betegség esetében. Voltaképpen a mai napig nem vagyunk benne biztosak, hogy tényleg ez a betegsége.

Gyógyszereket szed, 15 éves kora óta folyamatosan kezelik, és bár vannak jobb időszakok, amikor „bekattan”, akkor mindhármunk élete egyik napról a másikra összedől, mint egy kártyavár.

Aztán mindig újraépítjük, de a járulékos veszteségek, elnyomott traumák végig kísérik az életünket, miként a keserű tudat is, hogy ha meggyógyulna, mennyire szépen élhetnénk.

„Járulékos veszteségek”

Apukám – akiben nem lakozik édesanyám ereje – 51 évesen agyinfarktust kapott, és fél oldalára lebénult. Ápolásra nem szorul, de akkor is fájdalmas tény, hogy el lehetett volna kerülni talán a bajt, ha 40 éves korától nem éli az életét ekkora stresszben. Összeroppant.

A kegyetlen rohamok között, amikor nyugodtabb időszakát éli a nővérem, kicsit elhisszük, hogy tulajdonképpen minden rendben van. És hogy mi van a keményebb időszakokkal? Aki nem élt át ilyesmit, annak fogalma sincs milyen az…

Képzeld el, hogy valaki, akit szeretsz, teljesen kifordul magából, ordít, bánt, gonosz, nem önmaga.

Veszélyeknek teszi ki magát, a promiszkuitás nem elég kifejező szexuális életére, nem tud dolgozni, személyes kapcsolatokat kialakítani.

De az írásom nem róla szól

Szeretném kicsit hallatni a hangom, és elmondani, hogy nem egyszerű egy 13 éves lánynak feldolgozni egy vidéki kisvárosban, hogy ő a „kurva” testvére, így tartják számon, és ő szinte örül ennek, mert legalább nem tudják, hogy a nővére igazából beteg (dilis, elmebeteg, ahogy tetszik).

Aztán, amikor 15 éves korában, miután állapotával visszaélve megerőszakolták a nővérét, és az út szélén hagyták, ő fésülte ki otthon gubancos haját, amíg szülei a rendőrségen voltak.

El tudod képzelni, milyen így nővé válni, a saját szexuális életedet egészségesen megélni?

És, amikor 16 évesen megérkezik a szerelem, hogyan mondanád el, miért sírsz olyan gyakran, hisz úgy érzed, nem beszélhetsz arról, amin senki nem tud segíteni, és amúgy sem érti meg a helyzetedet. Ahogy senki, aki nem ebben a cipőben jár.

Azt gondolnám, ha saját tapasztalat nélkül olvasnám a cikket, hogy van segítség

Elárulom, hogy nincs. Mint a végstádiumban lévő rákos betegeknél, a legtöbb orvos feladja. A legutóbbi könyörgéseink az orvosoknak, hogy más gyógyszer kéne, süket fülekre találtak. Próbáltak már mindent. Nincs több ötletük, feladták. Rájuk sem haragszom, csak egyre biztosabb vagyok benne, hogy számunkra nincs segítség. Az orvosok nyáladzó, magukról nem tudó betegekhez vannak szokva, nem egy olyan „elviselhetetlen” emberhez, aki látszólag csak egy kibírhatatlan, nagyon nehéz természetű, „elkényeztetett” ember, aki „nem akar dolgozni”, és 32 évesen otthon él.

Más családok már kidobták volna valószínűleg, de nálunk ez nem opció, ugyanis édesanyám szuperhős, és sosem adja fel.

Szülhetek gyereket?

Harmincéves vagyok, 14 éve ugyanazt a férfit szeretem, és két éve a felesége vagyok. Jó munkám van, amit szeretek, épp most vettünk lakást a családalapításhoz, és itt jön a babakérdés. Milyen lehetőségeim vannak, ha gyereket szeretnék, de nem kívánom életem szerelmének ezt az életet, ami apukámat majdnem megölte.

Mit tehetek, ha szeretnék második gyereket is, de attól tartok, az egyik mondjuk már fiatal felnőttként azon gondolkodhat, mi lesz a testvérével, ha én meghalok?

Most kezdtünk kutatásba a férjemmel, hogy mennyire és hogyan öröklődik ez a betegség, és feltérképezhető-e genetikailag. Mondanom sem kell, hogy nem a testvéremnél indult a dolog, hanem az apai nagymamámtól ered, örökletes. Nem vagyok genetikus, így lehet, hogy tévedek, de ha bennem van a hajlam, és ezt kideríthetem, akkor  alternatív megoldásokon kell gondolkodnunk. Becsülöm anyukámat, hogy sosem adja fel, de biztos vagyok benne, hogy én nem vállalnék egy bipoláris babát…

Annak ellenére, hogy az életünk így alakult, természetesen, ha visszamehetnénk az időben, anyukám nem vetetné el a testvéremet.

Szeretjük őt, éppen ezért nehéz, amikor bántja magát, minket, és annyira kilátástalan a sorsa, senki nem tudja, mi történik vele, ha a szüleim nem lesznek.

Azzal, hogy én úgy gondolom, nem hoznék világra egy beteg gyereket, megtagadom őt?

Nevelhetek-e gyereket, úgy, hogy már most is van egy „gyerekem”, akit soha nem hagynék másra, és nem is adnám intézetbe. Meg hát, ha eddig nem volt világos, nem is nagyon tudnám elhelyezni sehova. Tehát  a cikkre reagálva: hozhat egy pár döntést a testvérek, a többi gyerekük nevében is, akik viselik majd a terhet? És hogyan tervezzek jövőt én, egy olyan felnőtt ember későbbi gyámjaként, akinek rohamai tettlegességig fajulnak, és a gyerekekre is veszélyes lehet?

Milyen választásom marad? És ki segít? Néha én magam is úgy érzem, hogy nem bírom elviselni a terhet - hogyan tehetném rá a férjemre és a születendő gyerekeimre?

A férjemnek miért kötelező elviselnie az én beteg testvéremet?

Bár sokan gondolják önző és szörnyű dolognak az abortuszt, de azért aki nagyon biztos a dolgában, tegye fel magának a kérdést: lennék-e annyira önzetlen és önfeláldozó, hogy nem szülök másik gyereket a megtartott beteg után, vagy ha a férfi mégis elmenekülne, egyedül bírnám-e? (Ezen elvek mentén haladva, amúgy nekem sem kellett volna megszületnem...)

Amikor hazalátogatok (nagyon gyakran, mert a család nekem mindennél fontosabb, és anyukámnak hatalmas örömöt szerzek) újabb és újabb traumákat élek át, ez mindig lebénít és rettegéssel tölt el a jövőmre nézve.

Azt kívánom az abortuszellenzőknek, akik úgy gondolják, a beteg babák csak kedves, az átlagosnál több odafigyelést igénylő gyerekek lehetnek, hogy látogassanak meg minket egy olyan estén, amikor anyukám nekem könyörög, találjak ki valami megoldást… de nincs segítség, nincs kegyelem.

Hátha belátják, hogy egy beteg nagyon sok ember életére van hatással, és ennek fényében kell életre szóló döntéseket hozni, nem csak a saját életünkre és véleményünkre alapozva.

Veress Rózsa