Már egy ideje kotyogós kávéfőzőt használok, takarékossági szempontból, a megmaradó kávézaccot pedig nem dobom ki, hanem összegyűjtögetem egy műanyagba, hátha egyszer jó lesz az erkélyre a virágoknak. Amúgy nincsenek virágaim, de az erkély szélére egy eléggé mély és széles beton virágtartót építettek még anno a házgyáriak. Mindig eltervezem, hogy majd virágokat ültetek bele.

Amúgy abban sem vagyok biztos, hogy a zacc jó lesz majd az én egyelőre képzeletbeli virágaimnak, de mintha ezt láttam volna apámtól, amikor biogazdálkodásba kezdett régen, otthon, Tiszalökön. Persze akkor még nem biogazdálkodásnak hívták, hanem komposztálásnak. Emlékszem a rettenetesen büdös komposzttárolóra a kert végében. Apám odagyűjtötte a lebomló maradékokat, minden növényi cuccot, és abból készített erős permetet a kertünkben lévő terményeire. Amikor permetezett, sose mehettünk ki az udvarra, mindig figyelmeztetett bennünket, hogy irtó büdös lesz, maradjunk csak szépen odabent.

Kimegyek a teraszra a lakásomban, már tele van a műanyag ibrik a zaccal. Nézem a beton virágágyásokat, majd egy csíknyi területen belehintem a zaccot. Na, majd jó lesz ez, ha egyszer veszek virágot, és nem csak eltervezem. Lehet, hogy megkérdezem Zimrét, jó-e egyáltalán ez valamire, vagy irtó nagy hülyeség. Vagy felhívom apámat. Mondjuk, az nehezebb.

A tévé bekapcsolva maradt, az szól közben a háttérben, megy a szokásos délelőtti hírműsor, amire oda se figyelek általában. VV Fanni holttestét még mindig nem találták meg, Gyárfást kiengedték, meggyanúsítanak az ügyében valami régi főügyészt, de ezt nem biztos, hogy jól hallom. Maffiózók, dörmögöm magamban, és szórom tovább a zaccot. Aztán a miniszterelnök menetrend szerinti interjúját elemzik, hogy mit mondott reggel a rádióban:

„Átfogó megállapodást akarok kötni a magyar nőkkel. Mondják el, mi pedig értsük meg, mit akarnak. A gyerekvállalás a legszemélyesebb, de a közösségnek is fontos ügy. A legszemélyesebb közügy. Meg kell hallgatni, meg kell érteni őket, és nem négy, hanem 30 évre megállapodást kötni a magyar jövőről, hogy a kormány részéről mit tudunk nekik nyújtani.”

Na, ez már érdekel. A miniszterelnök és a nők…

Nőügyek, Lázár János, hatfonatú kalács, rétesnyújtás, vak komondor, Isztambuli egyezmény, családon belüli erőszak. Az a sok nő a kormányban. A parlamentben. Régi szerelem ez, egyelőre úgy tűnik, viszonzatlan.

Kimegyek a fürdőbe. Megy a mosás. Feketéket raktam be reggel, mindig a feketékből használom a legtöbbet. Még nem járt le a gép. Lekapom a pólóm, odakint összekentem, ezt majd bedobom a következőbe. A tükör felé fordulok, ott állok a fürdőszobámban egy sportmelltartóban meg egy bugyiban. Reggel edzeni voltam, még nem vettem le a sportruhát, kicsit izzadt is vagyok. A hasamat figyelem. A köldököm fölé felfutó heget. Május tizenharmadikán lesz ez a heg négyéves. Négy évvel ezelőtt, egy ilyen áprilisi napon ez a heg még nem volt itt. Mostanra egészen elhalványult. Szép, széles, szinte finom vonal fut a köldöktől az ágyékomig. Ahol a szike érintette, ott kicsivel sötétebb lett a bőr. Kétszer vágták. Keloidosan gyógyult. Azelőtt azt se tudtam, mi az a keloid.

Szóval a miniszterelnök meg akar állapodni a magyar nőkkel. Annyi mindent kérdeznék most tőle. Persze előtte felvennék valami rendes ruhát, az ember mégse megy az ország vezetője elé sportszerkóban, izzadtan.

Na, de miután felöltöztem rendesen, megkérdezném tőle, hogy akkor most csak azokkal a nőkkel akar megállapodást kötni, akiknek még megvan a méhük? Vagy, mondjuk, velem is megállapodna valamiben, például abban, hogy nekem most mennyi az értékem, így, hogy nincsen méhem? Persze, tudom, sose mondaná, hogy értéktelen vagyok, elvégre én nem „önszántamból döntöttem” úgy, hogy nem szülök.

De mégis, most úgy érzem magam, mint egy darabáru, amit leselejteztek, és rávésték egy szikével (kétszer is), hogy ezt már nem lehet eladni, rakjátok szépen vissza a hátsó polcra.

Viszont, ha véletlenül velem is meg akarna állapodni a miniszterelnök, akkor azt tanácsolnám neki, hogy vezesse be a béranyaprogramot, hogy ez ne legyen itthon illegális, hanem legyen ebből egy működőképes rendszer, és ne csak a rokon szülhesse meg a gyerekem, hanem bárki, aki erre vállalkozik. Mert mi van például, ha valakinek nincs nőnemű testvére?

Furcsa lenne amúgy, ha valaki más hordaná ki a gyerekem. Mondjuk, elég bizarr az is, hogy egy rakás ember azt gondolja, egy nő úgy már nem nő, ha kivették a méhét.

Szerintem én pont ugyanúgy nő vagyok. Akkor is, ha egy darab gyereket se vagyok képes kihordani. A petefészkeim egyébként megvannak, a műtétnél felvarrták a hasfalamra, mert azt nem érte el a rák. Azt mondta az orvosom, meghagyja, mert hátha addigra itthon is igénybe lehet venni a béranyaságot. És akkor lehet majd babám.

Amúgy miniszterelnök úr, én eddig úgy tudtam, hogy a babákhoz kell egy férfi is. Nekem meg se méhem, se férfim.

Rendelkezem petefészekkel, ennyi. A múltkor mesélte a Novák, hogy valami ismerősét két gyerekkel hagyták ott. Az egyik még a hasában volt. Én is ismerek ilyet. Meg sem lepődtem.

Szóval hogy mit akarnak a nők? Mondjuk, azt, hogy ne menjen el a férfi addig, amíg fel nem nő a gyerek. (Novák szerint már csak a hároméves kor is elég lenne.)

És mit akarnak még a nők? Mondjuk, egy méhet. Vagy béranyákat. Vagy ugyanazért a munkáért ugyanazt a fizetést, mint a férfitársak. Meg több nőt a parlamentbe. Nőket a kormányba. És megértést, elfogadást azoknak, akik nem akarnak szülni, mert úgy érzik, nem alkalmasak erre (és nem méhügyileg, hanem máshogy, mert olyan is van).

Nem tudom, boldogabb lennék-e most, ha megvolna minden szervem.

Nem tudom, mit csinálnék most, hogy lenne-e gyerekem, vagy úgy döntenék-e egyáltalán, hogy szeretnék teherbe esni. Nem tudom, fogalmam sincs, de eldönthetném. Én magam, a társammal.

Az anyám négyszer szült. Ő teljesítette a penzumot. Szerintem őt biztosan nagyra tartja a miniszterelnök.

Bemegyek a nappaliba. Leülök a kanapéra. Instázgatok egy kicsit, amíg nem jön az ihlet a mai munkához. Egy poszt hirdeti ezerrel, hogy jövő héten folytatódik A szolgálólány meséje. Az jó lesz. Azt már nagyon várom, biztos megnézem majd.

Szentesi Éva