–

Miközben az áldozatok – legyen az fizikai-, lelki- vagy nemi erőszak – nagy része hallgat, és szégyenében megszólalni sem bír, az elkövetők kiállnak a legszélesebb pódiumra, és onnan sírják el bánatukat. Hogy őket mennyire megalázták, megszégyenítették, tönkretették életük munkáját, anyagi és pszichés sérelmeikért pedig kártérítést követelnek. 

Vagy ott vannak a szülők – még rosszabb esetben tanárok vagy edzők –, akik telesírják az iskolát, „milyen rossz gyerekkel verte meg őket a sors, ezt nem lehet bírni sem anyagilag, sem lelkileg, hát, muszáj néha alaposan elverni azt a kölköt, hogy ne veszítse el a józan eszét. Hiszen ők csak azért küzdenek hogy rendes embert faragjanak a gyerekükből, hogy többre vigye, mint ők. Tele vannak jó szándékkal, de mit tehetnek, ha ilyen lusta, rendetlen, sunyi utóddal verte meg őket a sors? És még utána el is ítélik őket? Milyen dolog ez?”

Ez az igazi kettős mérce

Még mindig nem értik, még a közelében sem járnak annak a gondolatnak, hogy ők okoztak kárt másoknak.

Miközben azért szidják áldozataikat, mert azok panaszkodnak, nem bírják a nyomást, szemtelenek, és „megérdemlik, amit kaptak”, ők maguk panaszkodnak, nem bírják a felelősségre vonással járó nyomást, szemtelenek, de nem értik, hogy megérdemlik, amit kaptak. Mindenkit hazugsággal vádolnak és ellehetetlenítenek, aki nyilvánosság elé mer állni a történetével – „hiszen az a nyomorult biztos csak rivaldafényre vágyik, és így tudja elérni” – aztán pedig ők maguk műsorokban szerepelnek, közösségi oldalakon írnak, személyesen mesélik el sérelmeiket nagy nyilvánosság előtt. Vajon akkor ők is csak rivaldafényre vágynak, méltatlanul? Nem, ők úgy vélik, hogy ha az embert sérelem érte, akkor joga van azt elmesélni, a saját igazát megvédeni, és elégtételt követelni.

Azoknak, akik az általuk elkövetett bűnök miatt szenvednek, nincs.

Csak csináld azt, amit mondok

Nem értik, hogy az ő létezésük, és minden tettük nem isten adta jog. Nem értik, hogy be kell tartaniuk egy bizonyos rendet, ha ebben a társadalomban akarnak élni. Úgy vélik, az élet akkor élhető és kerek, ha az alárendeltjeik betartják a szabályokat – de nem a társadalom alkotta szabályokat, hanem az övéket. „Olyan egyszerű velük” – panaszolják – „hiszen csak annyit kérnek, hogy a világ fogadja el őket így, ahogy vannak” – hát, nem erre vágyunk mindannyian? –, ehhez le is teszik az asztalra, amit kell művészetben, anyagiakban, erőfeszítésben, versenyeken.

Csak néhány szabályt tartatnak be, hogy így is könnyebbé tegyék a további sikerek elérését. Csak annyit kéne tennie a környezetüknek, hogy megismerik és betartják ezeket. És hogy nem válnak „árulóvá”. Ilyen egyszerű. Ez agresszió? Ugyan már!

Hiszen még szívesen segítenek is abban, hogy alárendeltjeik mélyebben és teljesebben átérezzék, mit is jelent egy ilyen nagyszerű csapathoz, családhoz tartozni.

És ugyebár, ha egy családnak nincs vezetője, ha nincs egy vezér, aki nagyszerű célokat látva maga előtt erői nem kímélve vezeti embereit, akkor soha nem jutunk előre, és szegényebb lesz ez az ország. Ők nem nyomnak el senkit, hiszen meghallgatják a panaszokat, könyveket olvasnak arról, hogyan lehet sikeresebb csapatstratégiát alkotni, és tényleg semmi mást nem várnak el, csak engedelmességet. Erre ez a hála?!

Még mindig nem értjük, hogy a vezető nem tehet meg mindent

Itt tartanak gondolatban.

Mert ezek a vezetők önmagukba és saját nagyságukba vetett hitüket soha meg sem kérdőjelezik. Mert eszükbe sem jut, hogy nekik is be kellene tartaniuk a szabályokat. Nem veszik észre, hogy nem ők tojták az országot, az univerzumot.

Aki pedig követi őket, hozzájuk tartozik gyerekként, munkavállalóként, versenyzőként, hívőként, bármiként, annak két választása van. Elhiszi a nagy vezér szólamait, mert ő maga is felemelkedésre vágyik, tetszik neki a siker, és meggyőződésévé válik, hogy ehhez tényleg létre kell hozni egy mini univerzumot a vezető körül annak saját szabályaival. Hiszen jó cél érdekében történik minden!

Elhiszi, hogy vezetni csak így lehet, és innentől érzéketlenné válik a fájdalomra.

A másik választás az, hogy megpróbálja megértetni a kis mikrokozmosszal, hogy a világ nem így működik, hogy senkire sem ragaszthatjuk rá a feláldozható címkét, hogy senkit sem nyomoríthatnak meg a siker hajszolása közben, hogy a vezető nem élheti ki a hajlamait bárkin bármikor bárhol. Általában falakba ütközik, majd végül otthagyja az egészet – pont azért, mert az együttműködés maga hiányzik. Ha pedig nincs együttműködés, lehetetlen egyenlő alapokon dolgozni.

Végtelenül sértő és felháborító, hogy azok, akik bizonyíthatóan bántalmaztak embereket, áldozatszerepben tündökölnek, és elvárják, hogy sajnálják őket. Miközben életek nyomorodnak meg, gyerekek zárják magukat szégyenfalak közé, ők csak magukkal foglalkoznak.

Mindenki feláldozhatóvá válik. Minden olyan beszámoló, ami lerántja mocskos tetteikről a leplet, szegény érzékeny, csakis jóakarattal teli lelküket marja fel.

Hát, szabad ezt? Hát, ilyen helyen élünk, ahol bárkit meghurcolhatnak és szitokszót csinálhatnak a nevéből? Hol itt a jogállam?!

Én is ezt kérdezem. Hol?

Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Roman Kosolapov